Eszik Alajos

Eszik Alajos első lépései a képzőművészet irányába nyolcéves korára tehetőek. Ekkor lépett be alapító tagként Kiskunfélegyházán az akkor induló Holló László Képzőművészeti Körbe, ahol mestere Bodor Miklós volt. „Ott számomra »bácsik« és »nénik« rajzoltak és festettek. Szenvedélyes rajzoló voltam, egyedüli gyerek a Körben. A városi múzeum börtön részlegének celláiban tartották a foglalkozásokat, itt rajzoltam az első oválisaimat, köcsögöket, csendéleteket, beállításokat. Bodor Miklós később is fontos szerepet játszott életpályám alakulásában: táviratban küldött unszolására kezdtem érettségi előtt újra (»Lojzi, kajakozást abbahagyni stop rajzolást újrakezdeni stop!«) a rajzolást.” Elsőre nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, így a szegedi tanárképző főiskola rajz-földrajz szakán szerzett diplomát. Ezután nyert felvételt a Főiskolára, egy évet estin végzett Nagy Gábor tanítványaként, majd két év következett festő szakon Iván Szilárd tanítványaként. Harmadik évfolyamtól a sokszorosító grafika szakon folytatta, ahol tanárai Raszler Károly, Rozanics Tibor és Kocsis Imre, évfolyamtársai Böröcz András, Roskó Gábor, Révész László és Július Gyula voltak. Ebben az időben járt a Képzőre Kőnig Frigyes, Dolnik Miklós, illetve Szurcsik József, Gaál József és Rácmolnár Sándor is. Oktatói pályafutása hatodévesként kezdődött, amikor fölkérték, hogy vezessen kétéves alapozó kurzust a sokszorosító grafika szakon. Ezután a Főiskolán tanított harminchat évig, 1983-tól 2018-ig, nyugdíjba vonulásáig. Emellett 2005 és 2014 között óraadó tanár volt a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző kar Művészeti Intézetének Rajz és Művészettörténeti tanszékén.

Eszik Alajos az összes hagyományos grafikai technikában dolgozik. Készített rézkarcokat, aquatintákat, litográfiákat, linóleummetszeteket, szerigráfiákat, pasztellképeket, valamint egyedi grafikákat és rajzokat. Fest akvarellel, olajjal és akrillal.

Számos önálló és csoportos kiállításon szerepelt. Munkái többek között megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galériában, a Pécsi Modern Könyvtárban, a Szolnoki Damjanich János Múzeumban, a Miskolci Herman Ottó Múzeumban¸ a Makói József Attila Múzeumban, a Kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumban, a Balassagyarmati Jánossy Képtárban, valamint az Óbudai Múzeum gyűjteményében. 1993-tól 78-as Galéria néven magángalériát működtet Sopronban, ahol kortárs magyar képzőművészeknek biztosít kiállítási lehetőséget.

„Választott tradíció híján, az ember olyan, mint egy templomlépcsőre kitett csecsemő. Később sem tudhatja, kicsoda is valójában” – mondta MMA székfoglalójában.„A művészettörténet viszonyítási pont és ihletforrás. A nagy testbeszélők: Michelangelo, Tintoretto, Rodin, Daumier, Toulouse-Lautrec, David Hockney, Francis Bacon, Horst Janssen mind-mind világló példák, nagyszerű elődök”.

Eszik Alajos figurális, testközpontú alkotó, de művészelődjei között tart számon többek között olyan művészeket és műveket is, mint Jean Baptiste Siméon Chardin csendéleteit és életképeit vagy a velencei festők közül Maria Crespi és Battista Piazzetta munkáit, ez utóbbit példának tartja arra, hogy a kolorizmus és a rajz miként egészítheti ki tökéletesen egymást. A magyar festők közül Hollósy Simont és Kondor Bélát említi, míg a német képzőművészek közül „Horst Janssen, Richter vagy Anselm Kiefer állnak közel hozzám, de sosem lennék olyan végletes, mint Horst Janssen, akinél már csak a halál és az erotika játszik szerepet, aki már csak Erósz és Thanatosz örökös harcát mutatja be.

