Deim Pál
Kossuth-díjas és Munkácsy Mihály-díjas festőművész, a Nemzet Művésze
Ember, nő, férfi, múmia, pozitív, negatív, álló, fekvő, fekete, vörös, hegy, őshernyó, rakéta, beprogramozott, jelenlét, hiány, rács, búvóhely, ősanya, lugas, ház, barlang, koporsó, behatolás, lebegés, űr, nyugalom, organikus, személytelen, arcnélküli, mindenki, egyedül – és emberpár, Ádám-Éva, emberiség, társak, szerelem, szeretkezés, megtermékenyülés, együtt, összebújva, rettegés, félelem, kiszolgáltatottak, megalázottak, pozitív-negatív, fény-árny, ellentét, egység, biztonság, egész, kapcsolat, tagadás, nyitány, kezdet, vég, kezdet, vég, kezdet, vég, kezdet, vég.
Ezt a két csoportra osztott fogalomsort a magányos és a kettős bábu által keltett asszociációiról állította össze Deim Pál 1978-ban – Kolozsváry Marianna idézi az 1992-ben közreadott Deim-könyvében –, arról a báburól, amely a hatvanas évek első felében festett és rajzolt, a tradicionális és a rendhagyó természetelvű munkák rövid korszakát követően művészetének központi jelentőségű, jellegzetes motívumává emelkedett, s műveinek nélkülözhetetlen képalkotó, formateremtő eleme már több mint négy évtizede. A hosszú fogalom-felsorolás művészettörténeti, értelmezési segédletként is alkalmazható az alapvetően gondolati meghatározottságú Deim-mű-világhoz, egyszersmind különös művészetpszichológiai képlet: a bábuból, illetve alkotói jelentésértelmezéséből visszavezethetők, eredeztethetők a művészt foglalkoztató tartalmi körök, szellemi problémahalmazok, sűrítmények is. „Ez a figura vagy árnyéka, lenyomata, minden képen és mindenfajta közegben megjelenik, kolostorfaltól a világűrig, és megteremti Deim művészetének évtizedeken át tartó páratlanul szuggesztív kohézióját." – foglalta össze lexikális tömörséggel a báburól Nagy Ildikó művészettörténész, s azt a következtetést vonta meg, hogy „Az a feszültség, amely a figura és a tér, az organikus forma és az ösztönös alakítás között megteremtődik, a véges és a végtelen, az ember és a világ viszonyává transzponálódik."
Deim Pál festőművész munkássága immár egy öt évtizednél is hosszabb történeti ívet fog át: a közép-európai és a magyar történelem, a valóság és a modern magyar művészet történetének egyik ívét. E művészről, e művészi magatartásról, erről az alkotásokká szublimált művészeti valóságról, illetve az 1945 utáni modern magyar művészetbe való beágyazódásáról azt írta a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Németh Lajos művészettörténész, hogy „A szentendrei iskola legújabb szárnyának nagy tehetségű képviselője Deim Pál. Barcsay és Vajda művészete egyszerre inspirálta, de túlment az egyszerű utánzáson. Szerbiában alkotott sorozata a szentendrei művészet mítosz igézetű szárnyának a méltó folytatója, míg nagyszerű alugrafikai sorozata hallatlanul szabatos formarendjével az új monumentális, dekoratív murális művészet sokatígérő lehetőségét hordozza magában." Az újabb, az ezredfordulón megszületett 20. századi magyar művészettörténeti összegzésben Pataki Gábor művészettörténész azt állapította meg, hogy „A Barcsay-féle szerkezetes képépítésből levonható tanulságok ... sok pályakezdő művészt ... foglalkoztattak, közülük talán Deim Pál talált rá leghamarabb egyéni motívumára, a térsíkok közé szorított bábura." A munkásságot részletesebben elemző Andrási Gábor művészettörténész szerint „A Szentendre hagyományaihoz – az ortodox ikonok világához, az áttekinthető szerkezetesség és a szimbolizáció összeegyeztetéséhez – kötődő Deim Pál az évtized folyamán [ez a hatvanas évek, W. T.] sorra bontotta ki a festészete központi motívumában, a stilizált, bábuszerű emberalakban rejlő lehetőségeket. A táblaképek, szitanyomatok, a síkból kimozduló festett reliefek és szobrok a »bábut« hol szigorúan geometrikus, hol oldottabb foltokból szőtt közegben, hol »akcióban«, hol mozdulatlanul, merész rövidülésben jelenítették meg...". A szakmai elemzések mellett idéznünk kell Páskándi Géza író azon költői értelmezését is, amelyet Deim Pál az egyik legfontosabb interpretációnak minősített: „Deim Pál művészete rájött az úgymond isteni arányra. Az adagolás eszményinek látszó patikamérlegét erős kezében tartja. A hit és a ráció egyensúlyát őrzi, hogy a gyémántos tengelye legyen. Deim Pál bábjai, bálványai úgy állandók, hogy közben sosem érintetlenek. Mindig érinti őket valami és mégis változatlanok.
