Eperjes Károly

Az előadóművész – jelen esetben a szín- és filmművész – kétirányú, sőt háromirányú követelménynek kell, hogy megfeleljen. Egyrészt alázatosságot követel tőle a hivatása, hogy a szerző gondolatait, érzelmi és erkölcsi világát minél hűségesebben igyekezzék visszaadni, másrészt őrizze meg egyéniségét játék közben úgy, hogy szellemi-lelki meggyőződését összhangba tudja hozni az általa megformált szereppel, anélkül, hogy ez utóbbin erőszakot követne el. Harmadrészt pedig figyelemmel kell lennie arra is, hogy a színművészet (és nem tévedünk nagyot, ha ezt a filmművészetre is kiterjesztjük) reagál leginkább közvetlen módon arra a társadalmi valóságra, amelyben a szerep megszületik; s nemcsak reagál, hanem vissza is hat rá. Pilinszky János kifejezését kölcsönözve ebben a tüzes „jelenidő vitrinében" él az előadóművész.

Eperjes Károly színművész egyik 1987-es rádióinterjújában, hét évvel a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után, a művészeti kezdet hevével, de már kellő szakmai tapasztalat birtokában a következőképpen nyilatkozott a szerepformálásról: „Az aranymetszés pontján határozható meg a tudatosság és az ösztönösség." Hozzátéve, hogy az ösztönösség a nagyobb rész. Ezzel a meghatározással a művész karakterét rajzolta meg, kétféle út lehetőségét, egyszerűen fogalmazva: a szereppel azonosuló vagy a szerepet eljátszó színész figuráját. Az előbbi színművész adottságánál, tehetségénél fogva olyan módon azonosul a szereppel, hogy valóban maga válik azzá, szemben az olyan színészi habitussal, amikor valaki érzékenységével, empátiájával beleképzeli magát a szerepbe, és igyekszik minél jobb szakmai színvonalon eljátszani.

A megkülönböztetés a két színésztípus között nem minősít, kizárólag a már Popper Péter által meghatározott színésztípusokra világít rá. Az ösztönös és a tudatos művészre, illetve az ösztönösség és a tudatosság arányára. Akinél az ösztönösség jelentkezik erőteljesebben, az elmondhatja, amit Eperjes Károly így fogalmaz meg: „A mérhető-mérhetetlen színészideáknak az felel meg legjobban, aki az ösztönt és a tudatosságot olyan arányban egyesíti, ami az ő egyéniségének nem módolt változata" – nyilatkozta Bérczes Lászlónak 1989-ben. De érzi ennek a kényes egyensúlynak csábító-veszélyes oldalát is:

„Ez a legnagyobb gondom. Nem tudom, hogy most játszom-e, vagy akkor, amikor fönn vagyok a színpadon." Ugyanakkor előhívja a színész dilemmáját. Eperjes így van ezzel, amikor az ösztönösség és a tudatosság nem az aranymetszés harmonikus arányában jelentkezik: „A darabnak megfeleltem, magamnak nem." Eperjes Károly folyamatosan jelentkező igényességére világít ez rá.

Egy 1986-os interjúban (Új Szó, május 16.) így vallott: „Én a szünetben is szeretek szerepben maradni." De nemcsak az előadás szüneteiben, hanem sok esetben azon kívül is. Ez az „égő színész" karaktere, és erre figyelmeztette Klaus Maria Brandauer, amikor a Redl ezredes című filmben találkoztak. Eperjes az említett interjúban utal az akkor már nemzetközi hírű színész neki szóló figyelmeztetésére: „Tanuld meg úgy csinálni, mintha..." Eperjes azonban hozzáteszi: „Én meg nem tudok és nem is akarok úgy tenni."

Cserje Zsuzsa írta a néhány éve pályán lévő színészről: „Esetlen férfibáj, gátlásos szögletesség, tartózkodó és kirobbanó indulatok furcsa keveredése jellemzi Eperjes Károly művészetét." Majd sorra veszi néhány szerepében, igazolandó a mondottakat. Az Ahogy tetszik Silvius pásztoraként „esetlenül szerelmes", aki „mint egy hű kutya, úgy kíséri érdemtelen kedvesét árkon-bokron át ebben a szerelemtől ittasult világban". A Mirandolina Fabriziója ugyancsak „elementárisan szerelmes". Harold Pinter Hazatérésében ismét csak a szerelmes férfi jelenik meg, egy durva, elidegenedett környezetben: „Amennyi drasztikum van ebben a fiúban, annyi emberi esendőség is". Végül a kritikus így összegez: „A félszeg erőszak, az erőszakos gyöngeség belülről fakadó egysége így adja Eperjes Károly színészetének lényegét."

