Szabó Tamás művészetéről

A Magyar Iparművészeti Főiskoláról kilépő Szabó Tamást már a pályakezdés időszakában, a múlt század hetvenes-nyolcvanas évtizedfordulóján is az autonóm, hagyományos szoborművek lehetősége foglalkoztatta, s a tradicionális tárgyformálás metódusától nem szakadt, nem rugaszkodott el a napjainkig ívelő több mint három évtizedes munkássága során sem. Már az első, érett alkotásai is a klasszikus szobrászati technikákkal, a mintázással és öntéssel, a faragással kivitelezett, a hagyományos anyagokat – a bronzot, a követ és a fát – felhasználó kompozíciók voltak, s az ezen anyagválasztást és technika-alkalmazást tanúsító későbbi művei is az évszázadok során kikristályosodott és újabb évszázadok során jelenünkig változatlanul fennmaradt formai és műfaji kategóriák kritériumainak megfelelve, az autonóm szobrászati alkotás – az ún. kisplasztika és a monumentális szobor – státusát és pozícióját vállalva és reprezentálva valósultak meg.

Természetesen azért nem ilyen vegytiszta és egyszerű a Szabó Tamás művészeti tevékenységéről alkotható összkép, kissé komplexebb ez a képlet. Már a pályakezdés is rendhagyó: tanulmányait lezárva Szabó Tamás a Magyar Iparművészeti Főiskolán nem szobrászként, hanem üvegművészként kapott diplomát a hetvenes évek végén, s az 1979-es pécsi Fiatal Képzőművészek Stúdió-kiállításon még a Hasáb és az Oszlop című, két geometrikus megformáltságú üvegplasztikával jelentkezett. Két esztendővel később, 1981-ben Szegeden a fiatal művészek évente visszatérőn megrendezett seregszemléjén már a Lépő harcos és a Mária című kisbronzokkal, valamint az Elmegyek, visszatérek helyemre című rézkarccal szerepelt. A Lépő harcos, ez a 28 centiméteres kisplasztika jobb lábbal kilépő, előrehajló figurát jelenít meg, akinek felsőtestét szoros, abroncsszerűen záródó drapéria takarja, illetve fogja össze – ez az inkább megkötözöttséget, mint lepelbe-burkoltságot idéző motívum fontos jelentéshordozó szerepet kap a későbbi Szabó Tamás-kompozíciókon –, míg a Mária a reneszánsz kőfaragványok távoli rokona: harmóniát, fájdalmas szépséget sugárzó mű. Az 1981-es pécsi Országos Kisplasztikai Biennálén parányi, 7 és 11 centiméteres bronzportrékkal mutatkozott be a fiatal művész: a Csabainé Kis Ida és a Horváth Krisztina című munkák a nyolcvanas években kibontakozó, a hol műsorozatokat termő, hol csak egy-egy alkotásban összpontosuló, időszakonként visszaszoruló majd újraéledő portréművészeti munkásság kisméretű művekben testet öltő, de erőteljes előhírnökei voltak. Ezek a kis portrék – szöges ellentétben a Máriával – már inkább a rútságok és a csúfságok tükröztetői, mintsem a szépségeké. A rút, a torz, a diszharmonikus jelleg fokozatosan karakteres mű-jellemzővé erősödik Szabó Tamás – a nyolcvanas évek során mind erőteljesebbé bontakozó – szobrászatában.

