Jánosi Zoltán

Tanulmányok
1968–1972: Kossuth Lajos Gimnázium (Sátoraljaújhely), érettségi
1974–1979: Bessenyei György Tanárképző Főiskola (Nyíregyháza), magyar-orosz tanár
1983: Kossuth Lajos Tudományegyetem (Debrecen), magyar tanár
1986: egyetemi doktori oklevél irodalomtudományból
1995: irodalomtudományok kandidátusa
2006: Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Tagozata, habilitált doktor
2007: egyetemi tanár

Munkahelyek
1980–1982: Nagycserkeszi Általános Iskola, tanár
1982–1986: Bessenyei György Tanárképző Főiskola 1. sz. gyakorló iskolája, magyar szakvezető tanár
1986–2015: Bessenyei György Tanárképző Főiskola, tanár
1997–1999: Partium folyóirat (Nyíregyháza), szerkesztő
1999–2001: Új Holnap folyóirat (Miskolc), szerkesztő
2000–2007: Nyíregyházi Főiskola BTK és Művészeti Főiskolai Kar, főigazgató
2006–2009: Új Hegyvidék (Szendrő) munkatársa
2007–2015: Nyíregyházi Főiskola, rektor
2015–2017: Irodalmi Magazin, főszerkesztő
2017–2024: Magyar Napló folyóirat, főszerkesztő, Magyar Napló Kiadó, irodalmi vezető

Oktatói tevékenység
1980–1982: Nagycserkeszi Általános Iskola, tanár
1982–1986: Bessenyei György Tanárképző Főiskola 1. sz. gyakorló iskolája, magyar szakvezető tanár
1986–2015: Bessenyei György Tanárképző Főiskola, tanár
2000–2007: Nyíregyházi Főiskola BTK és Művészeti Főiskolai Kar, főigazgató
2007–2015: Nyíregyházi Főiskola, rektor

Művészeti szervezeti tagság
1994–: Kölcsey Társaság, elnökségi tag, 2003-tól alelnök, 2011-2018-ig elnök
1996–1997: Ratkó József Irodalmi Társaság, ügyvezető elnök
2002–2005: Németh László Társaság, elnökségi tag
2003–2009, 2011–2015 Tokaji Írótábor Kuratórium, kuratóriumi tag
2004–: Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégium, tag
2004–2007: Magyar Akkreditációs Bizottság Irodalomtudományi Szakbizottság, tag
2005–: Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, Miskolci Területi Csoport, tag
2006–: Magyar Írószövetség, tag
2006–2007: Magyar Rektori Konferencia Bölcsészet- és Társadalomtudományi Szakbizottság, tag
2007–2010: Országos OTKA Bizottság, tag
2007–2015: Happy Art Alapítvány Kuratórium (Nyíregyháza), elnök
2008–: Nagy Gáspár Alapítvány, kuratóriumi tag
2008–: MELLearN Felsőoktatási Hálózat az életen át tartó tanulásért Egyesület, elnök
2008–2010: Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Közoktatási Közalapítvány, elnök
2009–2012: Debreceni Egyetem BTK Doktori és Habilitációs Bizottság, tag
2009–2018: Magyar Irodalomtörténeti Társaság, elnök
2010–2015: Magyar rektori Konferencia Tehetséggondozási Állandó Bizottsága, tag
2016–2018: Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégium, elnök
2023–: Magyar Művészeti Akadémia, levelező tag

Ösztöndíj
1999–2002: Széchenyi Professzori Ösztöndíj

Szakmai pályázat
1982 A Magyar Nemzet novellapályázata, első díj (Életveszély)
1996 Nagy Lajos Művészeti Alapítvány Irodalmi Díja (A nagydíj)
1997 Nagy Lajos Művészeti Alapítvány Irodalmi Díja (A te országod)

Válogatott munkák
1984 Életveszély (novella). Nyíregyháza, Tiszta Szívvel Füzetek
1995 A zuhanás káprázata (vers). Nyíregyháza, Mecénás Kiadó
1996 Nagy László mitologikus költői világa (tanulmánykötet). Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó
2001 Idő és ítélet (tanulmánykötet). Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó
2003 A Csodafiu-szarvas. Poézis, ember és univerzum Nagy László költeményében (tanulmánykötet). Iszkáz, Nagy László Szellemi Öröksége Alapítvány
2004 Szindbád tükörképei (tanulmánykötet). Sátoraljaújhely, Kazinczy Ferenc Társaság
2004 Nyírfatűz (tanulmánykötet). Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Megyei Pedagógiai, Közművelődési és Képzési Intézete
2005 Fűszál és mindenség (tanulmánykötet). Budapest, Holnap Kiadó
2005 "Kő alatti fény" (tanulmánykötet). Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó
2005 Sinbads Spiegelbilder (tanulmánykötet). Nyíregyháza 
2006 "Szólítlak hattyú" (tanulmánykötet). Budapest, Magyar Napló Kiadó-Írott Szó Alapítvány
2007 "Árnyékodban állva: Babylon" (tanulmánykötet). Nyíregyháza, Bessenyei György Könyvkiadó
2007 La acogida de Federico García Lorca en Hungría (tanulmánykötet). Almeria, Editorial Universidad de Almeria
2010 Barbárok hangszerén (tanulmánykötet). Budapest, Holnap Kiadó
2011 Európa már kevés (interjú kötet). Budapest, Magyar Napló Kiadó
2015 Kutyák a babakocsiban (tanulmánykötet). Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó
2016 Ratkó József (monográfia). Budapest, Magyar Művészeti Akadémia
2018 Oláh János (monográfia). Budapest, Magyar Művészeti Akadémia
2020 Örvénylő himnuszok (tanulmánykötet). Budapest, Magyar Napló Kiadó
2022 Antigoné gyűrűi (tanulmánykötet). Budapest, Magyar Napló Kiadó

Alkotói hitvallás

Életem nagyobbik részét – születésemtől – a történelmi, kulturális és művészeti hagyományokban gazdag Északkelet- és Kelet-Magyarország két megyéjében: Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Beregben töltöttem. Szüleim, nagyszüleim, iskoláim, majd olvasmányaim mellett az innen felsugárzó örökség nagymértékben alakította emberi és irodalomtörténészi hitvallásomat. Sátoraljaújhelyen az Esze Tamásról elnevezett általános iskola, majd a Kossuth Lajos nevét viselő – épületi s intézményi piarista jogelődjében Andrássy Gyulát is felnevelő – gimnázium, a Trianon traumáját minden porcikájában viselő egykori kuruc vidék: Sárospatak, Széphalom, azokban a Rákóczi- és a Kazinczy-örökség, továbbá Monok, Kossuth szülőhelye elemien sugároztak rám eszmét és magatartást. Majd már a nyíregyházi, a szabolcs-szatmár-beregi években hasonló küldetésirányt és elkötelezettséget üzent Bessenyei György Morgó temetőben lévő sírja, az ő nevét homlokzatára író főiskola – és több más személyiség között is a Báthoryak, Vay Ádám, Kölcsey, Móricz, Krúdy, Ratkó József szellemi hagyatéka. S a főiskola tanárai után a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Irodalomtudományi Intézete, ott is kiemelkedően Görömbei András nemzeti sorsra figyelő irodalomelemző és cselekvő személyisége. S már első középiskolai éveimtől: Nagy László költészete. 
Hitvallásom elsősorban ezeken az erővonalakon formálódott, s ennek tömör tartalma így foglalható össze: A 20-21. században az egyes személyiségek, családok sorsa, élete, kultúrája fölött továbbra is a nemzet az az erős antropológiai keret, amely a legméltóbb életet tudja biztosítani az emberiség – individuumként is közösségbe születő – tagjainak a földön.  A nemzet fogalmának ezt a mélyebb értelmét Páskándi Géza így fogalmazta meg: „A nemzet valamiképp a legsajátlagosabb széles körvonal (…) A legemberszabásúbb társas lét … Kollektív intimitás. (…) A nemzet az utolsó körvonal, nyelvi és kultúrkörvonal, emlékezethatár, ami közönségesen, szabad szemmel még befogható és jól követhető. (…) A leginkább »emberméretű« tehát a nemzet. (…)… csak a nemzet igazából kreatív, konstruktív, pozitív törvényt teremtő akarat.” (Legendád keze nem remeg) A nemzetnek pedig a közös nyelv, a közös történelmi emlékezet és a kulturális hagyomány a legerősebb támaszai. A szélesebb értelemben vett magyar kultúra – és abban az irodalom és az oktatás – szolgálata tehát egyszerre nemzeti és antropológiai érdek. A nemzet sorsának, gondjainak és értékeinek tudatosítása, ezeknek – az egyetemes irodalommal való kapcsolataiban is történő – felmutatása és elemzése az irodalomból és tudományából is kihagyhatatlan. Semmi mással: sem globális értékekkel, sem szervetlenül adoptált idegen gondolatrendszerekkel nem helyettesíthető. Ennek hiánya egyszerre vezet a nemzeti tudat felszámolásához és az egyetemes kultúra csonkításához. 
Ezt a hitvallást akartam írásaimmal és cselekedeteimmel a kezdetektől szolgálni. Írott munkáimban rámutatva a nemzeti sorskérdéseinket mélységeiben feltevő irodalmi vonulatunk egyetemes párhuzamaira s a világirodalomba ágyazottságára is. Ezért vállaltam feladatokat a nemzeti kultúrát, tudományt, művészetet, oktatást szolgáló intézményekben, egyesületekben, szervezetekben. Bölcsészettudományi és művészeti kart szervező főigazgatóként, majd – nyolc évig – rektorként a magyar felsőoktatásban, Nyíregyházán, továbbá ügyvezető elnökként a Ratkó József Irodalmi Társaságban, majd több év alelnökség után szintén nyolc éven át elnökként a Kölcsey Társaságban s más szervezetekben. Ez a szolgálat később Budapesten folytatódott: három évig tagozatvezetőként a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának Kuratóriumában, főszerkesztőként az Irodalmi Magazinnál, s jelenleg is: a Magyar Írószövetség Választmányában és a Nagy Gáspár Alapítványban.  S ez hitvallás vezetett – Oláh János kérésére – a Magyar Napló folyóirat főszerkesztői munkálataiban is. 
A Rákócziak, Bessenyei, Kazinczy, Kölcsey, Kossuth, Móricz, Krúdy és a többiek öröksége hangtalanul, mégis folytonosan cselekvésekre késztetve élt és él tovább bennem. Része vagyok közös céljaiknak, akarataiknak, amely motivál, táplál, tettekre sarkall, körbeölel és véd is engem. Azokkal a névtelen kurucokkal, földművesekkel s más kétkeziekkel, valamint a Petőfi által megverselt „közkatonákkal” együtt, akik történelmünket s civilizációnkat alakítva itt jártak előttünk. Nagy Lászlóval együtt vallom a gondolatot – amit ő azoknak címzett, akik a gyanakodva nézték a „néppel”, azaz a „nemzettel” való erős és megszakíthatatlan kapcsolatát –: „Én sohasem éreztem annak szükségességét, hogy kapcsolatot teremtsek a néppel. Ez a kapcsolat születésemmel megteremtődött.”  (Lélegző elevenség)    

Jánosi Zoltán, Budapest, 2023. november 30.                                                            

