Bánsági Ildikó
Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színművész, a Nemzet Művésze
Temperamentum, vitalitás, finom érzékenység és szenvedélyes végletek egyaránt jellemzik a színpadon és a filmvásznon Bánsági Ildikó játékát. Száznál is több színházi szerepe mellett több mint ötven filmes, illetve majdnem ötven televíziós produkció is őrzi alakítását. Szinkronszínészként mintegy kétszáz moziban hallhatjuk a hangját. Erőteljes nőiessége életkortól függetlenül nyomot hagy valamennyi színészi feladatában – és a közönségben is.
Nem készült színésznek, eredendően orvos akart lenni, de saját vallomása szerint ellenállhatatlan erő húzta a pályára.
„Az önbizalomhiány alapvetően kódolva van bennem. Mindig kevés volt belőle, és még most sem érzem, hogy elegendő lenne. Mégis vágytam arra, hogy bejussak, a gondolat azonban olyan volt, mintha a jóistenhez akartam volna felmenni; legyöngyöztem, ha erre gondoltam. Maga a játék folyamatosan jelen volt az életemben, a gimnáziumban is játszottam, de csak ösztönösen, nem jelentett még színészetet számomra. Szinte megriadtam a gondolattól, amikor tudatossá vált, hogy én ODA akarok jelentkezni." – nyilatkozta indulásáról egy interjúban.
Színészi tanulmányait 1966–1968 között a Nemzeti Színház Stúdiójában, 1968–1972 között Színház- és Filmművészeti Főiskolán folytatta. Már főiskolásként is rendszeresen foglalkoztatták, a Nemzeti Színházban (Csurka István: Döglött aknák; Weiss: A Luzitán szörny; Rahmanov: Viharos alkonyat) és a József Attila Színházban (Berkesi András: A tizenharmadik ügynök; Beaumarchais: Figaro házassága, avagy Egy őrült nap), valamint filmekben is játszott (Madárkák; Végre hétfő!; Szindbád). Már a színművészetin sem skatulyázták be. Simon Zsuzsa, amikor megkérdezte tőle, milyen típusnak látja, azt felelte: „te mindent fogsz játszani."
Már ebben az időszakban is kiütközött ellenállhatatlan nőiessége, amire aztán „rákaptak" a rendezők, főleg a filmkészítők. Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Madárkák című filmjében például már színinövendékként is egy magát szexszimbólumnak tartó, rámenős lány szerepébe bújhatott. A főiskola elvégzése után egy évadot Debrecenben töltött, majd 1973-ban a József Attila Színházhoz került. Itt is elkezdték „megtalálni" a temperamentumos női szerepek, játszotta A makrancos hölgy Katáját, vagy a Sok hűhó semmiért Beatricéjét. Emellett más jelentős szerepei is voltak, hiszen alakította Évát Az ember tragédiájában, illetve Abigail Williams szerepét is, A salemi boszorkányokban.
Makrancos Katájáról írva Kolozsvári Papp László, játékának mélységét, drámaiságát emeli ki. „Alakításán látni lehet, hogy minden cselekvésével filozófiai értelemben vett létét védi, majd a nyers erőszak hatására veszít. Ez a Katalin sokkal bölcsebb, s ennek egyenes következménye, hogy küzdelme önmagában már eleve tisztázott élet-halál ellentétre épül. Bánsági alakításán az eleve áldozatra szántságot érezni, amit a kitűnő fiatal színésznő a világot célba vevő öniróniával tesz gazdagabbá, elhihetőbbé." – írja a Színház című folyóirat kritikusa.