Már az első Szabó Tamás-alkotta fontos munkák – a korlátozott anyagi és technikai lehetőségek miatt parányi méretben, porcelánból és különböző fémekből kivitelezett büsztök és portrék – is azt jelezték, hogy e művész nem foglalkozik tendenciákkal és áramlatokkal, nem keres stilisztikai igazodást, nem választ mestert és nem csatlakozik csoporthoz sem, hanem – megtalálva hangját, s mintegy körvonalazva a megragadni szándékozott gondolati-tartalmi köröket – a saját útját járja. Az autonóm, önálló hang meglelése korántsem volt könnyű: ekkoriban még erőteljes műveket alkotva dolgozott Vilt Tibor és Somogyi József, fontos alkotásokkal gyarapodott Vígh Tamás és Varga Imre életműve, élénk visszhangot keltve valósultak meg Bencsik István, Melocco Miklós és Kő Pál monumentális alkotásai – és most csupán a természetelvű formálás szellemében dolgozó, néhány jelentősebb magyar mester munkásságára hivatkoztunk –, s új szemléletű művekkel, de valamiképpen még a figurativitással kapcsolatot tartva alkotott a magyar művészetben az addig ismeretlen hangokat megszólaltató Samu Géza és Bukta Imre. Szabó Tamás eszménye, művészeti vezérelve – a szobrászat évezredes múltú alanyát, az emberalakot alapvetően természetelvű szellemiségű művészete középpontjába állítva – a mű tökéletes megcsináltsága, magas fokú technikai megformáltsága, briliáns kivitele volt. Azonban miként a formateremtésben, az anyagmegmunkálásban, a technikai megoldásokban, a kivitelezésben sem az utánzással, a másolással, a bevált megoldások átvételével foglalatoskodott – s ezt tanúsította a Stúdió Galériában rendezett 1983-as tárlatának anyaga és a műegyüttes kritikai fogadtatása is. Chikán Bálint művészettörténész a Művészet című lapban közzétett eszmefuttatásában állapította meg:

„Eddigi tevékenységének talán legrégebben kialakult kompozíciós formája a büszt. Emlékezhetünk még a pályája kezdetén készített porcelán fejekre is, amelyeknek esztétizáló jellegét fokozatosan és teljes egészében háttérbe szorította a mondanivaló szolgálatába állított formaalakítás. A tárlaton szereplő büsztsorozat minden darabjánál érzékelhetjük, hogy a művész valamely jellemző emberi karakter megragadására törekedett. A plasztikák mindegyike színezett – az alumínium festése Szabó Tamás legfrissebb kísérleteinek egyike. Nem a naturalista illuzionizmus irányába tett lépés ez, hanem olyan eszközkeresés, amely a lényeg kiemelését és hangsúlyozását segíthetné elő."

A szakma, a kritika elismeréssel fogadta Szabó Tamás büsztjeit, majd az e műveket követő márványfejeit, e másfeles, kétszeres életnagyságú, ismeretleneket megjelenítő arcokat, fantáziaportrékat: a fiatal szobrász számos kiállítás díját nyerte el ezekkel a művekkel a nyolcvanas években. A diagonális tengelyekre felfűzött, megbillent egyensúlyi helyzetben megragadott, arcukat furcsán torzított fejformával vagy élesen hasított koponyával felfelé fordító, általában csukott szemű, zárt szájú arcmások – oly sok konvencionális, szabványszerű, unalmas megoldás, formaismétlés után – ismét izgalmas plasztikává avatták a büszt-, illetve a portré-műformát. A magasan ívelő, megtört homlokok, a behorpadt halántékok, az előreugratott, elnyújtott állak és ajkak által hangsúlyozott fejeket a szobrász a rútságok és szépségek különös összeolvadásának színtereivé avatta. A halotti maszkok fenséges hallgatagságába burkolózó, csillogón sima homorú és domború, lágyan hajló felület-palástokkal körülvett ismeretlenek portréi drámai zaklatottságok és harmonikus életérzések együttes, egyidejű megszólaltatói.