Életmű-összefoglaló

Jánosi Zoltán életművének két nagyobb területe van: az első a papíron rögzített, a könyvek és tanulmányok, vagyis az irodalomtörténet-írásban és az irodalomban elvégzett és leírt munkák sora; a második a különböző intézmények, szervezetek élén betöltött, az irodalmi és a művészeti közéletet és oktatást segítő, működtető és organizáló szerepek. 
Az irodalomtörténésznek eddig húsz könyve látott napvilágot, két szépirodalmi, a többi tudományos vagy irodalom-népszerűsítő kötet. Kettő közülük idegen nyelven, spanyolul, illetve németül jelt meg.  A Magyar Nemzet 1982-es novellapályázatának  megnyerése után novellás-, majd később verseskötettel jelentkezett. Pályája ezután az irodalomtudomány terepén teljesedett ki. A mintegy ötszáz oldalas, Nagy László mitologikus költői világát (az egyetemes és a magyar irodalomtörténet koordinátarendszerében) vizsgáló munkája 1996-ban a Magyar Írószövetségtől „Az Év Könyve”-díjat kapott. Ez egyszerre biztatta további szakmai munkákra, illetve igazolta a kötetében kifejezett szemléleti-módszertani törekvését. Ez a kutatói gondolkodásmód a nemzeti – és benne a „népi” kötődésű – irodalom értékeit nem csupán a nyugat-európai avagy szélesebb körből származó európai művek és elméleti irányok szemszögéből, hanem a világ más földrészeinek irodalmi tudata, azaz a teljesebb világirodalom értékrendszere felől is értelmezi. Ez a szemlélet a korábbiaknál szélesebb körű kapcsolódási és értékhálózatba képes helyezni a sokáig jórészt európai elméleti normák avagy csupán a belső fejlődéstörténet alapján minősített magyar műveket. Így került a magyar népi és a folklórintegráló, a társadalomelemző irodalmat értelmező optikájába a latin-amerikai, az ázsiai, illetve az egyes afrikai országokban született irodalmak és a kisebbségi színes bőrű irodalmak s elméleteik hálózata is. A vizsgált magyarországi törekvéseket ez a rátekintő módszer az egyetemes tudati-irodalmi horizont fontos részeként mutatja be. E vizsgálatok részelemei, poétikai és gondolati tartalmai igen jelentősen az magyar irodalmi „bartóki” modell köré fókuszálódtak. Ennek alapvonásai közé tartozik a folklór-és más archaikus motivációk irodalmi integrálása és a mindenkori elnyomókkal, diktatúrákkal küzdő művészi akaratok tudatosító értékelése. 
Jánosi Zoltán minden további irodalomtudományi vagy ismeretgazdagító könyve ezt a kutatás-módszertani szempontrendszert tükrözte. A folklór, az archaikus kultúra fényeinek az irodalomba áramlását feltáró munkái mellett a társadalomelemző és a „küzdelmes” magyar irodalomnak elsősorban a 20-21. századi vonulata vonzotta. A Nagy László-könyvén kívül még két – e fenti premisszákat karakteresen megjelenítő alkotóról szóló – monográfiát tett közzé: Ratkó Józsefről, majd Oláh Jánosról. Döntően olyan szerzők munkáit elemezték tanulmány- és esszékötetei is, akik a „bartóki” modellt képviselő, érintő vagy a különböző történelmi korokban a zsarnokságokkal viaskodó – anyaországi vagy határokon túli – magyar irodalom alkotói voltak. Ezeknek a szerzőknek már a névsora is pontosan illusztrálhatja azt az irodalomtörténeti ívet, amelyre Jánosi Zoltán figyelme meghatározóan irányul. Tanulmánykönyveiben Kölcsey Ferenc, Arany János, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Németh László, Erdélyi József, Sinka István, Illyés Gyula, József Attila, Nagy László, Szécsi Margit, Pilinszky János, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Tornai József, Kiss Anna, Szőcs Géza, Kalász László, Serfőző Simon, Csoóri Sándor,  Nagy Gáspár, Kiss Benedek, Kovács István, Péntek Imre, Deák Ernő,  Vári Fábián László, Finta Éva, Majoros Sándor, Szentmártoni János, Iancu Laura életművének, vagy egy-egy pályaszakaszának, fontosabb műveinek bemutatását, elemzését és gyakran a magyar vagy egyetemes irodalomtörténeti koherenciákba állítását végezte el. Szerkesztőbizottsági tagja és 29 szócikk szerzője volt az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete által készített Magyar irodalmi művek 1956-2016 című lexikonnak.
A világirodalomból – Andalúziában, 2007-ben spanyol nyelven megjelent kötetében – behatóbban Federico García Lorca életművét és lírájának, drámáinak a magyar irodalomtörténet „bartóki” modelljéhez kötődő kapcsolódási rétegeit értelmezte. A hasonló vonásokat mutatott fel a Csingiz Ajtmatovról készített – s orosz, illetve kirgiz nyelven (2021-ben) is megjelent – tanulmányában is. Munkáiban számos helyen jelölte meg nemzeti irodalmunk e vonulatának egyetemes érintkezési pontjaként Szergej Jeszenyin, Nicolas Guillén, Jorge Amado, Miguel Ángel Asturias, Gabriel García Márquez, Csingiz Ajtmatov, Pablo Neruda, Leopold Senghor, Toni Morrison és mások munkáit is.
A társadalomelemző és a történelmi csapásainkkal küzdő, a diktatórikus magatartásokkal szembeszegülő magyar irodalomról szóló tanulmányait 2022-ben az Antigoné gyűrűi. Kézjelek Kreón árnyékára című hétszáz oldalas kötetében foglalta össze. E könyve a kiadása évében a Magyar Művészeti Akadémia Szépirodalmi Tagozatának nívódíjában részesült. Több fontos életmű-kötet szerkesztői munkáját irányította, így a Nagy László-, Tornai József-, Szécsi Margit-kötetek kiadását. Írott életműve eddig legfontosabb tartalmának a „bartóki” modell irodalomtörténeti útjának, szerepének részletesebb felrajzolását és ennek a modellnek az egyetemes irodalom értékeibe kapcsolódó felmutatását tartja.
Az irodalmi, irodalom-közéleti, irodalomszervező, illetve szerkesztői és magasabb vezetői munkássága dióhéjban így foglalható össze: Jánosi Zoltán Pozsgay Imre, Taxner-Tóth Ernő és Imre László után 2011–18 között 8 éven át látta el a Kölcsey Társaság (a rendszerváltás után az egyik elsőként bejegyzett civil egyesület) elnöki feladatait. A Kölcsey Társaság számos, Kölcsey hagyományát szellemi és tárgyi-dologi értékeket is teremtő programot valósított meg. Kölcsey szülőhelyén, Sződemeteren, továbbá Álmosdon, Szatmárcsekén és más településeken végezte munkáját, de ezek között is kiemelkedő a magyar kultúra napjának a Hymnus születésnapjához kötődő kezdeményezése, és az ünnepnek – országos nyitóünnepként – a Szatmárcsekén történő megrendezése. Ennek keretei között kerül sor egy-egy nemzetközi méretekben is jelentős kortárs művész számára a Kölcsey-plakett kitüntetés átadására. 
2007 és 2015 között Jánosi Zoltán (az intézmény bölcsészettudományi és művészeti karának megszervezése és hét évig tartó vezetése után) a Nyíregyházi Főiskola rektora volt. E minőségében meghatározó szerepet vállalt a megye tudományos életének a Debreceni Akadémiai Bizottság szellemi-tudományos-művészeti szervezetébe integrálásában. Ezért és irodalmi munkásságáért 2012-ben DAB-plakettel tüntették, ki Szabolcs-Szatmár-Bereg megye oktatási, tudományos és művészeti életének fejlesztéséért pedig Pro Comitatu, illetve irodalmi munkásságáért megyei Prima-díjat kapott. Rektorként segítséget nyújtott a Partiumi Keresztény Egyetem magyar szakának létrehozásában, Csengerben pedig az O’sváth Alapítvány ott elhelyezett könyvgyűjteményének támogatásával a Nyíregyházi Főiskola, a Partiumi Keresztény Egyetem és a Kölcsey Társaság közös kutatóközpontja létrehozásában. 1997 és 2009 között szerkesztője volt a miskolci Új Holnap, a szendrői Új Hegyvidék és a mátészalkai-nyíregyházi Partium című lapoknak. 
2016-tól Budapesten a Magyar Napló Kiadó irodalmi vezetője, a kortárs magyar irodalmi értékeket (a határon túlról és az anyaországból) megjelenítő Rádiusz Könyvek (2019-), az európai történelem feltáratlan eseményeit a próza nyelvén tudatosító Rejtőzködő Európa-(2019-), valamint a Kárpát-medencei magyar életet tükröző Magyar Mikrokozmosz sorozatok alapítója és sorozatszerkesztője. 2021-től sorozatszerkesztője a Határtalan magyar irodalom. Tanulmányok a világ magyarságának irodalmából évi konferenciaanyagait közreadó köteteknek is. 2016 és 17 között az Irodalmi Magazin című negyedévente megjelenő lapot irányította, 2017-től főszerkesztője a Magyar Napló folyóiratnak. Az irodalom mellett számos, képzőművészeti, s más művészeti munkákról, alkotókról szóló esszét is írt, így Árkossy István, Buhály József, Kerekes Elek Győző, Kósa Ferenc, Korniss Péter, Szepessy Béla alkotásairól. A Kossuth Rádió „Az este” című műsorában a 2020-as évek elején portrébeszélgetéseiben mintegy húsz író, költő és irodalomkutató munkásságát mutatta be. Irodalmi tanácsadóként vagy forgatókönyvíróként több művészportré- és irodalmi ismeretterjesztő film létrehozásában működött közre. (Egy ágyon, egy kenyéren. Portré Ratkó Józsefről; Biharból kiált a lélek. Portré Szabó Pálról; A Kölcsey Társaság; Hymnus – képekben, „Négy szócskát üzenek”. Kölcsey Ferenc Kölcsey Ferenc életútja műveinek tükrében). 2016–2018 között a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának vezetője volt. 
Irodalmi munkásságért 2014-ben József Attila-, 2021-ben Magyar Örökség-díjat kapott.

[2024]

Interjú Jánosi Zoltán irodalomtörténésszel 2024. május 23-án

Beszélgetőtárs: Ekler Andrea

– Mielőtt eddigi tudományos életműved főbb kutatási területeire fókuszálnánk, kérlek, mutasd be értelmezői gondolkodásmódod főbb összetevőit! Értem ez alatt a magyar, az európai, az ázsiai, a latin-amerikai, és az afrikai ihletettségű elméleti hálót, valamint a bartóki modell jelentőségét ebben a teoretikus rendszerben.

 – A magyarság a honfoglalás éveit követően került az európai kultúrába. Nyilvánvalóan addig is voltak vele kapcsolatai, de a honfoglalás végképp helyhez rögzítette a magyarságot, és itt az európai kultúrához kellett alkalmazkodnunk. A nemzeti kultúra, az irodalom alapja is a nyugati kultúra lett. Az ottani értékek, illetve a mögötte álló római és görög kultúra. Természetesen sok mindent megőriztünk a korábbi sajátosságaink közül is, de a fő irány mégiscsak ez volt. Ez nagyjából a 20. századig tartott. Miért? Addig is történtek kísérletek arra a magyar irodalomban, zenében, az egész kultúrában, hogy különböző archaikus vonásokat, hagyományokat fölmerítsenek az eredeti, vagy inkább úgy fogalmaznék, a régi kultúránkból, mert a nomád sztyeppei kultúra is rendkívül összetett volt. A 20. században azonban megváltozott az emberek időtudata, időélménye, a világról szerzett, tapasztalt tudása, ismeretanyaga, mivel látóterükbe kerültek a távol élő népek hagyományai (nem csak a folklór hagyományai), életmódja. Ezáltal azok a nyugati kultúrán edződött gondolatok is változni kezdtek, amelyek sok századon át jellemezték a magyar kultúrát, és amelyek természetesen, alapjaiban máig a keresztény alapokon nyugszanak. Azonban volt ennek egy hátulütője is. Korábban is, de különösen a 19. században és a 20. század elején – ahogyan ezt egy kiváló magyar irodalomtudós, Klaniczay Tibor megfogalmazta –, a magyar és a közép-európai kultúr- és irodalomtörténészek úgy vélték, hogy a viszonylagos történelmi megkésettség miatt nyilvánvalóan a kultúránk is valamiféle utánzat. Másodlagos vagy harmadlagos a nagy nyugat-európai, a francia, az angol nyelvű, a német és az itáliai irodalomhoz képest. Mindig a megkésettséget hangsúlyozták. A 20. század végén is született olyan irodalomtörténet, amely a magyar irodalom megkésettségével indítja a maga érveit. Ezzel szemben Klaniczay Tibor már a hatvanas években hangsúlyozta, hogy ez a gondolkodás nem célravezető. Azt kellene bizonyítanunk, arra kellene figyelnünk, hogy mi az, amiben mi vagyunk autentikusak, függetlenül attól, hogy a történelmi fejlődés másképpen alakult ezekben az államokban. Vagyis mi az, amivel mi kapcsolódunk a világirodalomhoz, amely világirodalom az ismeretek tágulása következtében nem kizárólag a nyugat-európai, inkább úgy fogalmazok most, hogy az euro-atlanti irodalmat jelenteni, hanem bekapcsolhatók más gondolatkörök is az irodalom értelmezésébe. Tehát a túlságos nyugat-centrikusság, amelynek nyilvánvalóan megvannak a maga értékei, ebben az időszakban sok alkotónál és irodalomértelmezőnél kezd háttérbe szorulni. Az irodalomértelmezők közül kiemelem Németh László és Illyés Gyula nevét. Németh László már a világcivilizációban gondolkodott. Európára tekintve a finn szigetektől a görög tavakig, beleértve a köztes sztyeppéket és az ott élő népek irodalmát is, egy újfajta irodalomértelmezés és irodalom megnyilvánulásának jeleit látta, azután az ötvenes években ezeken az alapokon határozta meg a maga úgynevezett bartóki modelljét.

            Közben felnőttek, megerősödtek a különböző korábbi gyarmati népek kultúrái is. Például az Afrikában, Párizsban vagy másutt Franciaországban tanuló fekete fiatalok létrehozzák a négritude mozgalmát, amely a nyugati alapokon, de már a saját nemzeti (népi) kultúrájukkal foglalkozott. Rengeteg népköltészeti gyűjtés történt, és ezeket is bevonták az irodalom értelmezésébe. Még ennél is jóval erősebb iskola jött létre azután Latin-Amerikában. Ott szabályos irodalomkutató intézetet alapítottak arra, hogy ne csupán a nyugati, észak-amerikai eredetű motívumokat tárják föl, hanem azokat a sajátságokat is, amelyek a földrészre jellemzőek. Közben számos folyamat ment végbe az egyetemes irodalomban, a francia új regény például megpróbálta megújítani a regényt, a regény fogalmát, a regény metódusát, nem sok sikerrel. Megjelentek azonban a latin-amerikai szerzők: Jorge Amado, Miguel Ángel Asturias, José Maria Arguedas és a folyamat csúcsaként, a hatvanas évek végén Gabriel García Márquez, aki a Száz év magányával mintegy felrobbantotta az irodalomról és a regényírásról való addigi gondolkodást. Mert visszahelyezte a maga helyére a nagy hőst, a mítoszokat, a szociális érzést, a szociális érzéket, az író társadalmi küldetését, mindazt, amit a kortárs vagy rövidesen kortárs posztmodern irodalomelmélet igyekezett eltörölni. Ekkor a latin-amerikai kutatásokra is alapozva jelentős európai, amerikai tudósok (Hans Robert Jauß, John Barth, Frederic Jameson) már arról gondolkodtak és írtak, hogy a világirodalomról már nem lehet egy centrumúan gondolkodni, sem kizárólag az euro-atlanti centrumokat megjelölni vezérvonalként. A periféria, a perem szerepe erősödött fel. Jauß még azt is megkockáztatta, hogy a modern, illetve a posztmodern regény kezdetei a peremekről, így Latin-Amerikából indultak ki. Ugyanezt feltárták azután az építészetben és más kulturális formákban is.

            A magyar irodalomra visszatérve, a bartóki modell és a bartóki gondolat lett az imént vázolt folyamattal szinkron belső fejlődési ív egyik alapja. A bartóki modell megnevezés Németh Lászlóhoz kötődik, a modellt Bartók dolgozta ki, gyűjtéseket, kutatásokat végezve bevonta a népzenei motívumokat a zene művészetébe, a zene nyelvén fejezve ki az egyetemes ember, különösen az európai ember élethelyzetét, tragikumát, vágyait. Nem véletlen, hogy a román szarvas-mítoszt (Vadászkolinda) feldolgozó nagy műve (Cantata profana) olyan közismert lett az egész világon, így a magyar költők körében is. Most csupán a bartóki modell zenei alapjáról beszéltem röviden, de annak idején, hogy megértsem az irodalmi folyamatokat, nagyon sok zeneelméleti kritikát, tudományos művet olvastam Angi Istvántól Szabolcsi Bencéig és másokig Bartók zenei világáról. Ezek közül leginkább Lendvai Ernő Bartók költői világa című kötete ütött szíven, amelyben felhívja a figyelmet arra, hogy a bartóki kromatika, hangszerelés milyen szoros kapcsolatban áll az aranymetszéssel, amelyet ugyan a reneszánsz tárt a világ tekintete elé, de valójában a természeti működés egyik alapelve. A bartóki modell magába foglalja a később az irodalomban is jelentkező természetféltést, természetszerűséget, a természet törvényeire való alapozást és az ennek keretei között kialakuló történelemszemléletet. A bartóki modell az irodalomban a különböző archaikus gondolati, képi, világképi elemek megjelenítését, feltárását és bevonását is jelenti. Ez nem a 20. században indult el. Ha a magyar kultúrára gondolunk, akkor igaz ugyan, hogy a regősöket és a különböző énekeseket, jokulátorokat a történelmi idő betemette, de a népköltészetben, népi kultúrában a közmondásoktól kezdve a találós kérdésekig, a népdalokig, a népmesékig, mondákig, archaikus népi imádságokig, a szokásokig, rítusokig számos elem maradt fönn, amelyeket a magyar irodalom integrálni kezdett. Megtaláljuk ezeket már Bornemisza Péter, 16. században élt prédikátor költő, tudós, gyűjtő írásaiban, de  Balassi Bálint egy-egy verse alá jegyzett utalásokban (melyik nép milyen nótájára született az adott vers) is. De említhetném Csokonai Vitéz Mihályt, Petőfi Sándort, Arany Jánost és másokat, míg eljutunk egyes 20. századi szerzőkig, akik szintén a bartóki gondolatot készítették elő.