Bennem van egy kis vidéki, fröccs mellett anekdotázó, joviális vonás is, ami az ilyen végletes, kemény alkotókból hiányzik. Egy magyarabb, apró vidéki udvarház lakója kis tuszkulánumán elfröccsözget, és pipafüst mellett bölcsességeket mond a világról.

Nem tartom magam sem progresszív, sem konzervatív művésznek. Sem a múltban, sem a jövőben nem látok olyan vonásokat, amelyeket rajongással kellene elfogadni. A kritikámat kiterjesztem mindenre.”

Munkásságában az elsődleges kifejezési forma a rajz. Pályája nem bontható korszakokra, az idő múlása leginkább az alkalmazott technikákat érintette: „Mindig azokat a technikákat használtam, amelyek számomra épp elérhetőek voltak, és nagyobb teret nem igényeltek, mivel egészen a legutóbbi időkig nem volt műtermem. A Főiskolán, hallgatóként dúskáltam a lehetőségekben, minden technikát kipróbálhattam, a Főiskola befejezése után egy ideig sokszereplős nagy táblákat csináltam, tobzódva a túlegyénített figurákban. Nyilván a csodálatomat akartam kinyilvánítani az emberi fizikum és fiziognómia sokfélesége iránt. Az idők során az épp elérhető technikák közül mindig volt egy számomra legkedvesebb, amit addig használtam, amíg be nem teltem vele, akkor váltottam valamelyik más technikára. Egyedi rajz, akvarell, olajfestés, pasztell és a különböző sokszorosító technikák – nagyjából ez a palettám. Mindenféle olyan »kütyü«, amivel szintén lehet művészetet művelni, az számomra, titok, rejtély, elérhetetlen.”

Eszik Alajost a kezdetektől az emberi figura érdekli szenvedélyesen, a mozgás, a szabadság, a küzdelem. Sokszor ábrázolja az emberi meztelenséget, alakjai gyakran harcoló, elbukó, kiszolgáltatott, magányos figurák. „Beszélhetünk a testi szépségről. Sok meztelen embert rajzolok. Meggyőződésem, hogy a test minden porcikája minden szituációban mást és mást mond. Vannak szomorú, apró fenekek, hegyes kis könyökök, joviális pocakok, elgyötört, visszeres lábak. Mindegyiknek története van. Az emberi figura a maga ideális szépségében olyan, mint az urbinói Vénusz. Az hibátlan. Végigfolyik a képen balról jobbra, mint egy természeti jelenség, a platóni idea földi megtestesülése. Igen, de ezt a gyönyörű lényt, elképzelt tárgyat, megvalósult ideát az életben ütjük-verjük, használjuk, rálépünk, hátba szúrjuk, eltapossuk, meggyalázzuk, megszentségtelenítjük, mindenfélét megteszünk vele. Tulajdonképpen egy passió, amit az emberi test az élete során elvisel. Néha jó olyan pillanatban ábrázolni az emberi testet, amikor nincs megalázva, nincs elnyomva, hanem nyújtózkodik, mint egy macska a kemencesutban.”

„Munkáim során látható, hogy a főmotívum billegő, bizonytalan sorsú figura. Ez nyilván az ember nálánál nagyobb erőknek való kiszolgáltatottságáról szól. Ez a valódi létbizonytalanság. Szent Pál írta a Korinthusbelieknek: »Aki úgy gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essen.« Láthatják, hogy sok meztelen embert rajzolok, ennek magyarázata, hogy a testbeszéd során a figura minden porcikája beszél, Egyébként is csodálom az emberi testet mint Isten teremtményét. A test szenvedése, megalázottsága passió-történet.”