Karakterét jól jellemzi 1986-os nyilatkozata. „A játék olyan öröm számomra, amit semmihez nem tudok hasonlítani. Nekem a játékból soha nem elég." Érthető, hogy színész példaképeit – különbözőségük ellenére – a hozzá valamiképpen mégis hasonló szenvedélyes játékosok között látja: Soós Imre, Latinovits Zoltán, Őze Lajos, majd barátként Andorai Péter, Bubik István, Gáspár Sándor.

„Együtt örülni egymásnak", tehát nem egyszemélyes, hanem csapatjátékos – fogalmazott 1985-ben, a Stúdió 85. április 30-i adásában. Ugyanakkor egy évvel később a Képes Újságban (augusztus 9-én) kiegészíti ezt: „Máskor viszont magányra van szükségem. Kószálok egyedül az erdőben és csak magammal foglalkozom. Ha másnak nem is, magamnak őszintén bevallok mindent. Az a vágyam, hogy egyre jobban ismerjem magam."

Az önismeretnek nincs híján. Tudja, hogy olykor türelmetlen, de „elsősorban magammal vagyok türelmetlen". Ha nem megy a szerepmegformálás – legalábbis így érzi – akkor elveszti a türelmét, „mert hogy jövök én ahhoz, hogy ne tudjam megoldani a feladatot". És szélsőséges is. Majd hozzáteszi: „hála Istennek". Ennek a félmondatnak a valódi jelentése később bontakozik ki nyilatkozataiban, amikor a hittel megélt életéről beszél. Az önmagával szembeni türelmetlenség oka: „…nyilván van bennem valami a balekből, a nyíltszívűből, a nagyszájú vagányból is", ami megint csak az „égő színész" vízióját-veszélyét keltheti fel. Joggal aggódtak többen emiatt, éppen a tragikus életpályát befutó példaképeire gondolva.

Bogyay Katalin az Új Tükör 1986. május 11-i számában zabolátlan életerővel jellemzi Eperjest. „Nem divatos figura. Nem enervált: benne a föld ereje." Amikor a Tanítványok című film bemutatása után egy magánbeszélgetésben valaki megkérdezte őt, miért a falusi gyerek szerepét játssza, miért nem például a városi polgárfiúét, természetes őszinteséggel válaszolt. „Mert Géza (Bereményi Géza, a film rendezője) azt mondta, hogy én tudok eljönni a tanyáról." A filmben ugyanis van egy jelenet, amikor a tanyasi fiú búcsút vesz apjától – a jelenet „eperjesi" feszültséggel, drámaisággal teli, ahogyan keresi a szénaboglyák között az apát a búcsúszóra, és érezzük, itt valami egyetemessé növő búcsúról van szó.

Bogyay jól látja: „Van benne intellektuális társadalmonkívüliség és az igazságot keresők csapkodó virtusa. Mindkettő a benne rejlő őserő gyermeke. Nem epizodista az életben sem, lénye főszerepet követel, s ez nem a mondatok hosszától, a fölmondandó betűk számától függ… Eperjes Károly hordozza a falusi, a hegykői ember konokságát, méltóságát, de folyékonyan beszéli a városi gondolkodó nyelvét is."