            Az említettek közül kiemelném Arany János tevékenységét, aki a népköltészeti művekre, a szokásokra alapozó balladáiban, mint a Vörös Rébék, mintegy elébe ment a folklór korszerű felhasználásának. Nemrégiben ötlött fel bennem, hogy gyakorlatilag Arany János majdnem ugyanazokat az érzéseket és gondolatokat fejti ki és majdnem ugyanolyan merítési bázisból, mint az 1920-as években, Spanyolországban Federico García Lorca a Cigányrománcok című kötete egyes alkotásaiban. Arany János után azután nyilvánvalóan Bartók fellépése adott egy hatalmas nyomatékot ennek a folyamatnak. Sinka Istvánnak aztán nem is kellett belemerülnie a népi kultúrába, mert ő beleszületett, és az Anyám balladát táncol, a Jósasszonyok balladája, és egyéb költeményeiben mintegy archaikus tárházát adta azoknak a kulturális formáknak, amelyeket a régi magyarságból és a régi magyar tudatból fel tudott meríteni. Nem volt akkora költői ereje, mert nem járhatott felsőbb iskolába és végtelenül nehéz sorsa is volt, néha a rabszolgákéhoz hasonló életet élt. A harmincas éveket követően volt tehát egy óriási fejlődési szakasz, majd az ötvenes évek elején is, amelynek a magyar irodalomban részese volt Nagy László, Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Kormos István is, akik a lírában mintegy ugyanazt tették, mint a latin-amerikai regény már említett nagy vonulata. Nálunk ugyanis nem a próza, illetve az epika műneme, hanem a líra lett az a forma, amelyben a bartóki modell leginkább ki tudott fejeződni. Nagyjából így lehetne felvázolni azt a fejlődési utat, amely a bartóki modellhez vezetett. Ez a bartóki modell beágyazódott a kutatásaimba, és másokhoz hasonlóan arra a következtésre jutottam, hogy ez nem valamiféle periférikus dolog. Tudniillik, ha kizárólag a nyugati, késő-modern, avantgárd vagy posztmodern távcsöveken nézzük, nevezzük meg a bartóki modell magyar törekvéseit, akkor rásüthető, hogy ez népi, népnemzeti irányzat, amelyek rendkívül szűkítő, korlátozott és korlátolt kategóriák, és nem tűnne fel az, hogy a világirodalomban milyen jelentős kapcsolódási pontjai vannak. Így a kubai Nicolás Guillén, a chilei Pablo Neruda, számos afrikai költő és a korábban már említett Federico García Lorca, vagy Szergej Jeszenyin, Eino Leino vagy William Butler Yeats költészetében. A mai egyetemes kultúrában is számos olyan alkotót lehet felmutatni, akik hasonló gondolatokon edződtek, hasonló forrásokból merítettek, mint a magyar bartóki modell képviselői.

– Húsz könyv, több mint háromszáz tanulmány, számos könyv- és folyóirat-szerkesztői munka, a szó legnemesebb értelmében vett pedagógiai pálya, intézményvezetői feladatok, alapítványi, egyesületi funkciók révén a szellemi közteherviselésben való részvételed során a szellemi pályaíved egy privát irodalomtörténetet vázol fel, amelyet vertikalitás, komplex időbeliség, tág látókörűség, komplexivitás jellemez. Ebből a privát irodalomtörténetből, amelyben Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, József Attila, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Weöres Sándor, Pilinszky János, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Ratkó József, Ágh István, Oláh János, Szécsi Margit, Szilágyi Domokos, Kiss Anna és még számos szerző alkotásairól szóló értelmezéseidet olvashatjuk, emeljük ki azokat az életműveket, amelyek kutatásaid során különösen nagy hangsúlyt kaptak! Elsőként, kérlek, beszélj Nagy László költői szintéziséről, mitopoétikai vizsgálataidról, Nagy László poétikájának nemzeti, egyetemes, ontológiai vonatkozásairól, értelmezéseid egyik konklúziójáról, mely szerint „a magyar lírának költészettörténeti pillanata, amikor az addig nyugatra mutató orientációs, esztétikai iránytű Nagy László és nemzedéktársai verseiben hirtelen kilendül ebből a helyzetből, és az Európa alatti mélyekbe, mélységekbe, s a világirodalom új, az archaikus, mitologikus és folklorisztikus elemekkel telített, a multikulturalitás számos elvét a világkultúrában is kezdeményezően felcsillantó tendenciájának irányába mozdul el. Nagy László költészete varázslatával letakarja a hagyományos centrumot, egyszersmind új centrumokra is rámutat. Ezek a centrumok Latin-Amerika, Fekete-Afrika, Ázsia, Közép és Dél-Európa, és a fejlettebb államokban élő színes kisebbségek irodalmára irányítják a figyelmet. S már a posztmodern kultúra felismerése előtt egy többcentrumú világ új ábrájának körvonalait rajzolják elő.”

– Németh László írta, hogy az ember akaratként nő bele a világba. E mellé a gondolat mellé tegyük oda a Weöres Sándorét, aki az irodalom küldetéséről és formáiról azt fogalmazta meg, hogy számtalan gyökere és számtalan levele van, és hagyni kell, hogy azok szabadon fejlődjenek. Az irodalomnak ugyanis kevert eredete, kevert funkciója van, és akár az olvasó, akár az irodalomtörténész szabadon választhat, hogy mit kíván olvasni, mit szeret jobban, mi áll hozzá közelebb. A társadalmi feszültségekkel való viaskodást kifejező líra vagy a szerelmi líra vagy a magánproblémákkal foglalkozó líra vagy a transzcendens líra, az istenkeresést az előtérbe helyező líra vagy akár a próza. És a prózában is a formabontó kísérletek avagy a klasszikusabb hagyományok. Egyszer egy barátom azt mondta, hogy a világirodalom valódi remekművei beleférnek a kis komódszerű szekrénykéjébe. Nos, nyilván sokféle eredetű mű akad azok között, amelyek engem elsősorban vonzottak, s bár számos költővel, íróval, drámaíróval, esszéíróval foglalkoztam eddigi életem során, valamennyi küzdelmes irodalom volt. Mindig az a fajta irodalom, amely társadalmi kérdésekre kereste a választ. Bajokat igyekezett tudatosítani, még ha megoldani nem is tudta. Ez nem is volt küldetése, mert ahogyan Nagy László fogalmazott, a költészet problémákat felvető hatalom, de nem oldja meg azokat. A megoldást a társadalomban kell keresni, az irodalom a problémák tudatosításában nyújt segítséget. Noha foglalkoztam világirodalmi szerzőkkel is, de elsősorban azokkal, akik a magyar bartóki modellt érintették valamilyen módon, a fő kutatási irányaim a magyar irodalom alkotóira koncentrálódtak. A magyar történelem tele volt társadalmi katasztrófával, néha éppen hogy sikerült megmaradnunk, és ebben az irodalomnak óriási szerepe volt. Vagyis az én választásom a küzdelmes irodalomra irányult. Így természetes, hogy a látóhatáromba került Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János, Csokonai Vitéz Mihály és utánuk a 20. századból azután még többen, akik történelmi kérdésekkel vívódtak, viaskodtak, köztük: Németh László, Illyés Gyula és Nagy László. De a személyes kötöttségek is meghatározóak. Nem ismertem Nagy László nevét középiskolás koromig, amikor egyszer a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Kollégiumban egy folyóiratban kezembe akadt egy verse, a Július nagy láng. Így hangzott a vers: „Július nagy láng, világ aranya – / születésemkor mennykő és ragya, / érzi anyám: lüktet a pólya, / s két csillag közt, mint mézes-bubát / illeszt engem mesebeli lóra – / Megszenvedve már annyi csudát: / jutok-e a Tündér udvarába? / Júliusból csak a zúzmarába.” Ez egy tömör életrajz, foglalat egy rövid, néhány soros versben, amelynek nem is a gondolatisága, hanem a képi ereje ütött szíven elsősorban, és ennek hatására kezdtem el olvasni a költő verseit. Onnantól kezdve megváltozott körülöttem a világ. Megismertem olyan verseit, mint az Adjon az Isten, a Zápor után, a Csodafiu-szarvas és így tovább. Kivettem a könyvtárból az elérhető könyveit, és elkezdtem a műveket dekódolni magamban.

– Mi ragadott meg benne?

– Elsősorban a képeinek ereje, azoké a képeké, amelyeknek a forrását nem is értettem mindig, de nagyon meg akartam érteni. Később, amikor főiskolás, majd egyetemista lettem, elkezdtem olvasni a róla szóló tanulmányokat is, különösen Görömbei András végtelen tisztasággal, világos nyelven írott tanulmányai ragadtak meg. Görömbei András célja nem az volt, hogy a tudomány nyelvét átváltoztassa egy szinte dekódolhatatlan, többszörösen összetett mondatokba bonyolódó és terminusokkal telített nyelvvé, hanem az, hogy a tanárok és a diákok is megértsék, hogy miről beszél; és így: miért nagyszerű Nagy László költészete. Felfedte Nagy László lírája és a folklór kapcsolatát is. És ebből eredt a következő kérdés számomra. Rájöttem, hogy semmit sem fogok érteni Nagy László költészetéből – vagy csak egyes rétegeket –, ha nem ismerem meg a magyar népköltészetet, ezért hozzá hasonlóan elolvastam a magyar népköltészeti alkotásokat. Megértettem majd azt is, hogy Nagy Lászlónál honnan erednek a nem csupán magyar, hanem délszláv, spanyol, cigány népköltészeti motívumok. Ugyanis 1949-ben egy ösztöndíjjal Bulgáriába küldték, az volt a feladata, hogy fordítsa magyar nyelvre a bolgár költészet fontosabb alkotásait, és ott az egyik ajánlója azt tanácsolta neki, hogy először a bolgár népköltészettel kezdje. Elbűvölte a bolgár népköltészet. Nevena Sztefanova váltótársaként ment Bulgáriába, és az ottaniak elképesztő csodával szembesítették. A bolgár népköltészet ugyanis jóval archaikusabb a magyarnál. Létezik benne egy olyan műfaj, a hősi ének, amely a magyarból már kiveszett, viszont a bolgárban, különösen Markó királyfihoz kötődően megmaradt. Nagy Lászlónak ezt le kellett fordítania, de ahhoz, hogy le tudja fordítani, szükség volt arra, hogy meglegyenek a metaforái, a formulái, egyáltalán a koncepciója, gondolkodása a népköltészet lényegéről; amihez alaposan el kellett mélyülnie a magyar népköltészetben. Én pedig így jutottam el egy olyan világhoz, amely eredetileg nem is volt célom, mégpedig az etnográfiához, a néprajztudományhoz. Nagyon érdekes és izgalmas volt számomra, és nagyon bántam, hogy valamikor, fiatalabb koromban nem magyar-néprajz szakra jelentkeztem, mert egy különös világ tárult ki előttem. Talán több néprajzi szakkönyvet olvastam el Nagy László költészetéhez, mint a rá vonatkozó, vagy róla szóló tanulmányokat, amelyekben egy idő után már ismétlődtek a megállapítások. Mindent elolvastam, ami a kezembe akadt: Voigt Vilmos könyveit, a folklór esztétikájáról szóló alkotását, a magyar népmesékről Nagy Ilona munkáit, a népi hiedelemvilágról szóló írásokat, a népszokás, a folklór témakörében válogatás nélkül mindent, ami a kezembe akadt. Hatalmas felfedezésként, és az már szinte Nagy Lászlón is túlmutatott, Erdélyi Zsuzsannának az archaikus népi imádságokról szóló alkotásait. Ekkor jött számomra a következő kihívás. Mert úgy gondolom, hogy a tudományos kutatás nem egy „penzum” teljesítése, az mindig szeretet is. Ahogyan Németh László írta, nem csak akarat, hogy miért növünk bele a világba, hanem szeretet ügye is.  Aztán arra is ráébredtem, hogy ez még mindig kevés. Ahhoz, hogy Nagy László költészetét megértsem, meg kell értenem azt az archaikus gondolkodásmódot, az archaikus mitológiát is, amelyen az egyetemes folklór alapul, vagyis azokat az emberi univerzáliákat, amelyek a folklórt is megszülték szokásokként, rítusokként, egymásra ható szinkretikus látásmódként. Így jutottam el a mítoszelméleti könyvekhez, G. S. Kirk, G. Dumézil és más szerzők alkotásaihoz. Kiemelném közülük az orosz Jeleazar Meletyinszkij tanulmányait. Moszkvában volt professzor, egy orosz városban összetalálkoztam az egyik tanítványával egy múzeumban, és amikor megemlítettem neki, hogy én olvastam Meletyinszkij A mítosz poétikája (magyarul: 1985) című könyvét, akkor még a raktárba is bevitt, és mindent bemutatott, olyan becse volt ennek a szakembernek. Az egykori Szovjetunióban élő tudósoknak, bármilyen nemzetiségűek voltak, megvolt az a lehetőségük, hogy eredetiben tanulmányozzák az ott élő rengeteg nép archaikus kultúráját. Meletyinszkij szinte a teljes archaikus mítoszra vonatkozó irodalmat végigolvasva, és a helyi kutatások alapjain írta meg az említett kiváló könyvét, amelyet Kovács Zoltán fordított magyar nyelvre, és amelyben különösen a regény terepén egybeveti a mitologikus témák, a mitologémák egyetemes irodalmi felhasználását. Okfejtései nyomán világossá vált számomra, hogy ezek az etnográfiai és irodalmi párhuzamok hasonlóságokat mutatnak a magyar bartóki modellel. Ennek a két ívnek a találkozása eredményezte azt, hogy a Nagy László-kutatásomat, amely azután a kandidátusi dolgozatomat is jelentette Görömbei András témavezetésével, ezen keretek között írtam meg, Nagy László mitologikus költői világa címmel. Ebben a kötetben a magam szempontjaiból összegeztem a Nagy Lászlóra vonatkozó addigi szakirodalmat, és a mítoszra, az archaikus mítoszra vonatkozó addigi feltárásokat. Abból a tézisből indultam ki, hogy Nagy László költészete eléri a mélyben a magyar, a bolgár, a spanyol s több más európai nép folklórját, és elérve ezeket az archaikus mítoszi alapokat, mintegy feltámasztja az archaikus mítosz alapkoncepcióját. És hát mi ez az alapkoncepció?

