Gerzson Pál

Gerzson Pál festőművész alkotói tevékenysége 1950-es évek közepén indult, s 2008-ban zárult le. A csaknem hat évtizedet felölelő munkásság hatalmas műegyüttest termett, a domináns táblaképeken (valamint akvarelleken, grafikákon) túl olyan alkotásokat is, amelyek konkrét helyre komponált, közösségi terekbe illesztett kompozíciók, s ezért a kiállítótermekben soha nem lehettek jelen. Az e műcsoportra való hivatkozással azt azonban nyomatékosíthatjuk, hogy Gerzson mester hallatlan sokoldalú alkotó volt: festett freskót és pannót, komponált üvegablakot és készített faintarziát, tervezett tűzzománc-faliképet és falikárpitot: monumentális alkotásai Budapesten, Kunszentmiklóson, Szegeden, Pécsen, Mátészalkán és Helsinkiben lelhetők meg. És ha a kiállítótermekben közönség elé tárt képeken túli szférákról is szólunk, akkor kötelességünk megemlékezni e művész pedagógiai, művésznevelői munkásságáról is: arról, hogy évtizedekig volt a budapesti Magyar Iparművészeti, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára, ahol tanárként, majd tanszékvezetőként művész-generációk sorát indította útjára. S mindemellett fontos volt művészetszervezői, a művészközösségért kifejtett tevékenysége is: a különböző művésztársaságokban vállalt funkciók és szervezői eladatok, s egy rendkívül nehéz időszakban, a kilencvenes években a képzőművész szövetségi elnöki tiszt betöltése is árnyalják, gazdagítják alkotói portréját.

Az 1950-es évek második felében a valóságelemeket, az emberalakokat síkba transzponáló, szerkesztett rendbe foglaló kompozíció, valamint a levegő és a fény ábrázolásának problematikája foglalkoztatta. Az ötvenes-hatvanas évtizedfordulón, a vásárhelyi élmények hatására eltávolodott a valóság természetelvű megörökítésétől és mértanias jellegű motívumokból szerkesztett képeket alkotott. Elvont munkáit az 1960-as évektől a kubisztikus szemlélet, képépítés jellemezte. Döntő változást hozott a hatvanas-hetvenes évtizedfordulótól kibontakozó szigligeti alkotóperiódusa: a tájélményeit és a művészetét meghatározó fény- és színproblémákat dekoratív, élénk kolorittal éltetett síkkompozíciókká absztrahálta. Művészetét a murális technikák mellett az olajjal vászonra festett kompozíciók határozzák meg, de festett akvarelleket, és készített tus- és ceruzarajzokat is.

A Gerzson-oeuvre folytonos változásokkal, módosulásokkal, elmozdulásokkal, átalakulásokkal, a művészi tanulságok egymásra réteződésével épült. A XX. század, és hangsúlyosan a század Közép-Európájának számos alkotójához hasonló utat járt be Gerzson Pál is: a természetelvű megjelenítéstől, a figurális ábrázolástól, a festői leírástól fokozatosan eltávolodott, kezdetben a valóságelemek stilizálása felé fordult – korai művei figurákra hivatkozó, tárgyakra vonatkoztató, jeleneteket idéző kompozíciók voltak –, hogy aztán átlépjen egy új alkotói és kifejezési lehetőségeket megnyitó világ, az elvonatkoztatások kapuján. A múlt század hatvanas-hetvenes éveinek fordulójára tehető ez a váltás, amelynek eredményeként a konkrétumok fokozatosan eltűntek-átalakultak, a felismerhetőségek szertefoszlottak vagy jelszerűségekbe burkolóztak, hogy aztán már csak a színek és a formák szabad, festői asszociációkból szőtt fantázia-képei rögzüljenek a vásznakon. Itt már szabadon szárnyalhatott a festői fantázia: nem kötötték meg az ecsetet tartó kezet, és a kezet irányító alkotói szándékot és gondolatot a több évszázados képalkotó konvenciók, sutba lehetett dobni a perspektívát, az előteret, középteret és hátteret, a horizontot, s ezáltal határtalanná tágult a tér, titokzatos síkok és rejtélyes mélységek feleselgettek egymásnak, és szabaddá vált a formateremtés is: nem voltak már azonosítási és megfelelési kényszerek, a motívumok öntörvényűekké váltak. A nagy képépítő elemekből komponált művek a természet, a valóság asszociatív értelmezéséből születtek meg, amelyeket aztán újabb áttételekkel gazdagíthatnak a befogadói asszociáció-sorok. E képalkotó, képinterpretációs metódus talán legjobb, legszemléletesebb példája az 1990–1991-ben festett Fecskék I-IX.-képsorozat, amely néhány íves körvonallal övezett vékony fekete cikkellyel idézi meg a fehér kontrasztjában a honunkban fészkelő kis költöző madarat, úgy, hogy a madár a maga valójában a vásznon nem, csak érzeteinkben és emlékképeink szintjén jelenik meg.

