P. Benkő Ilona keramikus művész meghatározó, „történelmet író", – bár szerényen háttérbe húzódó – szereplője a lokális és ugyanakkor globális, a hazai és külföldi, nemzeti és nemzetközi törekvéseket egyesítő, kortárs művészetünk történetének. Az elmúlt fél évszázad során, az 1960-as évektől kibontakozó és mindmáig aktív alkotómunkája összeköt múltat és jövőt, képzőművészetet és iparművészetet, matériát és ideát. A tűzben kiégő agyag tulajdonságait kutatva és alkalmazva, saját életének keserű és felemelő tapasztalatait nem feledve, oly művek sorát alkotta meg, amelyek „mindenki számára" lélek-formáló élményeket közvetítenek. „Üzenet" hordozók, megismerhetővé teszik a világot, ezáltal a művészet legfontosabb küldetését teljesítik, – amint ezt P. Benkő Ilona 75. születésnapja alkalmából rendezett életmű kiállítás megnyitóján fogalmazta meg Fekete György, Pilinszky János gondolatait idézve. Ezeknek az „üzeneteknek" személyesen átélt, érzelmi-gondolati forrásait nem „ábrázolja", hanem saját élményeinek lényegét testesíti meg, elvont és jelképes formák segítségével, és magával a kerámia anyagával. P. Benkő Ilona művészetében egyértelmű, meghatározó módon „kifejező eszköz" lett az agyag természete, fizikai, kémiai reakciókkal befolyásolt megjelenítése. Esztétikai és pszichológiai hatást kelt – a matéria maga.
A különböző korok, és távoli világok kerámia művességének, technikáinak a historizmus korszakában felfedezett, birtokba vett tulajdonságait már a 19–20. század fordulóján újító módon alkalmazták az élvonalban álló manufaktúrák szecessziós tervezőművészei. De csupáncsak a 20. század második felétől, utolsó harmadában bontakozott ki az az irányzat, amely a képzőművészet és az iparművészet eszközeinek összefogásával, a matéria jelrendszerével tudatosan élt. Furcsa módon ezen törekvések úttörőit nem választotta el egymástól a világ „nyugati" és „keleti" felét kettéosztó „vasfüggöny". A magyar keramikusok, köztük P. Benkő Ilona, művészbarátaival, és az újabb generáció képviselőivel együtt a világméretű változás felfedező, élcsapatát alkották.
Nem azt a történést ábrázolja, amely kiváltotta az érzést, hanem az érzést magát „jeleníti" meg, jelképes formákkal, és magával az anyag viselkedésével. Posztmodern korszakunkban még nem lett közös neve e „stílusnak", de sok hasonló, hosszabb-rövidebb ideig csoportokban fellépő művész rokon törekvése formálta, és formálja. Már az 1980-as éveket megelőzően is. Nem csak keramikusok, hanem a textilből alkotók is, nem csak a művesség rejtelmeit feltáró „iparművészek", hanem a térből, fényből, mozgásból is szobrot formáló, a színes festékekből domborműként alkalmazó „képzőművészek" is. Sok vitát gerjesztő korszakunkban egyetlen művésztársával nem „verseng" P. Benkő Ilona, sőt, műveivel is „össze-tartásra" tanít. Szétfeszített hasábjait vasszálakkal összekötözve, vasakarattal kitart a szétválasztottak együvé tartozása mellett.
P. Benkő Ilona már igen fiatalon barátságot kötött az agyagművességgel, szakmai fogásait a kerámia-oktatásban (is) jeleskedő „Kisképzőben", kezdte elsajátítani, azaz a budapesti, Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban. 1956-tól pedig az Iparművészeti Főiskolán tanult tovább, 1961-ben lett diplomázott keramikusművész. Mindig megemlékezik tanítómestereiről, Szinte Gábor osztályfőnökről, aki „nagyszerű ember volt", Obrotka szakoktatóról, és arról, hogy Somogyi József is tanította. A főiskolai évek során pedig Borsos Miklós szobrászművész lett a mestere, aki Gádor István nyugdíjaztatása után a keramikus növendékhez „minden héten eljött korrigálni". Bár megtörtént, hogy egy okos, rafinált kollega azért is feljelentette a műhelyt, hogy halat mintáztak – keresztény szimbólumot, de Benkó Ilona diploma munkájának „Sárkány" plasztikája nem keltett akadályozó értelmezést. Ő maga sem Kappadókiából érkezett, mint a sárkányölő vitéz, Szent György, hanem Erdélyből, Székelyföldről, – melynek sorsokat fordító, gyermekként átélt történelmi fordulatai, a tragikus veszteségek személyes tapasztalata vértezte fel az élet és a művészet sárkányaival vívandó harcokra.