A fej, az arc szobrászati meghódítása után Szabó Tamás az emberi alakhoz fordult, s az 1979-es Rajz-on felvonultatott figurákat bronzba öntve, két és háromalakos kompozíciókba szerkesztve, rejtélyes, drámai konfliktusok által összefogott kisplasztikákban jelenítette meg. Amiként az ekkoriban készített rajzokon, a kisplasztikákon is a drapériával gúzsba kötött, kötelékszerűen összeszorított-burkolt testek jelennek meg. A test és a kötelék természetesen messze túlmutat a test és drapéria viszonyának problémakörén: egymással ellentétes tartalmak, jelentéskörök kibomlásának alanyai, illetve színterei, megtestesítői. A drapériával burkolt test megformálása elsődlegesen esztétikai jellegű plasztikai problémafelvetések terepe, míg a megkötözött test a durva és agresszív, tragikus töltetű jelentéstartalmak gyújtópontja, súlyos tartalmak közvetítője.

A rendhagyó „ismeretlenek portréi" együttese a nyolcvanas évek során bronzból öntött, fából faragott és megfestett, fiatal fiúkat, tudósokat, bekötözött fejű férfiakat megjelenítő kompozíciókkal bővült – e sorozat jelentős alkotása az 1990-es festett fa, és később bronz változatban is megformált, ma már rangos magángyűjteményben őrzött Van Gogh –, majd hosszabb szünet után, az ezredfordulón ezt a műegyüttest folytatják, teljesítik ki a kezdeti torzított fejekkel feleselő, egyiptomias reminiszcenciákat hordozó, geometrikus fejdíszekkel ékesített kőfaragványok és festett alumíniumöntvények (Hullámos hajú I., 2001, Hullámos hajú II., 2001). Az autonóm szobrászati program szellemében készített büsztök, fej-plasztikák mellett több megbízásra készült portré is született Szabó Tamás (ekkor már a budapesti Százados úti művésztelepen berendezett) műtermében. Így 1985-ben a kiskőrösi Petőfi Műfordítók Parkjában kialakult szoborgalériában lelt otthonra a szobrász Martinov-portréja, majd 1989-ben Pécelen állították fel a Szemere Pál-t megidéző bronzát, míg 1992-ben Vaszary-büsztje Tatán, 1997-ben Barcsay-mellszobra Szentendrén került talapzatra. A műcsoport két legjelentősebb munkájaként a szakmai körökben is teljesen ismeretlen, egy iskolai előcsarnok falfülkéjében elhelyezett, pasztellszínekkel festett, a Vaszary János fiatalkori önarcképét idézőn megformált érzékeny bronzplasztika, és az idős szentendrei mestert, Barcsay Jenőt – a portré mellett lazán a kőtalapzatra akasztott, megmintázott bot-attribútummal – ábrázoló, a városka szamárhegyi negyedének egyik kis terére állított, finoman modellált kompozíció ítélhető. Mindkét mű kitűnő karakterérzékről, pontos alakidézésről és ihletett megformálásról tanúskodik.

A budapesti, az akkor még a Politikai Főiskolának otthont adó Ajtósi Dürer sori épület előtetőjén körbefutó 1981-ben készült, mintegy hetven méteres hosszúságú Fríz, és az 1985-ös nagykanizsai, gyermekfigurával díszített, lírai szólamokat élesztő kút valamint a Martinov-portré csak mintegy bevezetője volt Szabó Tamás meglehetősen furcsán alakult köztéri szerepvállalásának. Sikeres pályázati szerepléseket, mesteri módon megoldott, nagyszabású megbízásokat követően – az időközben a kortárs magyar művészet alkotóinak középnemzedékéhez felnőtt, derékhadához csatlakozott művész – évekig nem kapott jelentősebb munkát: még a 2000-2001-es hatalmas millenniumi szoboráradás alkotóinak és alkotásainak hosszú-hosszú jegyzékében sem találkozhatunk nevével és általa megformált művel. Mindennek ellenére az 1987-ben pályázatnyertes tervet megvalósító, Kisvárdán felállított Érintés egyedülálló kompozícióként – bibliai téma háromalakos interpretációjaként –, szuverén látásmódot tanúsító szobrászati remeklésként valósult meg a Magyarországon meglehetősen egyhangú, főként a politikai monumentumokra alapozó legújabb kori köztéri emlékanyagban, majd három évvel később a Budapesten felavatott Carl Lutz-emlékmű is Szabó Tamás monumentalitáshoz vonzódó indíttatásairól, köztéren jól kamatoztatható mesteri szobrászi erényeiről győzhették meg a potenciális megbízókat. Ám nagy munkát mindezek ellenére ezután már – 2003-ig – csak egyet kapott: a szülővárosa, Salgótarján tragikus történelmi közelmúltjára emlékeztető 56-os emlékmű-vet tervezhette meg és kivitelezhette 1996-ban. És bár szerencsésebb esetben monumentális alkotások további sorával teljesedhetett volna ki a köztéri munkásság, e három alkotás így is teljes és meggyőző alkotói teljesítmény az állandóságnak szánt, közösségi rendeltetésű emlékeiként hagyományozódnak az utókorra.