Nem epizódista, főszerepet követel… Ez a megjegyzés több szempontból is jellemzi a művész életútját. Már kisgyerekkorában a kiemelkedésről álmodozott. Olimpiai bajnok lesz, és a sportban a teljesítményt, az elérhető többletet látta. „Az igazi teljesítményt először Balczó Andrásnál éreztem meg" – nyilatkozta 1987. április 14-én a Petőfi Rádióban. A teljesítmény bűvöletében élt már gyerekkorától kezdve. „Amiben jó vagy, amiben tehetséges vagy, amire a Sors szánt, abban mindent megtenni, s így az embereket valami nemes ügy mellé állítani" – fogalmazott 1987-ben. Ezt a gondolatot szélesítette ki a Vas Népének adott interjúban (1992. március 18.): „Tudomásul veszem, hogy én egy önmutogató ember vagyok, nekem erre van hajlamom, és ha ezt nem élem ki, akkor baj van. Ha ezt kiélem, és ezzel másoknak is örömet tudok szerezni, akkor nekem kötelességem ezt minél jobb fokon megcsinálni."

A sportbéli elkötelezettsége mellett már fiatal korában megmutatkozott jellemformáló és jellemmegmutató képessége. Általános iskolás korában kiválóan parodizálta tanárait, később ismert személyiségeket is. Ezen felbuzdulva elindult az országos tehetségkutató versenyen (Ki mit tud?), ahol azonban a zsűri illetékes tagja – talán féltékenységből, a tehetséges fiúban konkurenciát látva – nem engedte tovább a következő fordulóba.

Eperjes önismeretére és önmérsékletére jellemző, hogy ezt a gyors, látványos sikert jelentő művészeti megoldást, a paródiát nem kapta fel a későbbiekben, nem elégedve meg az így szerzett, a maga mércéje szerint olcsó sikerrel. Máig legfeljebb szűkebb, baráti körben adja át magát más személyek karakterének fölskiccelésére.

„Azok közé a középgenerációs színészek közé tartozik, akik a magyar színházművészetet jelen állapotában, a legmagasabb szinten képviselik, és művelik, miközben megérdemelt népszerűségre tett szert nemcsak hazánkban, hanem számos, különféle díjakkal jutalmazott magyar filmben nyújtott, ikonikus alakításai révén szerte a világban. Ha a művészetét valamivel jellemezni kellene, talán az lenne a legfontosabb, hogy alakításaiban önmagát minden alkalommal kíméletlenül próbára téve elmegy az általa játszott karakter legvégső határáig, de úgy, hogy az igazság, az emberség, a valódiság és az életigenlés soha nem veszik ki belőle. Ettől lesznek alakításai egyediek, utánozhatatlanok és minden alkalommal emlékezetesek." Ezekkel a szavakkal ajánlották a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé. A jellemzés jól illik Eperjes Károlynak egy 1996-os megfogalmazásához: (Esti Hírlap, január 23.): „A művészetnek ezek a kritériumai: az igazság, a jóság és a szépség."

A jóság és a szépség összhangját, szükséges együtthatását az ókori görögök a kalokagathia kifejezéssel határozták meg. Eperjes ezt a szükséget (amely a jelenkor művészetében sokszor háttérbe szorul) kiegészíti az igazság követelményével. Ez az igazság Eperjes életében transzcendens jelentéstartalommá tágul, ami jótékonyan jelenik meg a művészetében. Az istenhit nem korlátozza őt a művészi kifejezésben, hanem éppenséggel gazdagítja. Ennek elemzése nélkül aligha érthetjük meg Eperjes művészetét.

„Én keresztény ember vagyok… Mostanában csak a valóságra törekszik az emberiség – az igazság nélkül. De én nem adom fel, keresztény apa, színész vagyok…" (Vasárnapi Hírek, 2001. április 1.)

Ezért fogalmaz meg határozott véleményt a korszellemmel kapcsolatban. „A történelem egyre inkább bebizonyítja, hogy a liberalizmus a kommunizmusnál is borzasztóbb szellemiség. Teljes szabadságot hirdet, és a fogyasztói társadalom szélhámiájában csak azt fogadja el és támogatja, ami az anyag dicsőítését szolgálja. Ez világjelenség, és most nálunk összpontosul… Úgy gondolom, hogy amíg az ország lelkileg nem ébred fel, addig hiába bármi." (Dunántúli Napló, 1996. április 21.)