Akárcsak pályatársai, a hatvanas években P. Benkő Ilona is az Iparművészeti Vállalat, a Képcsarnok közreműködésével – akkor – induló hazai kortárs műkereskedelem számára dolgozott, besegített kollegáinak is. A nélkülöző évek múltán szerény műhelye is lett, olyan együtt érző, segítő barátok mellett, mint Krajtsovits Margit, Csohány Kálmán. Az 1960-as évek közepétől otthont teremtettek férjével, Péri Józseffel együtt, aki vele egy időben diplomázott a Főiskolán, mint ötvösművész. Az 1965 és 1981 közötti években köztéri megbízatásokat is teljesített. Azonban elsősorban a saját műhelyében és a művészeti mozgalmak által létrehozott alkotó-telepeken megvalósított, egyedi plasztikák jellemzik munkásságát. Rendszeresen kiállította műveit, itthon és a lehetőségek szerint külföldön is. A szigorú (itthon nem is csupán szakmai szempontok szerint működő) zsűri-bizottságok jóváhagyásával bemutatott újabb és újabb tárgyai egy következetes, ugyanakkor spontán, élő alkotó folyamatot tárnak elénk, – szinkronban a magyar kerámiaművészet felívelésével. A két világháború közötti időszak modernizmusa, szellemi öröksége 1956 után újra éledhetett, a „dekorativitás" leplébe burkolózva a képzőművészetnél nagyobb szabadságot élvezhetett az iparművészet. A különféle „izmusok" geometrikusan leegyszerűsített vagy absztrahált, expresszív formai megoldásait az építészek is védték, a kényszerűen mellőzött lakás-művészet is igényelte a korszerű kerámia tárgyakat. A modernizált art deco örökséget, az alacsony tűzön kiégő színes mázak derűs világát, hamarosan újabb merész „kísérletek", az „autonóm" művek, a magastüzű kerámia plasztikák egészítették ki, váltották fel, az iparművészet és a képzőművészet határait összemosva, így a szobrászat terrénumát is ostromolva, sőt átalakítva. Sok mindent blokkolt a „berlini fal" és a „vasfüggöny", de a „Nyugat" szele itthon is, (ismét) vihart kavart.
Benkő Ilona a magas hőfokú masszák és a redukáló égetés új technológiai lehetőségeivel már 1964-ben, Gmundenben találkozhatott, amikor a másodszorra megrendezett, nemzetközi kerámia szimpozion résztvevője lehetett az alapító Kurt Ohnsorg meghívására. Baráti javaslatára érkezett Gmundenbe Schrammel Imre is, 1967-ben, amint együtt dolgoztak a Siklóson 1969-től induló kerámia szimpozionon is. Az itt készült, pirogránitból és porcelánból formált (ekkor még részben a pécsi Zsolnay gyárban) kiégetett plasztikái arról tanúskodnak, hogy P. Benkő Ilona maga is alkotó résztvevője lett a kerámia művészet – világszerte tapasztalható – átalakulásának. Az időben, térben távoli mesterek tradícióit felélesztve, szabadon alakítva, az agyagféleségek fizikai tulajdonságait kiismerve, újfajta, pszichológiai hatásokat keltő kifejező-eszközzé tették a matériát magát. Igen, sajnos még nincs jóváhagyott, közös neve ennek a „stílusnak", mely a szürrealizmus, a nonfiguratív, absztrakt tendenciáknak éppúgy leszármazottja, mint a még korábbi, szecessziós szimbolizmusnak, és szinte minden képviselőjénél individuális jellegű. De Benkő Ilona 1969. évi porcelán szilánkos, sráfozott samott domborműve éppúgy lelki állapotot rögzít, indukál, amint a későbbi, a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas években kibontakozó sorozatai. A szakadozott Csipkével burkolt doboz, a Szétesett bimbó, a Vágott, kötözött henger, és Batyu, meg Pokoltojás. Beszédes címek, akárcsak a XX. század lenyomata. De minden szónál beszédesebbek a nagyon egyszerű, erőteljes formák. A magastűzben égetett felületek textúrája, a kemencén belül, vagy kívül redukált finom színárnyalatok.
Az egyéni műhelyek technikai lehetőségeit és a tájékozódás impulzusait megsokszorozták azok a közös műhelyek, amelyekben P. Benkő Ilona számos műve is megszületett, Siklóson, Kecskeméten, végül Hódmezővásárhelyen. A Vihar téma legutóbbi sorozata is szinte mai korunk történelmi tapasztalat személyes, lelki lenyomata.
Az ősi fazekasság edényei is szobrokká váltak Benkő Ilona kezében, – amint ezt Terebess Gábor találóan megfogalmazta (Terebess Gábor: Szoborrá vált edény. Művészet, 20. évfolyam, 12. szám, 10–15.), „művei nőiesen finomak és férfiasan markánsak, elegánsak és rusztikusak, archaikusak és modernek, sajátos kettősséget hordoznak – ez megértésük kulcsa –, de sosem kétértelműek vagy félreérthetők". A kettősséget – utólag – feloldja a művésszel való beszélgetés, immár Trianonnak hívja a fejszével felhasogatott, erővel ismét összekötözött hasábok
Összefoglalóan: a szülőhely és a gyermekkor, a szakmai képzés időszaka, a segítő művész barátságok, a kézműves kerámia technikáinak forradalma, az új stílust formáló „poszt-posztmodern" korszakunk egyaránt alakították P. Benkő Ilona művészetét. Mozgató ereje pedig a vele született alkotásvágy, amelyben egyesült az örökölt érték-felismerő képesség a kísérletezők, a felfedezők merészségével. Így állította az anyagot a lélek szolgálatába.
Az eredmény: saját életének személyes történetéből leszűrt, „absztrahált" élményeket közvetítik, az átélt idők érzelmi lényegét testesítik meg műtárgyai, legyenek bár szimbolikus edények vagy „igazi" szobrok, képek. A töredékesség, a torzítás, a lendületes, elszálló formák, színfoltok sem a káoszt, hanem a vihardúlta világokban is létező objektív értékrendet szolgálják. A befogadó lelkeket erősítik. Az ábrák és az agyag viselkedésének jelbeszéde érzelmeket, asszociációkat kelt. Új-szimbolista önismeretre, helyzet-felismerésre serkentenek. Az élet, a szabadság rendjének megteremtéséhez szükséges érzékenységre, gondolkodásra ösztönöznek. Talán tetteinket is befolyásolják.
[2015]