            Az archaikus mítosz az embernek a világhoz való alkalmazkodását, egyáltalán élve maradását segítette. A legkülönbözőbb népek archaikus mítoszaiban ugyanabban a koncepcióban létezik a kozmosz és a káosz. A káosz az ördögi, a sötét erők gyülekezete, amely mindig rombolja, szétveri az emberi világot –, és azt, hogy helyette hogyan tudjuk felépíteni a harmóniát, a békességet, a nyugalmat, azt a kozmosz gondolatában teremti meg az archaikus ember gondolatvilága, sejtései. A kultúrhéroszt, a héroszt, a demiurgoszt találja föl, aki olyan hős, amely állandóan fölveszi a harcot a káosz erőivel szemben. Nagy László számára itt voltak a káosz erői, itt voltak a kommunizmus, szocializmus évtizedei, ott voltak emlékeiben azok a sötét erők, akik leverték 1956 forradalmát, akik a magyar paraszti világot teljes mértékben s máig hatóan tönkretették, virágzó kultúrákat, paraszti kultúrákat, polgári kultúrákat gyaláztak meg, és a maguk kaotikus: az „ember embernek farkasa” elvet valló ideológiáját akarták a Kommunista kiáltvány nyomán is rákényszeríteni erre a népre. Nos, az archaikus mítoszok Meletyinszkij feltárásai nyomán beépülnek tehát a regényekbe, ahol mindig három tartalmi dimenzió figyelhető meg. Az archaikus dimenzió, a történelmi ismeretek köre, és a jelen kor bírálatának, a jelen kor értelmezésének dimenziója. Ugyanez a hármasság figyelhető meg a magyar bartóki modellben is. Hogy most ne Nagy Lászlót idézzem, hanem Juhász Ferencet, a nyilvánvalóan Bartók Cantata profanája alapján írt, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című kitűnő verse a falvakból, a régi kulturális hagyományaiból, vagyis az archaikumból kiszakadó ember vágyait, egyszersmind perspektíváit és tragikumát értelmezi. Visszatekintve a korábbi történelmi időkre is, amelyet az anya személyesít meg, aki hiába hívja vissza az édes fiát, a gyerek nem tud hazatérni, mert szarvassá változott, modern emberré változott, képletesen beleütközött a szarvaival az ajtóba, nem tudott belépni a régi tűzhely mellé. Ez természetesen a jelen emberének, sorsérzékelésének, helyzetének kifejeződése is. Nagy László költészete jóval politikusabb, keményebb, mint a Juhász Ferencé. Nagy László költészetében egy teljes emberi kor drámája fejeződik ki. Azé az emberé, aki hinni próbált a szocialista eszmékben, hiszen Nagy László parasztfiúként került Budapestre a „fényes szellők” nemzedékének tagjaként, és próbálta elhinni (egy ideig hitte is), hogy ezt a világot meg tudják forgatni. Azonban rövidesen, a Születésnapra című versében már így fogalmazott: „Játék és édes tej nem volt elég, / mohónak születtél, követelőnek – így vagy a sorsodnak jó eleség, / fejed és szerveid emésztődnek. // Hirdetted te is, hogy félni tilos, / ember vagy végre, de élsz dideregve, / mint hentes-kötények, csurompiros / fellegek szakadtak képzeletedre. // Nem látsz a tündöklő végtelenbe, / nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass, / kezedben a rózsa lefejezve, / tövises szára az, amit szorítasz.” Az utolsó két sor tehát: „kezedben a rózsa lefejezve, / tövises szára az, amit szorítasz”. Az ötvenes években írta ezt Nagy László, amikor ráébredt arra, hogy félrevezették, becsapták, hogy itt egy szebb világ ígéreteként a káosz, a sötétség készülődik. Tele van ez a verse a hideg motívumával s a „csurompiros fellegek”, „hentes-kötények”, a „bárd”, a pusztítás motívumával, és végül azzal a rettenetes képpel, amelyről Görömbei András azt írta, hogy Nagy László metaforái, szóképei sokszor egy egész kor kudarcát képesek kifejezni. Gondoljuk el azt a virágszálat, a rózsaszálat, amelynek nincs bimbója, csak a tövises szára, amit szoríthatsz, ez maradt a remények helyén, mintha Krisztus töviskoszorújából egy kiragadott szálat szorítana markába az ember. Így indult hát a Nagy László-kutatásom.  

            Alapkérdés, hogy Nagy László hogyan került közel egyáltalán az archaikus mítoszhoz. És hogyan kezdte a költészetébe integrálni először a népköltészetet, azután pedig a még mélyebb, az archaikus mítoszi vonulatokat. És hogyan állította szembe végül a maga kiküzdött költői értékeit, normáit, módszerét azzal a világgal, amelyben élnie kellett. Aki járt már Felsőiszkázon, az nagyon pontosan tudhatja, hogy Nagy Lászlóék háza a falu legszélső háza. Parasztgyerekként oda született, s ez is nagyon érdekes, ha egy picit kipillantunk az európai kultúrára. A Rjazanyi Kormányzóságban, az 1800-as évek végén, néhány évtizeddel Nagy László előtt született meg Szergej Jeszenyin, aki szintén az orosz népdalból és népszokásokból merítve juttatta el a szentpétervári és moszkvai irodalmi körökbe ezt a hagyományt, és vált ismert orosz költővé. Európa másik szögletében, Fuente Vaquerosban pedig megszületett, szintén Nagy László előtt néhány évtizeddel Federico García Lorca, ugyancsak parasztcsaládban. A dajkája állítása szerint több tucat népdalt tudott már gyerekkorában, ami később száznál többé növekedett. Ezek az andalúz népdalok aztán beépültek a költészetébe. Nagy László is korán érintkezett a magyar népköltészet hagyományaival, egyik írásában, esszéjében meg is emlékezik erről, megállapítva, hogy versei néhány vonása is azokból ered. Ilyen hagyomány például a regölés. Karácsony táján a legények jókívánságokat mondtak el versben, de ez egy termékenységvarázsoló rítus is volt. Kicsit keresztény, kicsit pogány mezben. Ennek hatására született később Nagy Lászlónak a már említett Adjon az Isten című verse, ugyanis az eredendően keresztény ember imával, kéréssel, könyörgéssel fordul az Istenhez, a vers viszont úgy fejeződik be, hogy „nekem a kérés / nagy szégyen, / adjon úgy is, ha / nem kérem”. Az archaikus ember, a ráolvasás beszél ilyenfajta imperatívuszokban a dolgokhoz: mintegy parancsol, ráparancsol, hogy teljesítse az ő igényeit. Ez a rövidke vers is csoda, meg is zenésítették többféleképpen, és szinte minden karácsonykor elhangzik. Hogyan képes egy nagyon egyszerű versezet ilyen erővel hatni a Nyugat mozgalma után, az avantgárd mozgalma után, a szimbolizmus, a szecesszió és számos más kifinomult költői irányzat után? Úgy, hogy léteztek azért a magyar költészetben Nagy Lászlónak elődei is. A korábbiakban Arany Jánost már említettem, de azért meg kell nevezni Sinka Istvánt is, akinek a kötete ott volt a parasztportán, és Sinka Istvánnak ezeket a félig látomásos, félig a népdalból eredő dalait és balladáit Nagy László jól ismerte. De hadd emeljem ki Erdélyi József költészetét is. Erdélyi az 1920-as évek elején, '21 körül (1922-ben) József Attilát is motiválva egy kötettel jelenik meg a magyar irodalomban, amelynek a címe az Ibolyalevél és az az újszerűsége, hogy szintén a Nyugat mozgalma, szintén egy sereg bonyolultabb irányzat között nagyon egyszerű, népdalszerű hangütéssel lép föl. Nagy László mintegy ráhangolódik ezekre az alkotásokra is. Lehet, hogy nem közvetlenül, hanem József Attila nyomán. Bizonyos az is, hogy József Attila szerette és értékelte Erdélyinek ezt a kötetét, személyes kapcsolatban is voltak. És József Attila „szegényember”-verseiben, népdalszerű verseiben mindez megjelenik, de megjelenik József Attilánál valami más is, és nem véletlen, hogy József Attilát sűrűn emlegetem. Hiszen József Attila verseit Pápán vette meg Nagy László, amikor ott volt középiskolás. Tudatába beáramlott József Attilán át Erdélyi József dalszerűsége is. De József Attilának a birtokában volt valami, ami a későbbi Nagy László művekkel is érintkezett, ez pedig a Kalevala Vikár Béla fordításában. Vikár személyesen dedikált József Attilának egy Kalevala-kötetet, és József Attila éjjel-nappal ezt forgatta, dokumentumok tanúskodnak arról, hogy állandóan magával vitte. mutogatta a barátainak, hogy micsoda korszerű képeket talált benne, remekműnek tartotta. A Kalevala is egy archaikus eposz, az archaikus mitológia egy csodálatos kifejeződése, és bizony József Attilának is vannak olyan versei, amelyek a Kalevala vonásait viselik magukon. Hogy mást ne említsek, A hetedik című zseniális alkotása, amelyben fellelhető az a Kalevala-részlet, amely forrásául szolgált. Nagy László ezeket a munkákat tehát gyermekkorában, fiatal korában, középiskolás korában megismerte. De van még valami, ami közelítette az archaikus világ megismeréséhez: a már említett legszélső ház. Ugyanis Nagy László gyakorlatilag nem a faluban, a faluközösségben nőtt fel – nyilvánvalóan volt kapcsolata velük –, hanem a ház közeli réteken, mezőkön, ahol archaikus eredetű játékokat is játszottak. Félvad életmódban – ahogyan írja –, óra nélkül megmondták az időt, meg tudták jósolni az időjárást. Tehát olyanféle természetélménye volt, mint amilyen Bartóknál is kifejeződik, amire Lendvai Ernő mutatott rá Bartók természet-közeliségének vizsgálatakor az aranymetszésben. De Nagy László ekkor még nem költő akart lenni, hanem festőművész. Amikor a háború véget ért, és apjával együtt mentették a lebombázott faluból a lovakat, akkor még csak festményen örökítette meg ezt az élményt. Később meg is írta a Katonalovak című költeményében. Nagy László legkedvesebb állata a ló volt, s ennek a versnek a végén már fellelhető az a nyitás, amely az álmok világába, a fantázia, a mítoszok terébe vezet.

            Képzőművészeti tervei miatt Nagy László Budapestre került, ahol különböző népi kollégiumokban élt. Ez a hatás sem elhanyagolható, hiszen ott találkozott akkor a magyar fiatalság színe-java. Később Rákosiék ezeket '48–'49 körül beszüntették, mert nem akartak szuverén szellemi erőket látni maguk körül. Különösen fájt, hogy a fiatalok egymást tanították, a néhány évvel idősebbek az ifjabbakat, néprajzra, európai irodalomra, a művészet értelmezésére, művészettörténetre. Ott találkozott Juhász Ferenccel, Simon Istvánnal, néprajzkutatókkal, képzőművészekkel, és került velük életre szóló kapcsolatba. Ezek is dajkálták a tudatát. Az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskoláról aztán átiratkozott a bölcsészkarra, azonban szuverén alkata miatt azt sem fejezte be.

            Egy alkalommal Waldapfel József professzor Csokonai Vitéz Mihályról tartott előadást az egyetemen, és ezen az órán Nagy László egyszerűen elszunnyadt, elaludt. Waldapfel felkeltette a szomszédjával, meg akarta leckéztetni azzal, hogy megkérdezte, éppen hol tartanak. Nagy László akkor fejből idézte Csokonai egyik nehéz versét. Waldapfel ránézett, és azt mondta, hogy alhat tovább nyugodtan. Tehát akkorra már áttanulmányozta Csokonai életművét is, és végül a költői pálya mellett döntött. A kezdeti versei még tükrözik a „fényes szellők” nemzedékének világot megforgató szándékát. Akkor még nem látszott, a koalíciós időszakban, hogy mire „megy ki” a történelmi játék a szovjet szuronyok árnyékában.

            Nagy Lászlónak is születtek sematikus versei, de később ezeket megtagadta. Amikor kiadta verseinek első gyűjteményét, eléjük jegyezte, hogy azokat vallja sajátjainak.  Említettem, hogy 1949-ben Bulgáriába utazhatott, és megismerkedett a bolgár folklórral. Igaz, hogy ez az időszak, amit ott töltött – másfél-két év volt –, némileg el is távolította a magyar világtól. Éppen akkor nem tartózkodott otthon, amikor a legrettenetesebb dolgok történtek. Amikor a parasztokat kisemmizték, elindultak a padlássöprések, az ÁVO és különböző félkatonai, rendőri szervezetek brutálisan gyötörték éppen azt a világot, ahonnan ő érkezett: a paraszti világot.

            Amikor hazatért, meglátogatta a szüleit. Apja akkor szembesítette azzal, hogy nem jó úton haladnak, hogy nem lesz a hívük senki, tönkreteszik a magyar jövőt. Valójában arról beszélt, hogy az európai kultúrában gyökerező magyar paraszti kultúrát teszik tönkre, amelynek a munkához való pozitív viszony az alapja, nem pedig a fenyegetés, a zsarolás, a kizsákmányolás, a rablás. Valóban felforgatják a világot, de úgy, hogy parasztok százezreit űzik el a lakóhelyükről, és kényszerítik olyan lakótelepekre, amelyekben nincsenek otthon. A nemzet máig tartó számos problémája innen ered. Salamon Konrád történész professzor emlékezett meg arról, hogy 1 millió 200 ezer parasztot gyötörtek meg ezekben az években Rákosi pribékjei úgy, hogy közülük 800 ezernek vetőmagja se nagyon volt a következő évi vetésekre a padlássöprések miatt, és ebből az 1 millió 200 ezerből, 400 ezer ember ellen büntetőeljárás indult különböző mondvacsinált okok miatt. Mindezt csak azért említettem, mert amikor Nagy László hazatért Bulgáriából, ebbe a helyzetbe ütközött bele az apja révén, a szülei révén. Mélyen megrázta, elgondolkodtatta mindez. Vidéken bujdosott egy ideig, hogy ezt az ország-állapotot önmagában átgondolja, megeméssze, és innentől datálódik az a költészete, amelyet már felelős költészetnek nevezhetünk. A szüleivel megpróbálja rendezni a viszonyát, hiszen fölfedezi, hogy az igazi értékek az archaikumban és az Európában fogant értékek, nem pedig az, amit a kommunisták pártja igyekszik rákényszeríteni az emberekre. Akkor írja meg az első hosszúversét.

            A hosszúvers egy különleges műfaji alakulat. Hatott rá Weöres Sándor 1952-ben született Mahruh veszése című verse, de hatást gyakorolt rá a bolgár hősi ének is. A Gyöngyszoknya (1953) című hosszú költeményében már megjelennek azok a paraméterek, amelyek a mitologikus költői világot érzékeltetik. Tehát megjelenik a káosz a csapás, egy jégeső, egy váratlan jégvihar alakjában. Ez nyilvánvalóan a Rákosi-kort is szimbolizálja. A gyöngyszoknya egy hatalmas, „csupagyöngy céda”, egy elképzelt nőalak, egy boszorkány, egy ribanc, aki a szoknyájából rázza a gyöngyöt a földre, amely nem valódi gyöngy, hanem jég, valójában pusztító jégverést bocsát a tájra. A táj a maga szépségében szenvedi el a csapást. A káosszal szemben ott áll a kozmosz: egyetlen embert mutat Nagy László ebben a versben, a csősz figuráját, aki a tájra vigyáz. Később ebből a „csőszből” fejlődik ki Nagy László portréverseiben a „világügyelő férfi”. A „világügyelő férfi” a finnugor mítoszoknak, de (alakváltozataiban) egyéb mítoszoknak is az egyik központi figurája. A „világügyelő férfi” az ember érdekei szerint, a harmónia szerint figyeli a világot, és próbál rendet teremteni benne, gyakorlatilag a kultúrhérosz egyik alteregója. Amikor Zelk Zoltán – akivel a Kisdobos szerkesztőségében dolgoztak annak idején együtt, és nagyon jó barátja volt Nagy Lászlónak – elolvasta ezt a verset, azt kérdezte: ilyen szomorú-e a helyzet? Nagy László válasza: „igen” volt. Nagy László teljes panorámát ad a pusztításról, és nem rejti véka alá a korról alkotott ítéletét. Ezzel a korral szemben áll ott a csősz. Aréna, küzdelem, harc képletei: íme, az archaikus mítosz prototípusa ebben a versben, társadalomkritika és az elpusztított értékek felmutatása. Ezután Nagy László több hosszúversben írta meg a rehabilitációját a szüleivel szemben.