„Irigylem azokat, akik magas fokon animálnak tárgyakat, tájakat vagy absztrakt formaelemeket, de nem tartozom közéjük. A figura mozgásai érdekelnek. A nyitott mozgásívek, a szabadságról, olykor extatikus, elragadtatott pillanatok időtlen boldogságáról beszélnek. Az artikulálatlan hadonászások a megválaszolhatatlan kérdésekre mozgásviharral felelő, kudarcra ítélt kísérletekről. Néha a magába süppedt apatikus figura a játszma átmeneti feladásáról beszél.”

„Alig ismerek hazai alkotót, aki ennyire rábízná magát a testbeszédben rejlő variatív lehetőségekre” – írja Eszik Alajos munkáiról Szuromi Pál. „Ez ugyanúgy romantikus, impresszív mint intellektuális állásfoglalás. (…) Ráadásul a cselekvő, energikus figurakezelésnek is akadnak szellemi hozományai. Elég csak a tartalmi, érzelmi kalandozások izgalmaira, netán az igazmondás esélyeire utalnom. Ne feledjük: szélsőséges, felhevült gesztusainkkal aligha bírunk színlelni, füllenteni. Ezek még viszonylag tiszta, sértetlen tartományok.”

„Ami munkámban szimbolikus, az kimunkált, közmegegyezésszerű toposzokra utal, mivel fogódzókat akarok adni a szándékaimat illetően, amelyek alapvetően tisztességesek. Számomra ellenszenves a túlhajtott szimbolista interpretáció, amely a kép egészére és részleteire is szimbolikus megfejtések tárházát kínálja. Az egyszerű szemlélőben azt az érzést kelti, hogy ikonológiai és egyéb tanulmányok nélkül a képnek nincs is megközelítési szintje. Emiatt alkalmazok mitológiai és bibliai kerettémákat, mert ezek ismerete az európai kultúrkörben ma még feltételezhető.”

Sokan ezeket a figurákat groteszknek látják, ez Eszik Alajos szándéka ellen való. „Nem szeretem a groteszket, mert lefokozza a tétet, az életet kisszerű hősök kisszerű játékának láttatja. Tessék, ilyen szánalmasak vagytok, egerek és békák harca a tiétek. A groteszk jó esetben a gyarló embert mutatja, akinek gyarlóságaiban mi is osztozunk. Többen úgy vélik, munkáim illusztratívak, pedig ez tévedés. A figuráim lehet, hogy történetet indukálnak, de nem történetek indukálják a figuráimat. Végül is a munkáim narratívak, de a narratíva okozat és nem ok.”

„Eszik az egyik legbravúrosabban rajzoló képzőművész ma a szakmában, igazi virtuóz” – írja Sinkó István az Élet és Irodalom 2020. február 21-i számában Eszik Alajos E. A. címmel a Vigadó Galériában megrendezett életmű-kiállítása kapcsán. „Lapjai humorral, fanyar iróniával, kritikával és tréfával teli ötletek, szárnyaló példabeszédek, fabulák rajzba öntve. Rajzok akkor is, ha akvarellben, ha litóban, rézkarcban vagy temperaképben jeleníti meg őket. A szín inkább hozzáadott érték, a legfontosabb a lendületes rajzi megjelenítés. Eszik Alajos munkáiban Klimt, Horst Janssen és Schiele vonalbiztonsága ötvöződik Daumier maró szatírájával. Alakjai magányos harcosai az életnek, feltámadó és földre hulló bukott angyalok, kétségbeesett és ernyedt polgárok, törtető és törekvő, kalimpáló fiúk, lányok. A végzet emberei és asszonyai. Beleágyazódtak a posztkádárizmus dagonyájába (fürdőkádakban merengenek, lavórban áztatják magukat), élvezkednek a szabadság adta napfényben, és kurválkodnak, linkeskednek, ájtatoskodnak… Eszik Alajos az összes szereplőt magányos alakként, ugró, táncoló, elbukó, kuporgó és harcoló individuumként hozza elénk (alig található a száznál is több alkotás között néhány többalakos kompozíció). Eszik számára az értelmezési tartomány része az attribútum, azaz a tartozék, labda, bot, balta vagy épp egy képzelt lény (Leviathan, hal, nyúl, mackó), aki mellékszereplőként erősíti az idézetjellegű kompozíciót.”

