Földi Péter
Kossuth-díjas és Munkácsy Mihály-díjas festőművész, a Nemzet Művésze
A modern magyar képzőművészet jelenkori csoportosulásai és társaságai mellett – a stílusirányzatok és a művészeti törekvések, az iskolák egységesítő ereje által összekapcsolódó közösségek hatókörein kívül – magányosan dolgoznak azok a művészek, akiknek munkásságát az „egyéni utakat bejárók", vagy a „besorolhatatlan" megjelöléssel határozhatjuk meg. Ilyen a szuverenitását őrző, öntörvényű festői világot építő és törvényszerűen a követők széles körét nélkülöző művész Földi Péter is, akinek piktúráját, festészetének alakulását már több mint négy évtizede követhetjük nyomon.
„Lankás dombok között, a Karancs-Medves hegycsoport lábánál, Somoskőújfaluban él egy festő – írta a Kugler Könyvek-sorozatban 2005-ben megjelent vaskos, Földi Péter munkásságát feldolgozó kötet bevezetőjében H. Szilasi Ágota művészettörténész. – Az emberi lét legalapvetőbb igazságairól festi tiszta színekben felfénylő »meditációs« képeit, melyeket jelekké fokozott, de eredeti létüket-lényüket is megőrző növények, madarak (gólyák, kacsák, csirkék, meghatározhatatlan szárnyasok), nyulak, tehenek, disznók kígyók…, s a velük ambivalens viszonyban együtt élő, szuggesztív tekintetű, formailag sematizált emberfigurák népesítenek be. Sokszor kérdezték már tőle, akik elsősorban Budapestet tartják a magyar kultúra forrásvidékének, hogy nem hátrányos-e művészetére ez az önként vállalt vidéki kívülállás, a kör peremén való létezés. Azonban, aki olyan képeket fest, mint Földi Péter, s akinek a természettel való szerves együttélés, a népi hagyomány, és a tiszta naivsággal készült gyermekrajz eleven inspirációs forrás, mi mást mondhatna, mint Tamási Áron: »Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. « Hiszen számára csak ez lehet az őszinte és hiteles művészet alapja, kötődés ahhoz a kultúrához, amely felnevelni és felemelni képes bennünket. Mégpedig úgy, ahogy Vajda Lajos írta: »Tradíció nélkül nem lehet semmit sem csinálni, s ez a magyar körülmények között csak a népművészet lehet. Visszanézünk a múltba, hogy még jobban megerősödjünk, s hogy a múlt értékeit megmentsük, és a jövő számára adjuk át. « Így aki – mint ahogy Földi is teszi – tradíciót ápol, s akinek művészete az ősi primitív és a modern, gondolatilag összetett látásmód szintézise, nem lehet provinciális, s azon túl sem stílusokhoz nem sorolható, sem tényleges időhöz nem köthető. – Korunk mértéktelenségében saját mértéket keresve konokul egyéni útját járó."
Festészetének témavilága, megjelenítésmódja, kifejezése is különösségekben, az egyszerűségek különösségeiben játszó: háziállatok, a baromfiudvar szárnyasai, madarak és falusi emberek a vissza-visszatérő képszereplők. A csorda, A karám, Csapda, Fészekhagyók – a képcímek is a falusi, földközeli világot idézik, de Földi Péter ecsetje nyomán a szűk élettér kozmikussá alakul és tág érvényességűvé nyílik. A vérbő valóságélménnyel átitatott motívumok interpretációját a gyermekrajzok stílusa, a népművészet formakincse és logikája, a művészet ősi konvenciói árnyalják. (A művész több elemző tanulmányt publikált a gyermekrajzok esztétikájáról.) A többnyire nagy, egységes felületekből, illuzionisztikus szín-terekből épülő, dekoratív, élénk kolorittal festett vásznakon mély szimbolikus tartalmakkal telítődnek a különösségek izgalmával áthatott motívumok. A furcsa képkivágások, a szokatlan nézőpontok, a síkszerű kompozíció, s az átalakulások-átalakítások, a torzulások-torzítások révén az állati és emberi tulajdonságok elmosódnak, felcserélődnek, váratlanul újszerű mondandókkal telítődnek. A meseszerűség és a valósághűség határán villódzó táblaképek, akvarellek és grafikák kapcsán méltán állapította meg az életmű alakulását évtizedeken át követő, kitűnő művészettörténész, Supka Magdolna a festő 2000-ben, a budapesti Vigadó Galériában felvonultatott műveit elemezvén: „Az idillből drámává, életképből halálképpé komoruló Földi-féle sorsszemléletből születtek a lélekrajz tekintetében páratlan érzékenységű remekművei – amelyekről azt vallja, hogy az érzelmek és indulatok kifejezését az állatok tekintetében és mimikájában az embernél elevenebb és igazabb formájában látja. … A baljós sejtelmekkel terhes képsorok után úgy tűnik, a művész az élet folytonosságát fenntartó szerelmet tekinti földi létünk legfőbb misztériumának."