            Önmagát is kérdőre vonva, új perspektívába helyezi költészetét. A Rege a tűzről és jácintról című 1956-os, de még a forradalom előtt született gyönyörű, óriási verse egy több tételes hosszúvers, amely már kristálytisztán mutatja meg az archaikus mítosz alapjaiként: az apát és az anyát. Páratlan archaikus népköltészeti forrásanyagot is kínál ez a vers. Például a regösénekekét: „Ne rejtőzz, ne rejtőzz / apám a berekben, / jövök ide énekeddel, / torkodból vettem, / haj rege rege rege, / haj rege rajta! // … // Fiad van itt, a nagyobbik, / májad mitől reszket? / Csak a csikó-lovam szárnya / csapkodja a berket / haj rege rege rege, / haj rege rajta! // … // Ne akard, hogy ríjjak / mint fia-oroszlán, / ó, a havas fejedet / fordítsd hozzám, / haj rege rege rege, / haj rege rajta! // Makacs szivemet az élet / a tiedhez kösse, / mert a halál csak a csontot / egyezteti össze, / haj rege rege rege, / haj rege rajta!” A vers rehabilitáció az apához, és az ő értékei melletti állásfoglalás. Az anya pedig egyetemes világanya képleteit ölti magára. Ha világirodalmi párhuzamot keresnék, akkor a García Márquez Száz év magányának Ursula Iguarán-ját említeném. Az ősanyát, mindenki anyját, a fölemelkedő anyát. De a magyar irodalomból Németh László regényhőseinek egy asszonytípusához is tudnám őt hasonlítani, Égető Eszterhez például. De maradjunk az eredeti édesanyánál. Az anya védi a világ értékeit, a gyermekeit, a természetet. Aki kezébe fogja ezt a verset, ennek az anyának a páratlan leírásával találkozhat. És ahogyan az apa esetében, Nagy László ebben az esetben is az édesanyjáéhoz köti önmaga további sorsát, értékrendjét, hogy melyek azok az értékek, amelyekhez ragaszkodni kíván.

            Szerepel a versben egy mondat, amely az egész későbbi Nagy László költészet alfája és omegája: „igazság gyanánt szemétdombot sohase öleljek, anyám”. Ezután következik az 1956-os forradalom. Nagy László nem tudott benne tevőlegesen részt venni, mert gyermekkori csontvelőgyulladása miatt járógéppel járt. De zuglói lakásukban feleségével, Szécsi Margittal és fiukkal, Nagy Andrással, a későbbi grafikusművésszel megszenvedték a forradalom leverésével járó történelmi csapást. Nagy fájdalom számára a forradalom letörése, egy nagyszabású mítoszverse születik: A város címere, amely egy bolgár mítoszon alapul: „Mert a méhek a húsra dongnak, / s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: / eljön a fekete katona. // … // Eljön a fekete katona, / óriás fekete-bársony denevér, /…/ leszáll a városba,  megvakulunk, / megvakul a naptár, a történelem”. A fekete katona pedig nem más, mint a bolgár népi világban, népi tudatban élő, török seregekben szolgáló, valóban fekete katona. A török seregekben szolgált fekete bőrű katonák voltak a bolgár néphagyomány szerint a legkegyetlenebbek a török hadakban. Ezt a figurát vette át Nagy László, és emelte Budapest városa fölé. A versben említett „végzetes vízszintesek” pedig a holttestek, akik az utcán hevertek a megtorlás „eredményeként”. A pozitív, a világteremtő mítosz helyére az eszkatologikus mítosz tör be, a káoszt okozó, a pusztulás-mítosz. Azután több munkát ír még Nagy László 1956 emlékére. Ezek közül idézni lehet a Vendégek jövetele című versét: „Nem csöngetnek, se csók, se bók, / csak jönnek a látogatók”. A látogatók az elesettek, és a korábban a nemzeti érdekekért meghalt hősök, akik „Nem dohányoznak, nem esznek, / némán is ebnek neveznek”. Szembesítő erejű vers. Majd egy másik költeménye, a Kitűnik származásom egyértelmű állásfoglalás hozzájuk kötődő származása mellett, egyben újrafogalmazott ars poetica is. Nagy László nehezen lábalt ki a versekben megjelenített káoszból, tragikus életérzésből. 1957 és 61 között, tehát nem sokkal 1956 után került erősebben a látóhatárába Federico García Lorca költészete. Ismerte már korábban is a Lorca-fordításokat, de ekkor (1961-ben) Tolnai Gábor egyetemi tanár, aki tudta, hogy Nagy László milyen kapcsolatban áll a népi kultúrával, kezébe adta García Lorca Siratóének Ignacio Sánchez Mejias torreádor fölött című költeményét, amelynek már létezett magyar fordítása, de Tolnai szerint nem elég jó. Nagy László több hónapos munkával újra lefordította magyar nyelvre. A vers hatalmas sikert aratott. Felismerte, hogy a spanyol költő hozzá hasonló folklór- és archaikus forrásokból táplálkozik, és hősöket mutat fel. Hősöket, mint Ignacio Sánchez Mejias. A torreádor tulajdonképpen a spanyol értékek foglalata, a (nem csak a bikával) küzdő emberé, aki végül alulmarad az erőszakkal, az erőszakos bikával szemben. Ő a spanyol népet szimbolizálja, ahogy küzd a történelemben önmaga identitásáért, önmaga megmaradásáért, hol a mórok, hol az angolok, hol a franciák, hol mások ellen. Nagy László pedig ráébredt, hogy ő ugyanilyen vagy hasonló hősöket készül megformálni. Van egy hős, akit meg lehet siratni, de oda is lehet emelni a nép elé, a nemzet elé. És föl lehet emelni a tüzet ebből a borzalmas magyar világból is. Megszületnek Nagy László következő költeményei, amelyeket kulcsfontosságúnak tartok az egész további életmű tekintetében: a Tűz, a Himnusz minden időben és a Ki viszi át a Szerelmet. Ezek az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején születtek, nagyjából a Lorca-fordítással párhuzamosan. A tűzben visszaperli a cselekvés jogát, az ifjúság hitét, ismét egy gyakorlatilag az ifjúságot kivégző, megsemmisítő történelmi korszakról vallva. Pomogáts Béla megfogalmazásában a Tűz című alkotás vers ima a tűzhöz.

            A Himnusz minden időben értelmezhető szerelmes versként is, amelyet Szécsi Margithoz írt, de az emberiség himnuszaként is. Én „az emberiség himnuszá”-nak neveztem ezt a költeményt, mert az őskortól kezdve végigköveti az emberi történelem nagy korszakait, és mindenhol, minden egyes szakaszából a küzdő, a harcoló elvet, vagyis a kultúrhérosz, a „világügyelő férfi”, az archaikus hérosz gesztusát emeli ki.

            A harmadik nagy mítoszverse, a Ki viszi át a Szerelmet. Görömbei András kitűnő elemzést nyújtott erről a versről, amelyben már a teljes lét minden gáttal szemben és mindenféle megfontolással, óvatossággal szemben fejezi ki önmaga értékeit. Nagy László, amikor valaki feltette neki a kérdést, hogy érdemes-e nekünk, mondjuk a Béres-cseppek ügyében, mindezeket kifejteni, azt mondta, hogy az első árulást akkor követjük el, amikor ezt a kérdést: („Érdemes-e?) feltesszük. A vers egyik sora: „S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?” Mondhatnám egy kis túlzással, hogy Nagy László egész ezután következő költészete a dúlt hiteknek emelt katedrális. Káromkodásból részben a kor ellen, de perspektívából, hogy igenis túlélhető, meghaladható ez a kor. Óriási erejű vers, nekem személyesen azért is, mert amikor édesapám elhunyt, a hagyatéka között másnap ott találtam az asztalán kézírással ezt a költeményt. Ezt követték Nagy László további meghatározó versei, mint a Seb a cédruson. Képverseket is írt, lenyűgözően sokszínű volt életműve műfaji szempontból is. A Seb a cédruson történetéhez hozzátartozik, hogy kapott valahonnan a Szentföld környékéről egy cédrusfa-darabot ajándékba, amin egy ember arcvonásait vélte felfedezni. És megírja a versét csupa nagybetűvel, amely a magyar drámát, a nemzeti drámát egyetemes síkra vetíti ki. Az egész világ egyetemes sebét sorolja fel, a seb az ember bélyege. De az emberiség sebe-költemény mellett megalkotja a maga nagy portréverseit is Bartókról, Csokonai Vitéz Mihályról, Krúdyról (Szindbádról). Hát a Szindbádban gyönyörűen fogalmazza meg azt a gondolatát, amely szintén élete vezérmondatává vált: „Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng”. Abban a korban írta ezt, amikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. „Budapest pedig fölépül a tülekvésnek”.

            Siratóversei is ilyen művek, Latinovits-versét tiltakozásként is kell értelmeznünk az egész kor ellen: „ De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen? / Hogy ekkora alázat már gyalázat? //   Latinovits Zoltán, gyere el hozzám / nyári ruhádban, a gyöngyfehérben, / hozzám vagy értem, hozzám vagy értem, / te kísértetnek is őrült Király! / Vicsorogd rám a reményt, / miképpen / élve is, magadnak sereget csinálj, / mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra, / fordul még Mohács is, megfoganhat / mind aki elhúllt – kerengj föl a / porból”. Latinovits személyében is a nagy személyiség, a nemzete számára hérosszá váló küzdő ember alakja ragadja meg, akár Bartók alakjában. A Bartók és a ragadozók című versében Bartók szimbolikusan a karmesteri pálcájával küzd a mindent kifosztani akaró világ ellen. Ismét hangsúlyozza, hogy az ember nem adhatja meg magát és ezzel szemben hozza létre a maga életművét. A bartóki modell tehát nemcsak gondolati síkon fejeződik ki, hanem Nagy Lászlónak a Bartók iránti elismerésben, szeretetében is. Egy másik Bartók-versében is megfogalmazza a hozzá való kötődését. „Aranyalmánk dérvert Árgilusa, te / mikor nyughatsz meg végleg a szívemben!” – írja. Bartók azért nem akar megnyugodni Nagy László szívében, mert az a kádári világ nem engedni megnyugodni, amelyben Nagy László élni kényszerül. Ez a világ folyamatosan a bohóc, a kiszolgáló szerepre akarja kényszeríteni a művészeket. Az Artista havazó tartományban és a Medvezsoltár is ez ellen emel szót. Nem vállalja az egyen-gondolkodást, amit számon is kérnek rajta. A cirkusz motívuma (e művekben) a kádári cirkuszt leplezi le, mint egy olyan világot, amely a cirkusz díszleteibe öltözik, de valójában maga a terror. A Császármetszés című versben a terror már nem a vidám szórakoztatás, hanem a tömeget tönkretevő akarat jelképi hálójában jelenik meg. „Vasbábák, vasbába-árnyak –, / ezek hasítják föl kifent / késsel a nyomorúlt jelent: / méhét az anyabáránynak. // Lészen a vak magzat bunda, / a majd-ból a lelet ilyen, / vasbába-mű, de milyen / selymes, ez mesteri munka. // De a hidegre hűlt belet, / jázmin-orroknak bűzletet / mi viseljük mint bűnjelet, / mind idevarrva nyakunkba.” Az allegória pontosan kifejezi, hogy a jövő nevében gyakorlatilag a jövőt fosztja ki, gyilkolja meg ez a kor.

            Nagy László drámai versei közül fontos megemlíteni a Szólítlak, hattyú címűt, amelyet a nemrégen elhunyt „énekes Budai Ilonának” ajánlott. A Szólítlak, hattyú alapgesztusa ismét egy archaikus, mítoszi vonás, egy csodamadarat – amely a népköltészetben is szerepel –, a tisztaság madarát kiáltja vissza az időben. A saját világáról is olyan gondolatokat, vonásokat idéz fel, amelyek rémisztőek, ha a későbbi magyar, akár a jelenkori magyar világot is nézzük. Ezekre a gondolatokra sokan felfigyeltek: „Gúny bitangol akár a járvány, / beront a tűzhelyhez akárhol, / rendelkezik mint nyegle ficsúr, / utálattal mindent kirámol, / szabad keze bóvlit virágzik, / országutat ír nyála kitúr, / kitaszít a házból, hazából.” Versében a hazavesztés, az országvesztés, a politika teljes eltévedése tükröződik vissza.

            Nagy László azonban nemcsak a verseivel volt képes üzenni, hanem a magatartásával is. Például azzal, ahogyan a Béres-cseppek ügyét felvállalták Csoóri Sándorral, Kósa Ferenccel, Ratkó Józseffel együtt. Ezt a történetet Kósa Ferenc jegyezte le: Amikor a Béres-cseppek ügyében komolyra fordult a helyzet, börtönnel fenyegették a kisvárdai feltalálót, és hamis vizsgálati eredményeket közöltek a cseppekről – miközben nagyon sokan meggyógyultak a cseppektől –, akkor Nagy László azzal fenyegetőzött, hogy kilép a Magyar Írószövetségből. És a bolgároknak fogják átadni ezt a cseppet, amennyiben nem tesz valamit a magyar kormány. Pozsgay Imre segítségével eljutottak Aczél Györgyhöz, aki kiabált velük a kialakult helyzet miatt, erre Nagy László megszólalt: – Maga velem ne kiabáljon, először is azért, mert az én hajam fehérebb, mint a magáé. Másodszor azért ne kiabáljon, mert nekünk igazunk van, magának meg nincs. Harmadszor pedig azért ne kiabáljon, mert ez a ház, igaz, hogy nem a miénk, de nem is a magáé. Aczél elhallgatott, és megdöbbenve kérdezte, hát akkor kié? Mire Nagy László azt felelte, hogy egy idegen, megszálló hatalomé, egyelőre. Tartottak attól, hogy egyáltalán lejutnak-e még a lépcsőn, de kijöhettek, és aztán a Béres-cseppek ügye is jóra fordult.