Sinkó István másutt metszően gunyoros hangnemű, szabadságharcos rajzoknak nevezi Eszik Alajos alkotásait, és felteszi a kérdést, hogy miben is szabadságharcos ő? Abban – hangzik a válasz –, hogy egy percig sem lehet megingatni, tökéletesen ismeri a kortárs trendeket, ugyanakkor megingathatatlanul saját stílusát, gondolkodását képviseli. Ez a szabadságharc egy független alkotó küzdelme a mindinkább megfelelési kényszerbe szoruló művészeti élettel szemben.

Gáll József azt írja, hogy Eszik szabad ember, aki nem lett semmiféle trend hithű katonája. A lélek állapota, kedélye számára csak az emberábrázoláson keresztül fejezhető ki. Az ilyen közvetlenség megköveteli az őszinteséget. Eszik ugyanakkor nem tartja magát szabadságharcosnak: „A művészi szabadságról azt gondolom: sosem éreztem kényszert, nem éreztem, hogy valaki próbálna irányítani, nyomást gyakorolni rám. Legfeljebb nem fogadtak el, ha valaki kellemetlennek találta, amit csinálok. Létezik lakberendezési festészet, amelynek egyetlen esztétikai kategóriája van, a kellemesség, hogy harmonizáljon a tapétával. A képeim nagy része nem arra való, hogy kirakják a szalonba. Ugyanakkor mindig voltak a régi uralkodóknak kis wunderkammerjei, kis privát zugai, ahol vagy nagy disznóságokat, vagy olyan dolgokat raktak ki, amelyeket nem akartak a látogatók elé tárni. Ebbe a kategóriába beleférnek az én munkáim is. Nem mintha nagy disznóságokat ábrázolnék, de nem a szalonképek kategóriájába tartoznak a munkáim – bár ezekről a képekről sincs rossz véleményem” – mondja Eszik Alajos.

Nem tartja magát realistának, magát a fogalmat is használhatatlannak és értelmezhetetlennek tartja a művészetben: „Ha a reáliák körébe bevonjuk az embert körülvevő világot, az egyedi ember szubjektumán átszűrt élményanyagát, akkor ez mind reália” – fejti ki Eszik Alajos. „Tulajdonképpen mindenki realista, és ha mindenki realista, akkor ez a szó már nem jelent semmit. Tehát nem alkalmas két ember megkülönböztetésére. A realizmus kifejezést olyannyira parttalan tartom, hogy használatának semmi értelmét nem látom.”

Szarkasztikus, ironikus, vagy ahogy Sinkó István nevezte, „fanyar realista” világlátását Eszik Alajos kimondottan kelet-európainak, főként a csehekre és a lengyelekre tartja jellemzőnek. Ezek a népek a nagyhatalmak örökös „csicskáztatása” ellen önvédelemként fejlesztették ki ezt a látás- és viselkedésmódot, „mert mi marad nekünk, ha nem tudjuk kigúnyolni azokat, akik szórakoznak velünk? Csak a kesergés, siralom, jeremiáda.” Ezt a kettősséget illusztrálta egyik kiállítása, amelynek Lelkendezések és siránkozások címet adta. A koncepció szerint az ott kiállított művek lelkendeztek a világ szépségén, és siránkoztak azon, hogy az ember mit művel ebben a teremtett világban.