Az egyik bálvány, de továbblép s már valami bölcső… Az egyik bálványban minden összegyűjtve, egészen összezárva, a másik élénken kisugárzó. S színeiben minden egybehangolva eme végletekkel. A titok ősi jogaiba helyezve ismét és mégis társalogni képes velünk. A társalgó csend, a nyilazó némaság, amely a mindenség nyilat is is fogadja…Amikor az ilyen műveket nézzük újra és újra felmerül bennünk korunk ki nem mondott nagy kérdése: sejtjük-e igazából, hogy valóban tudni akarjuk-e a kezdet és a vég titkát, vagy elegendő nekünk csupán annyi, hogy mindig és mindig tudatosítjuk: van kezdet és van vég, hogy ez figyelmeztessen az élet, az ember dolgára, a célirányra, amit a Fennvaló elrendelt."
A bábu-alak, a bábu-forma igézetében született alkotások sorában a 20–21. századi magyar művészet főműveivé nemesedtek az életművet mintegy emblematikusan reprezentáló munkák: a Feljegyzések egy kolostorban-sorozat művei, a Csend-kompozíciók, a Minden értelmetlenül meghalt ember emlékére-relief, a Kőműves Kelemenné-, és a Golgota-variációk. Ezek a művek önértékeiken túl egyúttal azt is tanúsítják, hogy Deim Pál a különböző művészeti ágazatok és technikák körében, a kifejezőeszközök, a festészet, a grafika, a szobrászat, az üvegablak művészet szféráiban is otthonosan mozog, s a sík és a tér dimenziói között szabadon csapong. A főiskolai időszakot idéző és a kilencvenes évek közjátékaként megszületett rézkarcok, a korai és később különböző formákban visszatérő, mind erőteljesebb olajképek, a toll- és az ecsetrajzok, a pasztellek és az akvarellek, az alugrafikák, a szitanyomatok, a kollázsok, a domborművek és a kisplasztikák, a városi terekben otthonra lelt monumentális plasztikák, és az épületekhez kapcsolódva megvalósult üvegablakok és domborművek nemcsak a művész sokoldalúságát dokumentálják, hanem egyszersmind széleskörű mesterségbeli tudását is: a Deim-mű mindenkor hallatlan pontosan, perfekt módon kivitelezett, leleményes szakmai tudással megvalósított, az anyagot és a formát harmonikus egységgé avató, szintetizáló kompozíció.
A 20. század utolsó harmadában és az ezredforduló első másfél évtizedében Szentendrén megszületett, a szentendrei tradíció vonzásában kibontakozott, összegző szándékú, szintetizáló érvényű hatalmas Deim-műegyüttes rejtélyesen és titokzatosan egyszerre univerzális és lokális sugárzású. Talán az univerzalitás és a lokalitás legfontosabb eredőjeként felesleges hangsúlyoznunk Deim Pál festőművész és Szentendre városa, szellemisége oly bensőséges kapcsolatát, de a biztonság kedvéért e termékenyítő hatású viszonyról – a mélyebb tanulságok okán – azért mégis idézzük a Mestert, aki egy beszélgetésben e kérdéskörről így vélekedett: „Szentendrére a meditatív jelleg volt a jellemző, én itt nőttem fel. Rendszeresen jártam a szentendrei festők kiállításaira, és ott is ez az intim világ ragadott meg. Ám ez nem jelent beszűkülést, mert ez a belsővé érlelt világ egyetemessé is tágulhat. Bármennyire is személyes, bensőséges meghatározottságú a Vajda Lajos- vagy a Barcsay Jenő-absztrakció, egyetemessé emelkedik. Van, aminek a helyi értékei hangsúlyozódnak, és ez is megbecsülendő dolog. A kis ügyek nagyokká válása – ez egy olyan, különös, varázslatos folyamat, amit nem lehet kikerülni, és ez engem is rabul ejtett." A kis ügyek nagyokká válása – lehet, hogy a képlet ilyen egyszerű, lehet, hogy ezzel az alkotói vallomással megfejthető az életmű, az eszenciális tisztaságú Deim-művek rejtélye, s könnyen értelmezhetővé átérezhetővé válik szimbolikus tartalmú, jelképi tömörségű, gondolati mélységű művészetének totalitása és személyes mivolta. A keleti és az európai ikonográfiai hagyományba ágyazódó Deim-kompozíciók magától értetődő egyszerűséggel és a létezés titkait boncoló alkotói szándékokkal állítanak emléket a világ ellentmondásai között helyét kereső, megnyugvásra vágyó embernek.
[2013]