Meglepő döntésének tűnt, amikor szerepet vállalt parlamenti képviselőjelöltként, és miután bejutott a Parlamentbe, azonnal le is mondott valaki javára. Elhatározásának értelmezését alábbi nyilatkozata világítja meg: „A keresztény embernek az ajándékba kapott szabad akaratából következően politizálnia kell. Mi az, hogy »politizálni«? A polisz, azaz a közösség ügyeivel foglalkozni. A társadalommal foglalkozni, tehát politizálni kötelező. Aki ezt elmulasztja, bűnt követ el…" A politizálás alapja pedig az értékválasztás, ezért mondja: „Az ember értékek mellé tegye le a voksát, és ahhoz keressen egy olyan politikai pártot, amelyik azokat a legjobban képviseli az Isten és az ő számára." („Az igazat mondd, ne csak a valódit". Kairosz Kiadó, 2020)

Hitbéli tudatosodásának kezdeteiről ezt mondja: „…így neveltek. Édesanyám, édesapám pedagógus, és a kommunizmus tiltó időszakában is rendszeresen jártunk templomba."

Az egyik legszebb (ő nevezi annak), hittel kapcsolatos emlékét így idézi fel az említett könyvben: „Ha egyszer csinálhatnék egy filmet a földalatti kereszténységről a kommunizmus idején, ezt a jelenetet mindenképpen betenném."

Szakítsuk meg vallomását. Amikor az interjúkötet készült, talán már formálódott a Magyar Passió címmel Eperjes Károly rendezésében és főszereplésével 2021-ben elkészült film, amely a keresztényüldözés idejéről nyújt a görög sorsdrámák erejével, krisztianizált módon képet. A filmben feltűnik az a jelenet, amelyről gyerekkori emlékei alapján a továbbiakban beszél Eperjes Károly. A pedagógusszülők vasárnaponként más helységekbe jártak misére, ahol kevésbé ismerték őket.

„Apám meg szokott állni a falu szélén, ha »elvörösödött« faluba mentünk misére, ahol tudta, hogy sok a feljelentő, és elnehezült szívűek, vadak az emberek, de a pap jó. Ott, a falu szélén megvártuk a harangszót, Apám kiszámította, hogy körülbelül most tarthatnak az evangélium felolvasásánál. Az evangélium felolvasása környékén értünk be a szentmisére. Faluhelyen a templom és a kocsma rendszerint egymással szemben van, és a besúgó ember ott dülleszkedett a kocsmaablakban. De édesapám tudta, hogy tíz percnél tovább nem bírja a feljelentő ott az ablakban, és ezért megvártuk, míg azt gondolja, hogy mindenki bent van a templomban, már nem jön senki, és megy a féldeciért vagy a fröccsért a pulthoz. Mi akkor mentünk be."

Világnézeti meggyőződésének adott hangot 1989. április 22-én a Film Színház Muzsika hetilapban: „…tudom, hogy az utam egyenes. Vállalható út. Az eredeti elképzeléseim nem kaptak nagy falsot. Csak azt gondoltam, hogy ebben a korban még jobban fogok lobogni. Nincs baj, ég a tűz. De azt hittem, hogy ilyenkor még nem lesz parázs. Már van."

A művészet, vallja, akkor tekinthető valóban művészetnek, ha – függetlenül konkrét témájától – transzcendens kiterjedésű. Ennek hiánya indította arra – mint a Vas Népe 1992. március 18-i számában olvasható –, hogy „tavaly öt szerepet adtam vissza. Mert nem jók a forgatókönyvek. Nincs bennük emberszeretet."

A művészet ugyanis, mondta a Magyar Nők Lapja, 1993. június 25-i számában „…Isten kegyelméből való cimborálás az ördöggel, és Isten kegyelmét egyetlen pillanatra sem szabad elveszteni, semmilyen kísértésért eljátszani."

Ebbéli lelki küzdelmeiről, vívódásairól, indulatkitöréseiről így beszél az említett interjúkötetben: „De azt tapasztalom, hogy ha sikerül szakrálissá tenni a munkát (és akkor már mindjárt nemcsak munka, hanem áldásos cselekedet), akkor azt a nézőtérről „díjazzák". Éppen ezért nem szeretek részt venni olyan munkában, amely lehangol. Akkor is magányosnak érzem magam munka közben, ha elvállalok egy szerepet, mondjuk egy klasszikus darabban, és a rendező menet közben »aberrálja« a művet, kilúgozza belőle a szakralitást. Már volt úgy, hogy emiatt becsaptam magam mögött az ajtót, kirohantam, és azt mondtam, hogy »Istentelenek!« Sajnos ezzel ráadásul káromkodtam is. Bementem egy templomba imádkozni, utánam jöttek a kollégák, azután visszamentem, és bocsánatot kértem."