            Nagy László élete viszont nem. Halála közeledtét érezve írta a Jönnek a harangok értem című prózaversét, amelyben összegezte értékrendjét, eredményeit és a további perspektíváit. Amikor 53 éves korában, szívbetegségben meghalt, elkezdődött életművének feldolgozása. Máig több ezer oldalt, több száz tanulmányt, több mint tucatnyi könyvet írtak az életművéről. Külföldön is ismert lett, nemcsak magyar, hanem külföldi írók, költők: lengyelek, románok, svédek emelték ki költői nagyságát, verseit számos nyelvre lefordították. Mégis most befejezésként Berek Katalin művésznőt szeretném idézni. Berek Katalin elmondta Nagy László Menyegző című versét sokszor fiatalok előtt, akkor, amikor Nagy László-művet mondani, különösen ezt a verset, nem volt tanácsos, sőt eléggé kockázatos vállalkozásnak tűnt, a karrier megszakításának esélye is fennállt. Berek Katalin viszont azt mondta, hogy „ha egyéb érdemem nem is volt az életben, minthogy Nagy László verseit mondhattam klubokban, fiatalok előtt, nem éltem hiába.” Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést jelenleg nehéz megfogalmazni. Meg kell említeni azt is, hogy Nagy László műfordításainak összessége kétszer akkora, mint a saját életműve. Műfordítóként is Arany János, Vikár Béla és mások mellett a legnagyobbak közé tartozik.

            Szécsi Margit, a felesége, amikor Nagy László meghalt, összefoglalta a Nagy Lászlóra (örökségére) vonatkozó tanácsait, illetve életművének üzeneteit. Azt mondta, hogy elküldi a nép az ő királyfiját, mint önmaga lelkét. A nép ezekben a királyfiakban önmagáért lép a síkra, és Nagy László egyike volt ezeknek a királyfiaknak. Tóth Bálint, amikor Nagy László meghalt, úgy fogalmazott, hogy most temettük el „egy paraszti Árpád-ház / ezüstfejű, utolsó hercegét”. Szécsi Margit további gondolatával fejezem be rövid áttekintésemet Nagy Lászlóról: „Köszöntöm minden egyes megszenvedett sorát és az Ady Endre ostorát is megragadó szentséges kezét. És köszöntöm az országot is, ha Nagy László szétdarabolhatatlan örökével továbbra is élni kíván.”

 – Nagy László életművének különböző szegmenseit vizsgáltad, értelmezéseidet több kötetben foglaltad össze, mint az 1996-ban Év könyve-díjas Nagy László mitologikus költői világa, a Csodafiu-szarvas. Poézis, ember és univerzum Nagy László költeményében (2003) vagy a Szólítlak, hattyú (2006) című kötetekben. Te szerkesztetted verseinek és versfordításainak három gyűjteményes kötetét is. Hasonlóan kiemelt figyelmet szenteltél a Hetek költői csoport tagjainak, különösen Ratkó József életművének is, a „Kő alatti fény” (2005) című könyved, a róla szóló monográfiád (2016) és a Ratkó-olvasókönyv (2010) szerkesztésének tanúsága szerint. Alkotásainak értelmezése során kiemelted az elméleti, terminológiai dobozolás, beskatulyázás veszélyeit, többek között az életmű differenciáltságának szem elől vesztését. Ezt elkerülendő feltártad a költői-drámai életmű mélyén mozgó elemi erővonalakat. Foglalkoztál többek között a Ratkó-líra folklorisztikus kapcsolataival, azok funkcióival, drámáinak korértelmezésével, időszerkezetével, Ratkó nyelvszemléletével. Miben látod az életmű fő erővonalait?

– A Nagy Lászlóé után Ratkó József életműve ragadott meg elsősorban. A Nagy Lászlóról írott monográfiám a megjelenése után rövidesen Év könyve-díjat kapott, s ezt most csak azért említem, mert többen arra akartak biztatni, hogy ne Ratkó Józseffel foglalkozzak, hanem egy Nagy Lászlóhoz hasonlóan jelentős költővel. Én azt válaszoltam, hogy a mi világunkban, ott Szabolcs-Szatmár-Beregben, ahol akkor éltem, Nyíregyházán, és az egész vidéken Ratkó József nagyon jelentős költő, és nem kell feltétlenül mindig a legnagyobbak felé fordulni, mert egy látszólag periférián élő ember életművében is lehetnek olyan vonások, amelyek kitűnőek, és az egész nemzet számára nyújtanak szolgálatot. Mielőtt azonban Ratkó József életművére rátérnék, megemlíteném a „Kő alatti fény”. Ratkó József és két nemzedéke című kötetemet. A címben jelölt egyik nemzedék a Hetek, a másik nemzedék természetesen a Kilencek köre. Ratkó József ott volt Nagy László temetésén is, sőt, nemcsak ott volt, hanem egy kiváló verset is írt a búcsúzásról, Nagy László címmel.

            Miért szerette Ratkó József Nagy Lászlót? Erre Csoóri Sándor azt a választ adta, hogy azért, mert Ratkó megértette Nagy Lászlónak nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban betöltött rangját is. Egybevettem Csoóri Sándor egyik Nagy László-értelmezését Hans Robert Jauß García Márquez-értelmezésével. Jauß Márquez mítoszában, amellyel a szerző a periférikus latin-amerikai világ eposzának polifon nagy formáját, fantazmagórikus enciklopédiáját, egy család felemelkedésének és lehanyatlásának történetét hozta létre, kiemelkedő regénypoétikai szerepkört tulajdonít annak, hogy az író „a nem kanonikus tudás számos regiszterét felvonultatja”. Csupa Nagy László-vonást „fedezhetünk fel”: mágiát, mirákulumot, csodahitet és babonát, varázslást, alkímiát, allogerézist, prófétálást. Azt is hozzáfűzi még Jauß, hogy a Száz év magány formálisan a bahtyini polifon regény leginkább a Rabelais és Dosztojevszkij által meghatározott tradíciójában áll. Csoóri Sándor pedig, aki az esszéivel nagyobb szolgálatot tett az irodalom tudományának, mint amit a későbbi irodalomtudomány képes volt ebből a hagymányból kiolvasni, úgy vélte, hogy a fogalmak hasonló irányzékú, denotatív és konnotációs mértékei jelennek meg Nagy László életművében is. És innen idézem Csoórit magát a Nagy László-életművel kapcsolatban: „Végérvényesen kiderült, hogy az osztályhelyzet szűk rámáira kifeszített paraszti fogékonyság, hajlam és érzékenység az egyetemesség drámáira is ráfeszíthető. Balladák, regék és a történelem áramütései rázzák az olvasót. A pántos paraszti pólya szorításából kibontakozva közvetlenül a mindenség pántos szorításába nő át, bárányos éggel s körülfelhőzve Dosztojevszkij sötét hajával.”

            Ratkó József egyik nagy példaképe Nagy László volt, de ha lehet, Ratkó még Nagy Lászlónál is mélyebbről jött. 1936-ban született Pesterzsébeten, de korán állami gondozásba került. Szülei szegénységük miatt nem tudták nevelni, gondozni, ezért különböző nevelőszülőknél, majd gyermekotthonokban nevelkedett. Így került a tiszadobi gyermekvárosba, majd Nyíregyházán vált felnőtté, kollégiumban. A nyíregyházi technikumban kezdte írogatni első verseit. Babits azt írta, hogy a magyar költő általában vidéken születik, és Budapesten hal meg. Ratkónál ez pontosan fordítva történt: Pesterzsébeten született, és a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei Nagykállóban van eltemetve, a kisfia mellett. Ratkó, amikor eszméletére dobban, szintén a népköltészetbe kapaszkodik, ugyanúgy, ahogy Nagy László. Onnan meríti az első képeit, onnan meríti a formavilágát, gondolatait. És van benne egy eredendő közösség-képviselet, s ezt a mélységet sohasem felejti el. „Azt mondják, mélyről jöttem, / kínnal kirakott kútból, / követ, iszapot köptem. / Úgy volt, ha úgy volt. // Ringyó-szájúak állnak / körül: odalent hogy van? /  Lökdösnek, kiabálnak – / mondjam, na, mondjam! // Hűségese a dalnak, / én nem hozzájuk jöttem. / Hallgatok fény-ütötten. / Hallgat a kút is, hallgat.” – írja Hallgat a kút is című versében. A kút a népmesék kútja, ahol szenved a szegényember, ahol összezárják a medvével, oroszlánnal, ahonnan alig tud kiszabadulni, de a mélységeknek is, a tudásnak is a kútja. Ugyanez a kút adja meg önmaga származását, és azt is, hogy kiknek beszél. Ez tökéletesen jellemzi képalkotásának módszerét is, amiről Görömbei András tömören úgy fogalmazott, hogy balladisztikus tömörségű képek azok, amelyekkel Ratkó József létrehozza világát. És hogy kiket képvisel, azt az Üzenet című versében nevezi meg: „Innen van legmesszebb az ég; / rakétával sem érhető el, / A rokkant úton szekerek / nyikorognak megrakva kővel. // Vertfalak közt vert emberek / sóhajtoznak megrakva bajjal. / Ketyeg a mérető idő. / Éjszaka megőszül a hajnal. // Azt mondják, készül a jövő. / Jöttment szelek erről gagyognak. / Isteni rendelés szerint / itt csak a csillagok ragyognak.”

            Ratkó sorsa eleinte kézenfekvő ívűnek látszott, ugyanis nem más volt a nagynénje, mint Ratkó Anna miniszterasszony. Szegedre került Ratkó magyar–olasz szakra, ahol meg is kezdte a tanulmányait, meg is házasodott, és feleségével együtt tanultak, úgy tűnt, hogy szép pálya állhat előttük. Azonban elérkezett 1956, és Ratkó közzétett néhány olyan verset, amely a forradalomhoz fűződő szimpátiáját fejezi ki. Már a nyíregyházi diákévei alatt támadták, hogy a plebejusság, a szókimondás nem jó, mert nem a „párt” érdekeinek felel meg; s ő nem hálás eléggé azért, mert az állam gondozásba vette, és segítette. A szegedi egyetemen kitette a faliújságra a Nagynéném a miniszterasszony című versét. Ratkó József nem mást látott és láttatott Ratkó Annában, mint azt a kádert, aki nem is való a miniszteri székbe, és aki egy kemény és nem népbarát hatalmat képvisel, s mindezt a rokon asszonyról írja le. Ratkó Anna megbocsátott neki, de az egyetem vezetői nem, hiszen ezen kívül két-három olyan verset is ismertetett, felolvasott, közölt, amelyek a pártállam irányítását bírálták. Egy nem teljesített olasz vizsga miatt – nem engedélyezték az utóvizsgáját – eltávolították az egyetemről, és ott állt megházasodva, tehetségként, de munka nélkül. Nem sikerült elhelyezkednie Budapesten, pedig akkor már megismerkedett budapesti írókkal, költőkkel is, azonban ők sem voltak sokkal jobb helyzetben, noha valamiféle állásuk azért volt. Ratkó végül Váci Mihály segítségével Szabolcsba került, Berkeszre. A berkeszi iskolából útja később Nagykállóba vezetett, ahol könyvtáros volt, és ahol haláláig élt. Ez meghatározta sorsát, életútját. Nagy volt a különbség aközött, hogy valaki Budapesten, de akár Szegeden, Debrecenben, Győrben, Pécsett, egy nagyvárosban tudott-e költővé fejlődni, avagy Szabolcs-Szatmárban. Akkor „sötét Szabolcsnak” nevezték a megyét a fekete vonatokkal, Ratkó a Magyarország „Szicíliájának” nevezett országrészben élt. Ott, a nagykállói könyvtár igazgatójaként viszont mindent megtett, költészetén kívül is a vidék felemelkedéséért. Németh László megfogalmazása szerint van olyan ember, aki egy szalmaszálat is lesöpör a gallérjáról, mert annak a terhét sem bírja el, van viszont olyan, aki a közügyek mázsáit veszi a hátára. Ilyen volt Németh László és Ratkó József is. Ratkó rendszeresen járt Nyíregyházára, a pártközpontba, hogy segítsen eladni a parasztok almáját, répáját, gyümölcseit. A tanyákra kijáró főiskolásokkal népművelő iskolákat szervezett. Ezt nem engedték sokáig folytatni, mert féltek, hogy olyan gondolatok hangzanak el, amelyek a rendszer ellen szólnak. Egy érdekes anekdota róla az is, hogy egy alkalommal egy újságíró kereste, és a kállóiak kérték, hogy menjen hát velük valamelyik környékbeli cigánytelepre. Akkor ott Ratkó előjött az egyik viskóból egy japánnal. A látogatók nem értették, hogy mi történt, hogy került oda egy japán ember? Akkor derült ki, hogy a szabolcsi cigányok között gyűjtött zenét egy japán zenetudóssal, a gyűjteményt később kiadták Japánban, és a hanglemez nagydíjat kapott. De Ratkó esszéiben, műveiben, magatartásában is ugyanezt képviselte. Egyik esszéjében így fogalmazott: „Meg kell laknunk ezt a hazát. A magunkévá kell laknunk minden talpalatnyi földjét, és művelni azzal is, hogy belehalunk.”

            Ő maga ezt is tette. Nagykállóban van eltemetve, s nem a Kerepesi temetőben vagy más központi helyen. Egy másik írásában azt fogalmazta meg: nehogy azt bizonyítsuk be, hogy Magyarország nehezebben lakható részeit – Borsodot, Szabolcsot és így tovább – nem tudjuk belakni, nem tudjuk benépesíteni, nem tudjuk civilizálni, nem tudjuk bekapcsolni az ország vérkeringésébe, s hogy nekünk még a Trianon utáni Magyarország is túl nagy! Ezeket a gondolatait többször elmondta az írószövetségi üléseken is. Alig várták, hogy Ratkó megjelenjen a Magyar Írószövetségben, mert tudták, hogy ha fölszólal, akkor nagyon komoly dolgokat fog mondani. De térjünk rá a költészetére, hiszen abban is fölvetette ugyanezeket a problémákat, bajokat. A nemzeti történelemről megírta a Tánc és a Történelem című verseit, amelyek antológia-darabokká váltak. Adyhoz hasonlóan Ratkó is felvetette azt a kérdést, hogy „Duna-környék szétszóratott, / éhes népei, / vagyunk ma is ama székely / György vendégei” – összegezte a nemzeti történelmi folyamatokat, és ebből keresett, próbált valamiféle progresszióra rányitni.

            Foglalkozott a népességfogyás azóta kritikussá vált problémájával, de a romák sorsával is. Ezzel kapcsolatban emlékezetes személyes élményem volt, amikor egy volt tanítványommal filmet készítettünk Ratkó Józsefről Egy ágyon, egy kenyéren címmel (1998). Elmentünk a tiszadobi gyermekvárosba, ahol az ottaniak felhívták a figyelmünket arra, hogy két roma fiatal, éppen ezt a Ratkó-verset gitáron el tudja játszani és énekelni is. Ezt fel is vettük, a film ezzel zárul. Megrázó, katartikus élmény volt hallgatni a magyar világ legmélyéről származó anyátlan, apátlan két cigány gyermektől azt, hogy „egy földön, egy hazában…” Egyikük, Oláh Ibolya azóta énekesnővé vált, másikuk, aki gitározott, Balogh Tibor a később festőművész lett. Ennyit Ratkóról és a Ratkó hatásáról…

            A sorskérdések mellett ő Nagy Lászlóhoz hasonlóan elmélyül a magyar népi hiedelemvilágban és a magyar népköltészetben, például a Déva-motívum több versében is fellelhető. Miként ahhoz kapcsolódóan, másutt is meghatározó az anya-motívum is költészetében. Így a Zsoltár című versben, amely az Egy ágyon, egy kenyéren mellett szintén számos antológiában szerepelt, és többen is megzenésítették, a gyönyörű vers Ratkó szemléleti szintézise is. Csak a záró részét idézve: „Adassék nekik gyönyörűség, / szerelmükért örökös hűség, / s adassék könny is, hogy kibírják / a világ összegyűjtött kínját”. Utolsó verseiben megjelenik aztán a halálmotívum is, amikor észreveszi a halálával „megbízott, nem evilági férfiút” (Az idegen), aki ott settenkedik körülötte, és látja azokat a (konkrét) martalócokat is, akik a környezetében idáig vezették. Küzdelmes élete 53 évesen lezárult. A nagykállói temetőben Lezsák Sándor búcsúztatta 1989-ben, s a búcsúbeszéde mintegy kiállás, eskütétel is volt a magyar demokrácia további folytatása mellett, az akkor még bizonytalan politikai helyzetben.