A kilencvenes évektől a szobrászat fokozatosan kissé háttérbe szorul munkásságában, a szobrász elementáris lendülettel festeni kezd. Már az 1992-es, a feleségével, Makó Judit festőművésszel közösen rendezett Csontváry Teremben rendezett tárlaton is elsősorban olajkompozíciókkal jelentkezett, majd a táblaképek dominanciája jellemezte többek között az 1993-as Vigadó Galériában, az 1995-ben a Körmendi Galériában, majd a 2002-ben az Aulich Art Galériában bemutatott (ahol az olajkompozíciók mellett tusrajzok is bemutatóteret kaptak) budapesti önálló kiállításait is. Festészete a műsorozatok alkotása jegyében perfektuálódik: a művész egy-egy motívumot, illetve egy-egy motívumkört több változatban, számos variációban dolgoz fel, egy-egy festői problémát kompozíciók sorával jár körül. Ilyen, összefüggő egységgé összeálló képek A kötél és én-címmel jelzett munkák, a Leonardo de Vinci Anghiari-csataképhez készült, a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzött tanulmányrajzának visszaforduló, kiáltó fej-motívumát feldolgozó alkotások, és a Mick Jagger, a rocksztár csíkos nadrágba bújtatott testének vonaglás-rögzítéseiként készült festménysorozat művei is. A szénnel és a hamuval kevert akrilfestékkel megfestett, grafikai elemekkel is dúsított képfelületeken semleges, megfoghatatlan szín-terekben bontakoznak ki az emberi testek, formálódnak a pillanatnyiságok konkrétságává az alakok. A feszültségben izzó anatómiai remeklések gyújtópontjai körül a festő nem részletez semmit: nincs helyszín-jelölés, nincs kulissza-hivatkozás, nincsenek kiegészítő elemek, attribútumok, hiányoznak az időre és a helyre, a körülményekre vonatkozó jelzések. Mély tüzű színgomolygásokból szerveződik a kompozíció. Minden roppant semleges és minden túlfűtötten személyes egyszerre. Csak az ismeretlen erőkkel, vagy az őrjítő semmivel, az önmagával bírózó-küzdő férfitest tárul fel a szemlélő előtt. Valami fojtottság, valami kín, valami egyszerre kívülről és belülről támadó páni félelem, valamilyen félbemaradt mozdulat, valamilyen semmiből alakulás vagy semmibe foszlás uralkodik ezeken a műveken, bár megvillan még egy váll, feltárul még egy horpadt has, robbanni készül egy-egy sötétségből előemelkedő hát. A részlet, a fragmentum jelenik meg a teljességek álcájában. A festői láttatás szimbolizációja, jelentéstartalma a szobrokkal megformált-megragadott tartalmi kör rokona: a szenvedélyes, az erőteljes, de mégis valamiképpen a tehetetlenségekbe fúló élethelyzetek megragadása, egy halódó, kiürült, tragikus végzete felé sodródó-araszoló korszak allegóriája és metaforája.