Amiként a régi műveken, az újakon és a legújabb alkotásokon is csupán a tömör képi lényeg rögzül: immár négy és fél évtizede olajjal vászonra és fatáblára, vizes páccal merített papírra festve és ceruzával rajzolva születnek a szabályosnak ítélhető Földi Péter-képek. Emberek, valóságos és képzelt, vagy valóságosnak és képzeltnek vélt állatok jelennek meg a fehér, a rózsaszín háttér előtt, vagy inkább e világos színfalak között, vagy sejlenek elő a barnás-fekete, titokzatos, sötét derengésből. A tér, a festői tér mindig semleges, nincs táj, nincs közeg: a figura, az alak, a madár, a teremtmény – emberarcúból állatpofájúvá, állatiból emberi arcúvá alakulva-váltakozva – uralkodik a képmezőn csaknem mindig. Azon a képmezőn, amelyet nem szabályoz a perspektíva, illetve ha mégis, akkor a több nézőpontú nézetrendszer, s ez további tér-bonyodalmakat okoz: ebben a bonyolult rendszerben mintha minden kissé síkszerű lenne. Nagy foltokból épül a motívumokat éltető kolorit, mindig szisztematikusan bezáródnak a körvonalak, aggasztón zártak a formák, hangsúlyosak a kontúrok, és a részletezés általában nem jellemző. Mintha a festő zavartalan, tiszta, emblematikus lenyomatokat vésne vizuális emlékezetünkbe. A művekbe foglalt világ, s ezért a művek világa is: sajátos, különös, rendkívüli, furcsa. Mert a művekbe foglalt világ bár egyszerűnek tűnő, valójában sokértelműségeket sűrítő és feltáratlan, szimbólumokba, esetenként ikonográfiai toposzokba foglalt, és mindig transzcendens titkokat rejtő, a lét esetlenségeit és szépségeit megragadó, gyönyörűségesen fájdalmas érzeteket és gondolatokat tolmácsoló és indukáló. E titokfaggató festészetet évtizedek óta értekezések, tanulmányok, könyvek kísérik, amelyek közül újra meg újra Supka Magdolna művészettörténészre kell hivatkoznunk, aki a legavatottabb interpretációját adta e művész piktúrájának:
„Földi Péter világa első benyomásként a kedélyünkre hat, a színek és a kompozíció eleven ritmikája, s a jelenetek játékossága felderít, míg a hangvétel rejtett tragikuma meghökkent, s ez a kettősség, ami a művek atmoszféráján átdereng, leginkább a megfejtetlen álmokéval rokon. Talán, mert az érzület pólusai – a félelem és az oltalom – az álmainkban eseménnyé válva és alakot öltve, ébredés után egy darabig a valóságos élmény élességével élnek és rezonálnak tovább, ám eredetük és jelentésük annál rejtőzködőbb, mennél ésszerűbben közelítünk megfejtésükhöz. Ilyen a természetrajza ennek a piktúrának is, a művész a valóságból ismert, szabadban játszódó, kissé bohókás jeleneteket konkrét rajzolattal, életszerűen jeleníti meg, és mi, a szemlélő elfogulatlanságával adjuk át magunkat az előadásmód bájának és humorának. Ami azonban mindinkább tűnődésre késztet minket, az a szereplők kiléte! Mert mennél tovább nézzük őket, annál jelentékenyebbé válnak együttesükben, mintha a világ mindenfajta élőlényének az intelligenciája és érzőképessége bennük, általuk – és éppen hangtalanságuk maszkja mögül – adná le, valami égető időszerűséggel a maga SOS jelzéseit, ráocsúdtatva az emberi fajt önpusztító gerjedelmének, Földünk megrontásának végveszélyére."
Külön fejezet illetheti az ezredforduló után született bronz-kisplasztikákat. Érdekes, hogy par excellence festők és grafikusok – mint Almásy Aladár, mint Kárpáti Tamás, mint Muzsnay Ákos – életében és munkásságában elérkezik egy pillanat, amikor a szobrászat felé fordulnak: amikor ki kell lépniük a sík szorításából, el kell szakadniuk az illuzionizmusok szférájából, amikor át kell élniük a dolgok valóságos megtestesítésének varázsát. Miként a kortársak szobrai, a Földi-bronzok is aztán – néhol megfestetten – messze rugaszkodnak a plasztikai konvencióktól: a festői látásmód keresztezi a tömeg-, a test-alakítás, az anyag-formálás, a térszervezés megszokott eljárásait és módszereit, felforgatja a hagyományos plasztikai rend szabályrendszerét. A Földi-teremtmények magányukba és bájos rútságaikba zárva, a teret intenzíven fókuszálva kuporognak önmagukban vagy gubbasztanak kerekes állványaikon. Rútak és szépek, torzak és harmonikus arányúak, ijesztők és kedvesek. Miként a Földi-piktúra és -grafika, immár a Földi-plasztika is megkerülhetetlen vizsgálati terep a modern magyar művészet krónikásai, elemzői számára.
[2016]