Ennek nem mondd ellent a megállapítás, hanem inkább megerősíti az esendőségben is felfelé törekvő ember és művész igyekezetét: Eperjes soha nem konfrontatív, soha nem provokál, nem ítélkezik, de értékítéleteiben szilárd és következetes.

Világnézeti meggyőződése segíti abban – tartja meg –, hogy ne váljék „égő" vagy „elégő" színésszé, hanem egyre inkább előre haladva a pályáján, mindinkább érett módon, a maga mélységében igyekezzék felmutatni a művészetben a „szépjó", a kalokagathia mellett az igazságra törekvést.

Néhány általa játszott szerepet, illetve művet a következő világnézeti-esztétikai meggyőződése alapján minősítette az interjúkötetben: „Ha csak így, önmagában nézzük a művészetet, az bármilyen magas színvonalú: csak szakma. A művész teljes küldetését, az Istenképmás-faragást és a tanítást csak akkor tölti be, ha elfogadja, hogy ő maga is teremtmény és Isten képmása. Máskülönben a művészete nem lesz művészet, csak egy profán cselekedet."

Vallja, hogy arra kell figyelni, a mű egésze az igazságra irányul-e. Szakrális filmként említi az Eldorádót, „ahol én játszottam az öntörvényű nagyapát, de a szerepem ellenpontjaként van a filmben egy Isten-törvényű nagyanya. Az Eldorádó az öntörvényűség és az Isten-törvényűség közötti vergődésről szól, és végül az Isten-törvényűség győz." („Az igazat mondd, ne csak a valódit". Kairosz Kiadó, 2020)

Hasonlóan szakrális filmnek tekinti a 6:3-at is. Többféle értelmezési síkjáról beszél, az elveszett anya – megtalált anya, az elveszett gyermek – megtalált gyermek motívumáról. Másik szintje a filmnek az „írástudók árulása", illetve a prófétai sors: a jövőbelátót nem viseli el saját kora. A Glamourban az ökumenizmus vonalát emeli ki. A Hídember pedig „olyan szakrális film, amitől az emberek manapság elszoktak, mert ritkán szembesülnek ilyen mélységgel és magassággal." („Az igazat mondd, ne csak a valódit". Kairosz Kiadó, 2020)

Egy 2002. június 2-i interjúban (Új Ember) történelemszemléletét fejtette ki a Széchenyi-film kapcsán: „Kétféle történelemszemlélet létezik: a valóság-történelemszemlélet és az igazság-történelemszemlélet. S mivel mi – keresztény magyarok – az út, az igazság és az élet terén haladunk, az igazságra irányuló történelemszemlélet, az üdvtörténet fényén keresztül vizsgáljuk a múltat."

Ilyen módon érthető az az – ars poeticának beillő – vallomása, amely a Népszava, 1997. november 29-i számában jelent meg: „A szeretet és az élet kultúráját szeretném terjeszteni a színpadon, a filmen és civilben is. Ezek nem különválasztható létformák. Nem vagyok hajlandó kompromisszumot kötni."

A művészi megformálásban – rendezőként – ezt érzi Taub János munkáiban, vele több alkalommal dolgozott együtt, de ugyanezt tartja érvényesnek Anatolij Vasziljev és Andrej Tarkovszkij művészetében is.

Végül ejtsünk néhány szót Eperjes Károlyról, a tanárról. Ma is a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán tanít, 2016 márciusától osztályvezető tanárként működik. Egyik színházrendező méltatója akadémiai tagságának elnyerésekor így nyilatkozott róla: „Elkötelezett, elhivatott tanár, növendékeivel elképesztő energiával és fanatizmussal dolgozik." Tanítványai között „felkészült, ízléssel nevelt, munkájukat alázatosan végző, kiválóan képzett, tehetséges emberekkel találkoztam, akik nemcsak szakmailag, hanem emberileg is megállták a helyüket a legnehezebb helyzetekben is."

[2022]