Az egyik, pillanatnyilag az utolsók között készült monumentális munka, a salgótarjáni Balázs János-emlékszobor sem szokványos portréemlékmű, hanem két elemből felfűzött – és így dinamikus térszervező erőket összpontosító és kisugárzó –, furcsa jelenést rögzítő köztéri, bronzba foglalt plasztikai látomás. A cingár, törékeny, kezében testéhez szorítva macskát tartó festő – akit Szabó Tamás ifjúkorának mestereként tisztel – hagyományos eszközökkel megformált, portrészerűen megjelenített álló alakja egy állványra helyezett, furcsa, leegyszerűsített formákból felépített, keményen metszett körvonallal keretelt fejszoborral néz farkasszemet. A művész és a művész meghökkentő önportréjának eme mély talányokkal éltetett salgótarjáni kompozíciója Melocco Miklós debreceni, a nagyerdei sétányon 1977-ben elhelyezett, a különösségek szférájába emelkedő Ady-emlékét idézheti emlékezetünkbe, ahol a költő álló bronzalakja önnön halotti maszkjával, illetve síremlékével szembesül. Szabó Tamás 2004-ben készült szoborterve kapcsán az alkotótárs Gaál József festőművész írt elemző eszmefuttatást a 20. század második felében dolgozott autodidakta cigány festő-költőről, illetve az őt megidéző, Szabó Tamás által megvalósításra váró plasztikai kompozícióról: „Balázs János festő, Török Sándor és Mokry-Mészáros Dezső mellett a legfontosabb magyar művész, aki a tudattalanból táplálkozva álomszerű, archaikusnak tűnő víziókat teremtett. … Őstehetség volt, aki átugorva minden szabályt szinte médiumként felszínre hozott egy szellemi világot. A cigánytelep kezdetleges ábrázolásától eljutott a szimbolikus kép-összevonás módszeréhez, amikor egy kompozícióban kozmikus történetláncolatot képes összetömöríteni. Már első munkáiban is a mindennapiságból kiemelt motívumok együtt szerepelnek a belső látomásokkal. Ebben a szikár, egyszerű, de mély érzésű emberben a belső megtapasztalások vízióvá, burjánzó mesévé alakultak." Vagyis nem volt egyszerű feladat e festő számára sem monumentális emléket állítani: alakját, egyéniségét, világlátását és életművét is meg kellett idézni, a művészetét jellemző vonásokat, művészetének lényegét kellett szobrászi eszközökkel megjeleníteni, s egy általánosabb síkon a művészet mibenlétével ütköztetni. A festő-kortárs Földi Péter – aki végigkísérte az alkotás megvalósítását – műelemzése szerint a vállalkozást siker koronázta:

„A mű és az alkotó szembesül Szabó Tamás Balázs Jánosról készült emlékművén. Az idolszerű – állványra helyezett – szobor tömörített jelhasználatával a művészet ősi formáját (szellemét) megidéző üzenettartalommá válva néz szembe a rendkívül karakteres, érzékenyen mintázott, eleven emberségében előttünk álló alkotóval. Az alkotó személyiség, Balázs János ilyen mélyen átélt életszerű jelenléte mitikusan mezei hőssé emeli a törékenységében, emberségében esendő figurát, így tovább növeli, példaértékűvé teszi az életmű egészét minden szemlélődő (a városlakók) számára. A rendkívül anyagszerűen kezelt két „tömeg" részletgazdagságával, ugyanakkor jelszerűségével hat egyszerre, válik szuggesztív erejű, nagy hatású művé."