Bánsági Ildikó 1976-ban szerződött a Vígszínházhoz, ahol pályájának meghatározó szakaszát töltötte. A színésznő máig úgy érzi, ez a színház állt igazán közel hozzá, ugyanakkor igyekezett megőrizni nyitottságát is, és ez vitte aztán tovább. A Vígszínházban töltött egy évtized alatt olyan nagyszerű szerepeket játszhatott el, mint például a Jó estét nyár, jó estét szerelem Zsuzsannája, Visegrádi Irén a Házmestersiratóban, a Deficit Y-szerepe, A néma levente Ziliája, Hyppolita és Titánia a Szentivánéji álomból, vagy akár Valois Erzsébet Schiller Don Carlosából. Ebben az időszakban a Vígszínház igazi aranykorát élte, Várkonyi Zoltán igazgatói irányítása alatt. A Vígszínház 1977-ben mutatta be Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem című kisregényének zenés színpadi változatát, Marton László rendezésében Hegedűs D. Géza főszereplésével, Halász Judittal, Kútvölgyi Erzsébettel, Egri Mártával, Hernádi Judittal és Bánsági Ildikóval. A Házmestersirató 13 éven keresztül futott sikeresen a Vígszínház műsorán, Horvai István rendezésében, Béres Ilona, Hernádi Judit, Bánsági Ildikó, Szabó Sándor, Mádi Szabó Gábor, Lukács Sándor szereplésével, a házmesternőt Tábori Nóra, az írót Tahi Tóth László alakította. Bánsági Ildikóra az ott dolgozó rendezők közül elsősorban Horvai István volt nagy hatással, ő vitte színre például a '79-es Deficitet. (A rendező Bánsági Ildikóval tervezte bemutatni az összes Csehovot, de betegsége és halála miatt ez nem valósulhatott meg. Mását a Három nővérben aztán később a Horvai István emlékére Alföldi Róbert által rendezett 2004-es előadásban játszhatta el a színésznő, az Új Színházban.) Csurka István Deficitjében olyan partnerekkel játszott együtt, mint Béres Ilona, Szilágyi Tibor, Reviczky Gábor. Az előadásnak rendkívül jó kritikai visszhangja volt, Bánságit elsősorban alakításának hitelessége okán dicsérték.
A Vígszínháznál töltött tíz év után a színésznő váltani akart, ezért visszaszerződött a József Attila Színházhoz, ám három év után eljött onnan és szabadúszó lett. A 90-es években játszott a Nemzeti Színházban, a Művész Színházban, a Kelemen László Színkör társulatával, végül az Új Színházhoz került. Erre az időszakra esik Schwajda György Csodájának Veronika-alakítása a József Attila Színházban, amelyet férje, Gáspár Sándor partnereként játszott. A Garas Dezső rendezte 1990-es bemutatóban Bánsági Ildikó bebizonyította, hogy kiváló érzéke van az abszurdhoz is. Ekkor játszotta el Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjének Ilmáját, ezt már a Nemzeti Színházban. „Bánsági Ildikó Ilmáját a derűs életszemléletté nemesített közönségesség jellemzi." – írta róla a Színház 1990/12-es számában Sándor L. István. A 90-es évek olyan szerepekre adtak még lehetőséget, mint a Koldusopera Peachumnéje a Művész Színházban, ugyanitt játszotta a Vízkereszt Violáját, a Tudós nők Belisáját is, mintegy kortalansága bizonyítékaként. A Chioggiai csetepaté Pasqua szerepében is feltűnt Taub János rendezésében, a Kelemen László Színkör előadásában, de játszott vidéken, Dunaújvárosban is. A szabadúszó létnek két negatív hozadéka volt a színésznő életében, hogy a fővárosi kritikusok már mellőzött színésznőként tartották számon, és válságot élt át a magánéletében is. Viszont ne feledkezzünk meg arról, hogy a 80-as, 90-es évek olyan filmsikereket hoztak számára, mint a Mephisto (1981); a Napló gyermekeimnek (1982); az Egymásra nézve (1982); a Hány az óra, Vekker úr? (1985); az Idő van (1985); a Csók, Anyu! (1986); a Napló szerelmeimnek (1987; a Hanussen (1988); a Jézus Krisztus horoszkópja (1988); a Napló apámnak, anyámnak (1990), vagy az Édes Emma, drága Böbe (1992); a Roncsfilm (1992); a Zsötem (1992). A legjelentősebb magyar filmrendezők osztottak rá folyamatosan szerepeket, mint Szabó István, Mészáros Márta, Szomjas György, Jancsó Miklós. Bár a színpadon nem tudták következetesen kiteljesíteni színészi pályaívét (több jelentős színész sorsához hasonlóan, a rendszerváltást követő évek, a színházi struktúra széthullása, a társulati műhelyek megszűnése is felelős ezért), azért a filmekben ez kompenzálódott, ezeken a szerepeken át érett bele a csupa tűz, ám csupa finomság, valóban kortalan, ízig-vérig nőies asszony-karakterekbe. Beszédes példája ennek, hogy még a Csók, Anyu! epizódszereplőjeként is felejthetetlen alakítást nyújt az önmagából kivetkőző frusztrált tanárnő minidrámájával.