            Ratkó Józsefnek a költészete mellett nem elhanyagolható a drámaírói munkássága sem. Az 1980-as évek elején-közepén már gondolkodott azon, hogy Szabolcs-Szatmárnak nincs irodalmi lapja. Természetesen ellenállásba ütközött, de a nyolcvanas évek közepén Ratkó József, Görömbei András, Nagy András László és Antall István megalapították a Hangsúly című rádiós irodalmi folyóiratot, amely három évig működött (1983–87). Nyíregyházán, a Művelődési Központban vették föl a felvételeket, a nyíregyházi színház művészei működtek közre az előadásokban, és Ratkó ezeknek az adásaira írta a Segítsd a királyt! című drámáját. Alapos oka volt rá, régebben tervezte már, hogy drámát ír, de sokáig nem született tőle drámai mű. Sajnos az 1980-as évek elején elveszítette Attila nevű kisfiát (Ratkó Attila ott nyugszik mellette, a nagykállói temetőben.) Ratkó összetört, az Ómagyar Mária-siralomra emlékeztető verset írt róla, Fiam címmel; és megtalálta a személyes sorsanalógiáját is az Imre herceget elveszítő Szent István királyban. Ekkor írta meg a drámát, nehezen, mert évekig alig írt előtte valamit. Antall István, Nagy András László és Görömbei András ösztönözte adásról adásra a dráma részleteinek papírra vetésére. Tehát először rádióban hangzottak el az egyes felvonások, jelenetek a drámából. 1985–86 táján azután már be is mutatták a darabot.

            A nyolcvanas évek elején Ratkó szeizmografikus idegrendszere megérezte, hogy a kommunista világ már roskatag, hogy olyan földrengések érik rövidesen, amelyekbe bele fog szakadni, és vége lesz az akkori politikai rendszernek. Fel akarta készíteni a nemzetét, hogy meg tudjon felelni a kialakuló új helyzetnek. A kommunista pusztítást akkorának látta, mint nagyjából a tatárjárásét, s egy új honalapítást tartott szükségesnek az új magyar értelmiség részéről, amely majd kezébe veszi az ország sorsának irányítását. Drámájában ezt igyekezett megjeleníteni: Imre herceg halálával kétségessé vált a magyar jövő, és István utolsó évei a drámában e krízistudat körül forognak. Istvánt körülveszik részint a sajátjai, a magyarok, és az idegenek is, a Gizella udvartartásához tartozó emberek. Mindenki fújja a maga igazságát, mindenki csak a maga igazát akarja. A magyar urak is, Gizella emberei is, a keresztény püspök is, és István nem ezeket akarja. Az ő számára a tét a magyar jövő. Ratkót tehát az a kérdés foglalkoztatja, hogy a széthúzó akaratok, egymásnak feszülő, egymással szembemenő akaratok között hogyan képes érvényesülni a nemzetet képviselő és a nemzetet védő igazság, amit István képvisel; és hogy mennyire gigantikus az ő vállalkozása. A dráma nyelvéről az 1980-as években azt írták, hogy Ratkó „a fűrészporstílus rémuralmában” visszahozta a magyar költői nyelvbe vetett bizalmat. A dráma nyelvezete valóban ezer év magyar költészeti-irodalomtörténeti és nyelvi értékeit próbálta integrálni. A közmondásoktól az Ómagyar Mária-siralomon, a Halotti Beszéden át, az archaikus folklórban megjelenő szövegeken keresztül Petőfiig, József Attiláig, Arany Jánosig s egészen a jelenig sok minden összegződik ebben a gyönyörű és csodálatos dikcióban.

            A hatalom és az ember problémája már ebben a magyar történelmi drámában is foglalkoztatta, és az újabb kifejtési alapot rá 1986-ban találta meg, az 1956-os forradalom 30. évfordulóján. Ekkor nem kevesebbre vállalkozott a Nagykállóban, az Isten háta mögött élő ember, aki nem tudott görögül, hogy lefordítja az Antigonét. Miért? Mert az alapkérdés az ő idejében is, hogy lehet-e temetetlen holtakkal együtt élni. Nagy Imre még nem volt eltemetve 1986-ban, és Kreón, Antigoné, Eteoklész és Polüneikész történetében Ratkó ezt a helyzetet akarta megragadni. Nyersfordításból dolgozott, Kocziszky Éva fordította neki görögre a drámát, és értelmezte is a dráma görög szavait, hiszen egy akkori görög szó valamiféle sörétes puska lövedékeként szétaprózódik, szétröpül, beleér a mitológiába, a hétköznapi életbe, a különböző kultúrtörténeti folyamatokba. Ratkó elkészítette tehát a fordítást, amelyben szerepel egy híres mondat, hogy „sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”. Ezt sokan lefordították Ratkó előtt, kiválóan s nagyjából hasonlóan: az ember az valami csodálatos lény, a legcsodálatosabb a Földön. Ratkó fordításában ez másképp hangzik. '56 fordulóján, a Kádár-korszakban ekként: „sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb”. Mert a görög „csodálatos” szó, amit így fordítottak, elbírja ezt is. Ez nem egyszerűen csodálatosat jelent, hanem valami olyasmit, hogy félelmetesen nagyszerű, félelmetesen csodálatos. Az egész drámai dikcióban Szophoklész nyelvét Ratkó egy alföldi református magyar nyelvre ülteti át, jóllehet a szöveghűséghez ragaszkodva, de mindenhol a diktatúra és a kortárs idő, a korabeli diktatúra és az ember viszonyát próbálva tükrözni. Jellemző, hogy Ratkó fordítását szinte sehol nem adták elő. Olyannyira nem, hogy a költő jó barátja, Nagy Gáspár, akinek gyakran főzött slambucot – más barátaival egyetemben – Ratkó a nagykállói kertjében, Az Antigonét fordító Ratkó József címmel írt egy verset e művéről, amely így fejeződik be: „De Ratkó Antigonéja még mindig várakozik…” Miután lefordította az Antigonét, ratkót annyira érdekelte a zsarnok lelke, Kreón lelke, még pontosabban fogalmazva Kádár János lelke, hogy megírta a Kreón című egyfelvonásosát. Az volt a terve, hogy majd együtt játsszák ezt a két darabját, de ez csak terv maradt.

            Körülbelül így foglalható össze egy mindössze ötvenhárom évet élt, Budapesten született, állami gondozott, a magyar vidékre sodródott, de ott is talpra álló ember költészete, drámaírói munkássága, akinek a prózai munkáit is összegyűjtötték s kiadták. A szintén a Hetek csoportjához tartozó Kalász László így írt Ratkóról, aki a Hetek sorából elsőként távozott: „hatan maradtunk / minden percünkbe / belehaltunk // Földből szakadtan / szálltunk égbe / föl a mesékbe / a mesékbe // Ratkó József / Te már tudod / a hetedik dimenzióban: / hatunkért mint jön a halál // s ha meghalunk / hová jutunk / – ha Hozzád akkor / minden jól van”. (Heten) Emlékezetét pedig Szabolcs-Szatmár Bereg vármegyében őrzi a Ratkó-díj, amelyet olyan költők és alkotók kaptak meg, mint például Iancu Laura, Nagy Gábor, Vári Fábián László, Tóth Erzsébet, hogy csak néhány nevet idézzek.

–               A Hetek mellett a Kilencek költői csoport egyes tagjainak alkotásait is vizsgáltad. Oláh Jánosról monográfiád is született. Nem titok, hogy az irodalmi művek tudományos megközelítésén túl a szerkesztői életműhöz is kapcsolódtál, hiszen János téged kért fel a Magyar Napló Könyvkiadó vezetésére, valamint az Irodalmi Magazin és a Magyar Napló folyóiratok főszerkesztésére. Hogyan jellemeznéd Oláh János alkotói és szerkesztői szemléletét, lírai- és prózapoétikáját, az életmű mely részét emelnéd ki, mint amely az olvasók számára – ahogy monográfiád egyik fejezetében fogalmaztál – iránytű lehet művészetéhez?

– Oláh Jánost mint költőt már fiatal koromból ismertem, hiszen különböző antológiákban olvastam a verseit. Mélyebb találkozásunk is volt, amikor egy fiatal író- és szerkesztőcsoporttal (a 90-es évek közepén) eljött Nyíregyházára, a főiskolára. Én hívtam meg őket, hogy az ottani hallgatók, kollégák is hallgassák meg, hogy egy viszonylag új folyóirat, a Magyar Napló hogyan működik, és milyen kiadványokat ad ki. A mi közelebbi ismeretségünk aztán folytatódott Budapesten, a könyvheteken, amikor mindig fölkerestem a Magyar Napló sátrát, és rendszerint félrevonultunk Oláh Jánossal beszélgetni az irodalom ügyes-bajos dolgairól. Azután úgy adódott, hogy 2015-ben találkoztunk a Partiumi Irodalmi Napokon, Nagyváradon. A rektori munkámat akkor fejeztem be, és János kérdezte, hogy nincs-e kedvem az Irodalmi Magazinnál dolgozni, mint főszerkesztő, az elkövetkezendő időkben. Kérésre igent mondtam, de akkor még nem tudtam, hogy mibe csöppenek.

            A Magyar Napló folyóirat alapítása 1989-hez köthető, amikor Cseres Tibor azzal a céllal küldte ezt a friss új lapot a magyar olvasókhoz, a rendszerváltás idején, hogy a politikai értékek és a minőségeszmény mellett képviselje a társadalomelemző magyar irodalmat és a Magyar Írószövetséget. 1994 tájára azonban problémák akadtak a lapnál, és akkor kérték fel Oláh Jánost a lap főszerkesztésére, amit haláláig, 2016-ig folytatott.

            Amikor Oláh János e folyóirathoz került, akkor ő nemcsak a lapot működtette, hanem létrehozta a Magyar Napló Kiadót, amely a korábbi időkben háttérbe szorított műveket adott ki, valamint olyan szerzők alkotásait, akik közel álltak a Magyar Napló minőségeszményéhez és felfogásához. A Magyar Napló Kiadó mellett létrehozta ennek a könyvesboltját, és a határon túli magyar írókat támogató szövetséget is. Tehát egy teljes kiadói-szellemi rendszert bontakoztatott ki Oláh János a lap körül. Az Irodalmi Magazint jó egy évig tudtam vezetni, mert János megbetegedett, és egyre gyakrabban szorult kórházi kezelésre. A kórházi ágyáról hívott fel egyszer, hogy nem valószínű, hogy vissza fog tudni térni már a lap irányítására, vegyem át a Magyar Naplót és a kiadó irodalmi vezetését, irányítását is. Ez számomra egyszerre volt megrázó, mert János betegségének súlyosságát jelentette, másfelől pedig óriási kihívás is, mert hasonló feladatok nem szerepeltek a terveim között, de erre a kérésre nem lehetett nemet mondani. Ezt a kérést 2024 májusáig teljesítettem.

            A János életművéről szóló munkámmal kapcsolatban el kell mondanom, hogy egyszer ketten maradtunk a Magyar Napló szerkesztőségének irodájában. Mindketten haza készültünk, és elkezdtünk beszélgetni a Magyar Művészeti Akadémia által indított költői és írói életmű-sorozatról, a Közelképek írókról című, Ács Margit által sorozatszerkesztett művekről. János mindig nagyon szerény ember volt, önmagáról, műveiről nem szeretett beszélni, nem akarta magát a művei elé helyezni. De akkor csendesen megkérdezte, hogy nem tudnék-e valakit, aki esetleg róla is tudna egy kismonográfiát készíteni. Nem tudom, hogyan fejeződött volna be a mondat, mert azonnal közbevágtam, hogy itt vagyok én, megírom én a könyvet, most úgyis közel vagyok a munkáihoz. Viszont azt is elárultam neki, hogy egyetlen problémám van: nem ismerem igazán a teljes életművét. A verseit igen, de novelláit, regényeit nem olvastam, esszéi közül néhányat, tehát felkészülésre lenne szükségem. János nagyon boldog volt, noha akkor már beteg volt, csak ezt nem mutatta kifelé, bejárt a szerkesztőségbe, én pedig hozzákezdtem olvasni Oláh János munkáit. (Az elkészült monográfia 2018-ban jelent meg.)