„A festőnek melósnak kell lenni”, illetve „a művésznek a lelkiismeretével is el kell tudni számolni” – vallja Eszik. „A művész státuszt lehet birtokolni és lehet bitorolni. Aki nem dolgozik, az ne nevezze magát művésznek, az számomra hiteltelen. Aki szép kilátást akar, annak vennie kell a fáradságot, és meg kell másznia a hegyet, és ott lennie kell valaminek. A lelkiismeret dolga pedig, hogy nem szabad átverni a nézőt, kecsegtetni, hogy gyere, dolgozz, és kapsz tőlem valamit, miközben üres a kezem. Vannak olyanok, aki azt állítják, hogy minden művészet, amit a művész csinál, vagy arról elmélkednek, hogy akkor is művész-e valaki, ha elhallgat, mint Rimbaud. És az is kérdés, ha valaki gyönge, rossz műveket hoz létre, akkor is művésznek nevezhető-e? És mikortól művészet a művészet? Meg vagyok róla győződve, hogy a múzeumok áhítatosan megcsodált anyagában egy csomó olyan mű van, ami inkább csak kultúrhistóriai dokumentum, és nem művészet.”

Eszik Alajos életművének szerves része a Magyar Képzőművészeti Főiskola, később a Magyar Képzőművészeti Egyetem sokszorosító grafika tanszékén végzett oktatói munka. Erre így emlékezik: „Amikor elkezdtem tanítani, nem voltam jó tanár, mert azt gondoltam, mindenkinek ugyanazt az utat kell járnia, mint nekem. Vagyis orrvérzésig kell rajzolnia, míg a sok studírozás után annyira belső képpé válik a figura, hogy azt egy enyhe absztrakcióval vagy stilizálással mindenki a saját képére formálhatja, és így kialakíthat egy önálló grafikai világot. Mentségemre szolgáljon, hogy nem láttam más példát. Reggeltől estig ott voltam a főiskolán, ott éltünk, életre szóló barátságokat kötöttünk. Később rá kellett jönnöm, hogy egészen más módszerekkel is lehet képzőművészeti tevékenységet folytatni, önálló szakmai profilt kialakítani. Lassanként mérsékeltem a voluntarizmusomat, visszafogtam az agarakat, és az irányító szerepből inkább segítő pozícióba lavíroztam magam. Nagyon érdekes és nehéz dolog volt olyan szakmát tanítani, amiből nem lehet megélni. Optimista lózungokat mondani arról, hogy mit tudnak majd elérni a tanítványaim ezzel a tudással. Pedig csaknem minden végzett grafikus másból kénytelen élni, és a fő szakmája hobbivá devalválódik. Nehéz feladat volt: meg kellett mutatni a szakma pátoszát, a mesterség szépségét, de ugyanakkor őszintén megmondani nekik, hogy ti ezzel egy büdös fillért nem fogtok keresni.Szerettem a diákjaimat, az iskolát, annak minden lépcsőjét, a műtermemet a harmadikon, az egykori Bernáth-műtermet. Szerettem ott lenni. Élmény volt, hogy mindig új tehetségek jöttek, és mindig másmilyenek. Jó volt megtapasztalni, hogy olykor jön egy ember, aki az egészet, amit tanítunk, felrúgja, elkezdi a figurát a bal fülénél és a jobb lábujjával folytatja, úgy, hogy semmilyen vázlatot nem készít hozzá – és jó lesz. És az ember szája tátva marad. Megtapasztalni, hogy a metódusok csupán sorvezetők, a középszerűség mankói, de ezek a szabályok a rendkívüli tehetségekre nem vonatkoznak.”

Végül néhány mondat Eszik Alajostól, amit nevezhetnénk akár a művész ars poeticájának is: „Rajzolni mindennel lehet, ujjunkkal a párás ablakra, bottal a porba, pisivel a hóba, palavesszővel a palatáblára, szénnel, krétával, ceruzával, tussal, tollal, náddal, vízzel, korommal, kávéval, borral, foggal, körömmel – egyszóval mindennel.

De hát miért rajzolunk? Csak. Csak azért is.Mindamellett és mindennek ellenére.És addig is, »Hogy látva lássanakhogy látva lássanak.«”

[2024]