A kétezres években Bánsági Ildikót az Új Színház előadásaiban találjuk, főként víg darabokban, komikai oldalát villogtatva: Csiky Gergely – Ingyenélők, Feydeau – Bolha a fülbe, Molière Az úrhatnám polgár, Molnár Ferenc – Delila. Ezek mellett játssza el a már említett Három nővér-előadás Másáját. Fontos állomásnak tartja ő maga is 2005-ös zalaegerszegi vendégszereplését. Bereményi Géza Az ajtó című Szabó Magda-regény színpadi adaptációját készítette el nagy sikerrel a zalai megyeszékhely teátrumában. Az írónő alakjának megformálásában Bánsági Ildikó többféle értelemben is magára talált, művészként és magánemberként is: a holtpontról való elmozdulásnak élte meg ezt a munkát a saját pályáján. Alakítását a közönség elragadónak, a kritika kellően árnyaltnak tartotta, tehát itt teljes mértékben összeért az alkotói produktum befogadóival. Kiemelkedik az évtized alakításai közül Maugham Színház című regényének adaptációjában Julia Lambert szerepének jutalomjátéka, amelyet Szolnokon vitt színre Verebes István Bánsági Ildikó főszereplésével. Ugyancsak elismeréssel nyugtázta a kritika Molière A fösvény című darabjában Frosine megformálását: „Bánsági Ildikó Frosine-ja fekete parókás, rámenős, minden hájjal megkent intrikus, élesre fent nyelvű madám, korosodó, vehemens asszonyság és ostobácska, lecsúszott kerítőnő. Felragyognak színei, és elrajzolódnak karaktervonásai, dús virgoncériája persze könnyedén átsegíti a zökkenőkön." – írta erről Kovács Dezső a Színházban.
Bánsági Ildikó 2010 óta is folyamatosan és fáradhatatlanul játszik. Az utóbbi időszakban fellépett az Új Színház mellett Szkéné Színházban, a Soproni Petőfi Színházban, a Pinceszínházban. 2013-tól a Nemzeti Színház társulatához csatlakozott. Szerepátvétellel játszott Vidnyánszky Attila újonnan formálódó társulatában előbb a Bolha a fülbe előadásában, majd a KZ-oratórium, az Operett, a Családi kérdés és A nagyúr című darabokban. Ez utóbbi alakításai közül az Operettben nyújtott teljesítménye még ilyen kis időtávlatból is kiemelhető, hiszen itt ismét jó stílusérzékére csodálkozhattunk rá, a színésznő már korábban is meglévő, groteszkre való hajlama ezúttal is megemelte szerepformálását.
Bánsági Ildikó filmes pályája a kezdetektől fogva töretlen, s a legutóbbi időszakban is forgatnak vele a filmrendezők. Igaz, azóta már egy újabb generáció is feliratkozott a listára: Goda Kriszta, Fazakas Péter, Török Ferenc, Till Attila egyaránt forgatott a színésznővel. Pályaképéből semmiképpen sem szabad kihagyni azt sem, hogy sokat foglalkoztatott szinkronszínész: több mint kétszáz filmhez kölcsönözte a hangját, többek között Meryl Streep, Kirstie Alley, Diane Keaton, Helen Mirren, Kim Basinger, Mia Farrow, Jessica Lange, Shirley MacLaine és Susan Sarandon magyar hangja volt.
Bánsági Ildikó pályafutása alatt a női szerepek szinte teljes skáláját végigjátszotta, azt lehet mondani, korlátok nélkül, hiszen sokszor még az életkorára sem voltak tekintettel egy-egy szerepe kiosztásakor a rendezők. Tehették: ugyanolyan ellenállhatatlan ma is, mint húszévesen. Egy interjúban ezt mondja: „Királynőket, elegáns nőket, csábító nőket, szexistennőket, de soha nem játszottam naivákat, holott én naivának éreztem magamat. Valahogy azok a szerepek kimaradtak, mindig csak a „nők" voltak. Egyszer Kemenes Fanni jelmeztervező mondta nekem, ne keseredjek el, hanem fogadjam el, hogy én hetvenéves koromig csak nőket fogok játszani." Igaznak bizonyult Simon Zsuzsa próféciája is, beskatulyázhatatlan művésszé vált, aki a drámai karakterektől a vígjátéki brillírozáson át az abszurdig mindent tudott hozni a színpadon. Sokszor elmondta, hogy orvos akart lenni, mert szeretett volna másokon segíteni. A színészi pályán is másoknak segített, hiszen rengeteg embert ajándékozott meg a művészetével.
[2015]