A fecske-kompozíciók mellett hosszan elemezhetnénk a Balaton és Szigliget ihlette kompozíciókat, amelyeket műfajilag akár a tájképek csoportjába, vagy pontosabban a táj-fantáziák, a festői táj-káprázatok csoportjába sorolhatunk. Ebbéli festői élményeit a Szigliget csodái I-XIII. című, 1989-ben olajjal vászonra festett sorozatában összegezte. Fény- és szín-reflexek villódzásainak, finom tükröződéseknek, a víztükör és az égbolt határainak és színeinek megfoghatatlan egybeolvadásának, virtuális mozgásoknak, kemény és puha rendszerek összjátékának, a szögletes sík, és a térbe omló, lágyan ívelt foltok, alakzatok kavalkádszerű megjelenésének és fegyelmezett kompozicionális rendbe való szerveződésének lehetünk tanúi e Gerzson-képek hatóterében, amelyek motívum-együtteseiben hol a monokróm, az egy színre és árnyalataira redukált színvilág harmóniája honol, hol viszont egy-egy színfolt-hangsúly kiemelése teremt feszültséget. De mindent áthat az emlékszerűség, az érzékeny líraiság, s valamifajta már-már beteljesítettnek vélhető, a pannon szellem által éltetett harmóniavágy és derű. Gerzson Pál egyik húsz évvel ezelőtt rendezett kiállításának megnyitása alkalmával, a kitűnő művészettörténész Dávid Katalin mutatott rá arra, hogy e művész piktúrájának – amely jellegzetesen közép-európai, kárpát-medencei és magyar festészet – foltjaiban, színeiben, síkjaiban és tereiben Kelet és Nyugat, Észak és Dél metszéspontját fedezhetjük fel. És ebben a metszéspontban ott munkál a hagyományba ágyazott modernitás szelleme, és minden képalkotó indíttatást valamiféle olthatatlan boldogságra-vágyódás vezérel.

S hogy mindezen értelmezési, képleírási kísérletek nem művészettörténészi fantazmagóriák, s nem teljesen szubjektív, önkényes levezetések, azt Gerzson Pál festőművész egyik költői vallomása is igazolja. A kilencvenes években megjelent Fények, felhők című munkájában a következő gondolatokat fogalmazta meg: „Munkásságom tárgya az élet ok-okozat láncolatának tükörképe. Munkálkodásom eszköze a festőművészet. Szülő- és színhelye Magyarország, közelebbről a Dunántúl, ahol egy talpalatnyi földet magaménak tudhatok. Ez Szigliget. Itt fakad minden gondolatom, de az ezekből következő dolgokat akárhol megcselekedhetem. Kivéve a föld és tartozékainak gondozását, a szőlőét, a házét, mert ezekért bizony oda kell mennem. A szőlő két nagy értéke: előkelő fekvése a badacsonyi borvidék kebelén belül, és ugyanez a hely a szem telhetetlenségének is kifogyhatatlan terített asztala. Bensőséges és nagyszabású, dédelgető és küzdelemre ajzó földi paradicsom! … A szigligeti fények, felhők, kövek, madarak és férgek, a bakonyi szél és párák a szőlővel együtt a világ teljességének képét is érlelik és sűrítik a savas, tükrös borba és a kép vonalainak rugalmasságába."

Gerzson Pál festőművész életművet révén a megszületése korát és a műveket inspiráló hely jellegzetes vonásait, lényegi meghatározóit oly pontosan és magától értetődő természetességgel magába foglaló és tükröztető, leleményes szépségeket teremtő piktúra lélekemelő világa nyílik meg előttünk. Bensőséges és ugyanakkor nagyszabású festészet tárul ki előttünk, a valóság-teljesség átfogásának, megragadásának, tükröztetésének határozott alkotói szándékával vezérelvén.

[2014]