A Balázs János-szobor megszületésével nemcsak a művész monumentális alkotásainak csoportja bővült egy kivételes alkotással – és nem csupán a jelenkori magyar köztéri szobrászat vált gazdagabbá egy rendhagyó, különös szépségeket megcsillantó, gondolatgazdag és eredeti plasztikai vívmányokkal éltetett kompozícióval –, hanem fordulópontot hozott Szabó Tamás pályáján is: a „művészet ősi formáját (szellemét) megidéző", állványra helyezett „idolszerű szobor" egy nagyszabású új műsorozat kiindulópontjává vált. A művész 2005-ben, a budapesti Tokaji Képkeret Szalon Galériában a festőművész Makó Judittal közösen rendezett kiállításán már az idolszerű fejszobrokból felfűződő műsorozatát mutatta be, s ezek az új művek szerepeltek a 2006-ban megalakult szobrász-alkotóműhely, a MORPH-csoport (Drabik István, Gaál József, Kalmár János, Mata Attila, Szabó Tamás és kezdetben Taubert László) hazai és külföldi tárlatain is, majd 2008-ban a Nemzeti Színház mellett álló Zikkurat Galéria spirálisan emelkedő, sejtelmes sugárzású termeiben Új munkák 2004-2008 címmel rendezett önálló fellépésén nagyszabású válogatást vonultatott fel e rendhagyó anyagmegmunkálással és eszközhasználattal kidolgozott, nagyméretű büsztjeiből. A szobrász munkásságában bekövetkezett 2004-2005-ös hatalmas fordulatra hívta fel a figyelmet a MORPH-csoport 2006-os, a budapesti Aulich Art Galériában rendezett kiállításáról írt elemzésében Szeifert Judit művészettörténész is:

„A metamorph szókapcsolat átalakultat, változottat jelent. Ehhez az átalakuló, változáson keresztülmenő állapothoz Szabó Tamás és Gaál József alkotásai is köthetők, igaz, más-más aspektusból. Szabó Tamás ötvenedik életévének betöltésével hozza kapcsolatba a művészetében végbement változást. Korábbi figuratív kompozícióinak helyét a bálványok és totemek lényegkiemelő redukciójával készített plasztikáinak sora vette át. A realisztikus formaképzésen kívül a korábban jellemző klasszikus anyaghasználattól (márvány, bronz) is kissé eltávolodott. Jelenlegi plasztikái között ugyan akad szintén bronzból öntött alkotás (Oszlopfej, 2004) de többségükben ólomalapra vaslemezkéket (Lyukas szemű, 2005), illetve szögeket (Szögelt fej I–II., 2004–2005) applikálva alakítja a szobrok felületét. Az alkalmazott technikáktól és anyagoktól függetlenül a szobrok faktúrája rusztikus és archaizáló hatást kelt (Lyukas orrú, 2005; Harmadik tanú, 2006). Régi korok, ősi kultúrák rituális szertartásai, a művészet eredendő mágiája elevenedik meg Szabó Tamás most látható műveiben (Emlékezés I–II., 2005)."

Szabó Tamás szoboregyüttese – a finom szépségek és a rútságok oly érzékenyen megformált együttjátszásával –, és festménysorozata – a semmivel, az ismeretlennel, az ismeretlen önmagával birkózó-küzdő emberalak megjelenítésével – egy lenyűgöző termékenységgel és gazdagsággal épülő életmű terméseként, s egyúttal a kortárs magyar művészet rendkívül értékes fejezeteként született meg. Ha visszapillantunk erre a három, három és fél évtizedet felölelő alkotói ívre, akkor számba véve a szépséges csúfságokba, már-már harmóniát teremtő torzulásokba és torzításokba burkolózó portrékat, áttekintve a különös titkokat rejtő kisplasztikákat és a tragédiák és drámák fenséges összegzéseiként megkomponált, szuggesztív, mély átélésre kényszerítő monumentumokat, s felidézve az árnyak és a sötét árnyékok által éltetett rajzokat, a súlyos grafikák és az expresszív ecsetnyomokkal rögzített táblaképek nyomasztó, indulatos világát, akkor fájdalmasan regisztrálhatjuk, szomorúan konstatálhatjuk e tragikus hangvételű, eredendően kilátástalanságot sugárzó, a hiábavaló küzdés tudatát hordozó művészi tükröztetés, műteremtés korszakba-ágyazottságát és higgadt megokoltságát.

[2012]

Párhuzamos életutak