            Elsőként a Közel című regényét olvastam el, utána Az őrült című kisregényét, majd kezembe vettem a drámáit, illetve hangjátékait, azután az esszéket, és csak legvégül a verseinek teljes anyagát, hiszen monográfiát írni egy életműről én csak úgy tudok, ha nem darabonként és szétaprózva olvasom, hanem egyszerre, egy időben. Az életnél kezdeném. Miért fontos az élet, és miért emelem ki folyton az életrajz szerepét? Elterjedt ugyanis a közelmúlt irodalomértelmezésében egy olyan irányzat, különösen Roland Barthes A szerző halála című tanulmánya után, amely azt állítja, hogy az életrajz nem fontos, nincs szükség rá; csak maga a textus a fontos. Bizonyosan ebben az állításban is vannak részigazságok. Én mégis úgy gondolom, hogy az életrajz nélkülözhetetlen egy-egy írói életmű megközelítéséhez. Az életrajz nem egyszerűen egy személy életrajza, hanem egy történelembe helyezett életrajz. Az életrajzon át maga a történelem nyilatkozik meg. Szörnyűnek látnám, ha Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, József Attila, Kertész Imre műveit úgy próbálnánk értelmezni, hogy az életútról és a mögötte lévő történelemről nem vennénk tudomást. Az életrajz szükséges, mert arról a történelemről ad tanúbizonyságot – többek között a személyes ügyek mellett –, amelyben az író, alkotó élt, és amely elidegeníthetetlenül megjelenik az írásaiban, alkotásaiban. Oláh János a gyermekkorát Nagyberkiben töltötte, a nagyszüleinél. Három-négyéves koráig ott élt, később költöznek a szüleivel Soroksárra. Miért fontos ez? Nagyberki egy kicsi település, ahol a nagypapája kovács volt, a kovácsműhely pedig egy centrum volt a faluban, hiszen előbb-utóbb minden kézműves embernek vagy parasztembernek dolga akad a falu kovácsával, és ha már odament, várakozott, beszélt. Számos csodát közölt ez a kovácsműhely a gyermek Oláh Jánossal. Például amikor a nagypapa verte a vasat, és a szikrákban mindenféle látomások születtek számára. Elképzelhető, hogy a gyermeki képzeletvilág, érzékenység találkozott ezekkel a szikrákkal, és ezek is hozzásegítették ahhoz, hogy egyrészt költő legyen, másrészt hogy látomásos, lirizált prózát legyen képes létrehozni. Számos történetet is hallott ott, s ezek bizonyára nem Proustot értelmezték, s valószínűleg nem is az akkor még ismeretlen Gadamer eszméit és gondolatait próbálták közvetíteni. Ezek a történetek arról szóltak, hogy a parasztembereket hogyan gyötörte a világ, amely körülvette őket, hogyan élték meg a világháborút, annak a következményeit, illetve az utána következő kommunista időszak hogyan vette el tőlük azt, ami még az övék volt: a párjukat, a kis vagyonukat, a szeretetet, a hitet, a boldogságot, gyakorlatilag mindent, amit a hatalom elvehetett az embertől. Visszautalnék a korábban említett Ratkó József egyik versére, a Chanson a hatalomról című alkotására, amelyben így írt erről a hatalomról: „a hatalomnak szíve van, / bárkibe átültethető, / a hatalomnak arca van, / amin a bőr cserélhető. // A hatalomnak fegyvere van, / mi mást tehetne, lő vele. / A hatalomnak hatalma van, / és él, ha visszaél vele.” Ezt a versét annak idején nem lehetett nyomtatásban olvasni, Dinnyés József énekelte az országot járva, szinte új Tinódiként, hiszen valahol csak hírt kellett adni a nem publikálható alkotásokról is. Oláh János is ezt a hatalmat látta, ebben érintkezett a Hetek világa a Kilencek világával. Míg a Heteknél, Ratkó Józsefen kívül, leginkább Ágh Istvánnal, Serfőző Simonnal és Kalász Lászlóval foglalkoztam, úgy a Kilencek költészetében és irodalmában Oláh János ragadott meg legjobban. Tematikailag Oláh János alkotásaiban is ugyanazokat a társadalmi problémákat látom, mint Ratkónál és a Heteknél.

            Mint említettem, Oláh János családja Soroksárra költözött, ahol a kisfiú újabb élményekkel gazdagodott. Soroksár sváb falu volt, ahonnan a svábok jelentős részét kitelepítették, a helyükre székelyek és Magyarország egyéb területeiről származó emberek érkeztek, ők is a maguk történeteivel, a maguk világával. A gyerekek az iskolában találkoztak, s vitték a maguk történeteit. Oláh János ezeket is integrálta, nem véletlen, hogy például a sváb kitelepítéseket is említi, nem egy írásában.

            Később, Nagy Lászlóhoz hasonlóan, Budapestre került, hogy képzőművészetet tanuljon. Osztálytársa volt Kő Pál is, a nemrégen elhunyt szobrászművész. Oláh János tehetsége a képzőművészetben is megmutatkozott. Később, különösen a képzőművészeti esszéiben, kritikáiban ez nagyszerűen visszatükröződik, de a költői képalkotásában is, hasonlóan Nagy László műveihez. Érzékelhető, hogy a látásformáknak és a vizuális formák révén megjelenített asszociációknak kitüntetett szerepe van. 1956-ot még gyerekként élte meg, de meghatározóvá vált számára; később regényeiben, emlékezéseiben nagy jelentőséggel bír a forradalom. A ’60-as években Budapesten az ELTE Bölcsészkarára került magyar-népművelés szakra, maga varrta tarisznyával, maga készítette cipőben, és különleges ruhákban járt. Érdekes könyveket cipelt magával, amelyeket mások nem nagyon olvastak, nem is ismertek, s elterjedt a híre annak is, hogy kiváló cselgáncsozó.

            A hatvanas évek közepén kezdett szerveződni, de csak 1969-re jelenhetett meg a Kilencek híres antológiája, az Elérhetetlen föld. Sokan, közöttük Vasy Géza, a magyar líratörténet egyik fontos fordulópontjaként, a valódi közösségi sorsot tükröző fordulópontjaként tartják számon e könyvet, mert a Kilencek tagjai egyrészt egészen más lírai nyelveket igyekeztek meghonosítani az akkor beszéltekhez képest, másrészt pedig azért, mert csoportként léptek föl. Tehát egy nemzeti közösség akart megjelenni a közösségről hazudozó világban, az emberi közösség érdekeiről beszélő, ezeket deklaráló világban, amely nem volt hajlandó azokat a közösségeket elfogadni, amelyeket nem ő irányított, nem ő szervezett. A Kilencek e közössége magától jött létre, és önmagát akarta irányítani. (Ezért szüntették meg korábban a népi kollégiumokat is.) Tehát már ennek az antológiának a létrehozása is óriási gátakba ütközött, három éven át küszködött Angyal János és Oláh János azért, hogy megjelenjen. Járták a különböző hivatalokat, engedélyeket kérve, megpróbáltak ajánlásokat szerezni, amelyeket később meg is kaptak: Váci Mihály és Nagy László adtak nekik ajánlásokat. Nagy László ajánlásának egyik elhíresült mondata szerint ezek a költők „a torkon vágott forradalmak piros gyászát” viselik a szívükben. Valóban így viszonyultak a világhoz, s ahányan voltak, annyiféleképpen, a kilenc költő kilenc különféle lírai nyelvet képviselt. Oláh János a címadó verset adja az antológiának, Elérhetetlen föld címmel. Az Elérhetetlen föld részben tárgyias, részben alanyi mű, egy nemzedék alapproblémáját, a békesség iránti vágyát, a világra való nyitottságát fejezi ki. Nem véletlen, hogy erről az egyetlen verséről több tucatnyi oldalt írtak már az elemzői. Oláh Jánosnál mindenesetre már ebben az antológiában is, de egész életművében érzékelhető, hogy a legkülönbözőbb irányzatokat képes olvasottsága, világirodalmi műveltsége révén is szintetizálni. Óriási sikert aratott az antológia, amikor megjelent. Mindenesetre a hatalom emiatt is, és az önszerveződés miatt is gyanakvással tekintett a csoportra, de különösen Oláh Jánosra, aki különböző munkahelyek után, végül Csepelen, egy üzemben helyezkedett el népművelő szakemberként. Egy alkalommal író-olvasó találkozó volt ott Veres Péterrel, Oláh János mellett ott ült a párttitkár. Veres Péternek nem kellett sok kérdést feltenni, ő sokat tudott beszélni egy-egy problémáról. A műveket követően azonban kényesebb kérdéseket kezdtek feltenni a munkások Veres Péternek a magyar társadalomról. Ekkor a párttitkár oldalba bökte Oláh Jánost, hogy fejezze be, rekessze be az ülést, ő viszont erre nem volt hajlandó. Rövid úton elbocsátották, s ettől fogva, a hetvenes évek elejétől kezdve egészen a rendszerváltozásig és még egy ideig utána sem volt állandó állása. Cselgáncsoktatásból és adódó irodalmi keresetekből éltek, azokból tartották fenn magukat Mezey Katalinnal, a feleségével, és nevelték fel három gyermeküket, akik később mindhárman művészek lettek.

            Domokos Mátyásnak volt egy gondolata a korabeli magyar írók helyzetéről, amit Hajnóczy Péter kapcsán fejtett ki: hogy volt olyan író, aki a körön belül volt kívül és volt, aki a körön kívül volt kívül. Aki a körön belül volt kívül, annak nem szerette ugyan az írásait a hatalom, de valamiféle foglalkozása mégiscsak akadt, legfeljebb akadályozták, nem jelenhetett meg folyamatosan, gátolták, néha behívatták, és így tovább. A körön kívül kívül levőknek viszont, akik nekiugrottak a rendszernek, mint az 56-os Füveskertiek, nemigen volt rendes állásuk, közülük többen öngyilkosok lettek, mert ellehetetlenítették az életüket, sokan segédmunkákra kényszerültek. Tehát ott mutatkozott meg annak a világnak az igazi arca. Utóbbiak közé tartozott Oláh János is: ettől kezdve, ilyen körülmények között teremti meg életművét, amihez semmiféle pozitív feltétel nem volt adott.

            1972 körül megjelent Fordulópont címmel az első verseskötete, ezt is sokáig gátolták, mert olyan verseket írt, amelyek kellemetlenek voltak a hatalom számára. Például a Kiáltvány című verse, amely természetesen nem kommunista „kiáltvány”, nem az (hanem éppen fordított) a hangütése, hanem egy emberi világ iránti igény kiáltványa. A Nemzedékemben az egyetemen frissen végzett, félrevezetett fiatalokról, sorsukról, jövőjükről írt, hova fordulnak majd annyi hazudozás után, amit végighallgattak; s mit tudnak majd tenni, hogy a nemzet sorsa más irányba forduljon.        

            A hetvenes évek közepén elkészül nagyregénye, amely két részben jelent meg, Közel (1976) és Visszatérés (1979) címmel, s majd csak a rendszerváltozás után, 2014-ben,  átdolgozva egybefogottan, Közel címmel. Számomra ez volt az a regény, amely közelebb vitt az életmű értelmezéséhez, hirtelen sok mindent megértettem a szerző életéből is. Műfaj szempontjából tekinthető fejlődésregénynek, pszichologizáló regénynek, de történelmi regénynek is. Nem a hagyományos epikai eszközökkel él benne a szerző: fontos szerepet töltenek be a zenei betétek, számos bartóki mozzanattal, tehát archaikus forrásokból is merítve, így megjelenítve a műben a természeti ember, a „természetesen”, azaz szabadon élni akaró ember látószögét egy kegyetlen világban. Magyar- és világirodalmi hatásokat szintetizált e munkájában Oláh János: hatott rá Proust, a francia új regény kísérletei, Veres Péter, Sinka István, Krúdy Gyula is. E kísérleti prózája Mészöly Miklós és a magyar próza Péterei (Hajnóczy Péter, Nádas Péter, Esterházy Péter, Lengyel Péter), Krasznahorkai László nagyszabású kísérletei közé tartozik. A Közel című regény ezért sem tetszhetett a hatalomnak. Noha Aczél György később hajlott arra, hogy mindenféle avantgárd eszközt igénybe lehessen venni az irodalomban, csak az ő eszméjüket (a párthatalomét) szolgálja, ez a regény azonban nem azt szolgálta. Mert a végéhez közeledve 1956 felé futott ki a regény, s a magyar világ nyomorát jelenítette meg kivételes stílusban, '56-ot pozitív értékként, a megtorlást pedig szörnyűségként ábrázolta. Mezey Katalin szerint a Közel a leghosszabb magyar „vers”: Oláh János tehát lirizált prózát hozott létre benne, olyan regényt, amely egyszerre kísérlet a próza megújítására, s egyben kíméletlen társadalomkritika is. A társadalomkritika pedig a drámai műveiben is meghatározóvá vált.

            A magyar drámának szemléleti fordulata, a hagyományos drámai nyelv megújítása kapcsán Örkény István, Bereményi Géza, Kornis Mihály és mások neve mellett Oláh Jánosét is kiemelhetjük. Beckett, Ionesco és mások nyomán az abszurdot jelenítette meg a színpadon, de irányultságában nem a nyugati minta szerint. A nyugati gondolat leegyszerűsítve azt fejezi ki, hogy az embernek a világban való léte már önmagában abszurd. Az ember a létbe van vetve, ahol ki van téve különböző kínzásoknak, groteszk, abszurd szituációknak, s nyilván a társadalom is része ennek; de Oláh János a drámáiban, már 1969-től, kifejezetten a maga társadalmáról beszél. Ő arról ír, hogy a világunk abszurditását, groteszkségét, bizarrságát és kegyetlenségét az a társadalom okozza, amelybe mint egy csapdába bele vagyunk zárva. A Kenyérpusztítók egyetlen szobában játszódik, a tér és az idő nem konkrét, egyetlen sötét szobában zajlik az abszurd dráma, ahol keresik a villanyt, amelyet néha sikerül felkapcsolni, néha nem, s az a néhány szereplő, akikről nem tudjuk pontosan, hogy munkások vagy deklasszált értelmiségiek, pontosan kik, folyamatosan egymásnak ütköznek a cselekedeteikben és a gondolataikban is. Tehát egy zárt rendszerről van szó, olyanról, mint Franz Kafka Átváltozásában. A szoba keretei csapdaként ráerőszakolódnak a létre. Ezekben a drámákban nincsenek hősök, egyszerűen csak kiszolgáltatottak vannak, akik a dühüket, bosszúságukat egymáson vezetik le, nincs lehetőség a kimozdulásra. Az abszurd, a jellegzetesen magyar abszurd így válik tehát a korabeli magyar társadalom leleplezőjévé. Érdekes, hogy ez a darab az Egyetemi Színpadon végül bemutatásra került, Ruszt József rendezésében, később pedig Oláh János egy másik darabját is előadták. Az Utazás című drámája egy széteső, széthulló családot mutat be, az Az ember című hangjátéka pedig szintén egy rendkívül érdekes történet. 1968-ban rohanták le a demokratizálódni akaró Csehszlovákiát az egyes, a Varsói Szerződéshez tartozó csapatok, köztük Magyarország is. Az alaptörténet szerint egy telefonáló értesíteni akarja az ENSZ-et, hogy ebből probléma lesz: baj van az emberi jogokkal. Az egész dráma egy telefonos történet keretébe ágyazódik, a telefonok, rádiók különböző kapcsolódásokat hoznak létre, amelyekben egymást sosem látott, sosem hallott szereplők véletlenszerűen kapcsolódnak össze, és kis tragédiákat vagy kis mocsokságokat lepleznek le egymásról. Ellenvéleményeket fogalmaznak meg, miközben időnként a hatalom hangja hallatszik, a hangszórókból különböző hatalmi szlogenek, jelszavak sugárzódnak. Végül az egész játék egy hatalmas káoszba fullad, és azt sugallja, hogy az embernek nem felfelé kell emelnie a tekintetét, hanem lefelé, mert ez a világ a léte perspektíváiból tökéletesen kifosztja. Szintén egy zárt térben játszódik A mi lányunk című darabja, amelyet később átírt, Európai vőlegény címmel. A dráma szereplői egy család tagjai: apa, anya, a fiuk és a lányuk, s a fő vonal, hogy férjhez akarják adni a lányt. A szülők deklasszálódtak, isznak, nem történik igazán semmi, egymás mellett beszélnek el, a díszleteket pakolgatják ide-oda, hogy mégis alibi cselekvéseket végezzenek, és várják az „európai” vőlegényt, aki majd egyszer megérkezik, és akihez hozzá lehet adni lányt. Végül megérkezik ez az „európai” vőlegény, akit annyira vártak, az „európai” vőlegény, aki viszont nem tud mit mondani a magyarságnak. Az „európai” vőlegény, aki idétlen tesztek kitöltetésével tölti az idejét, tehát gyakorlatilag semmit nem mond erről a világról. Oláh János a magyarság újabb veszteségeinek a veszélyeire figyelmeztet ebben a darabban. És az „európai” vőlegény végül mindössze annyit mond az arának, a fiatal menyasszonynak, aki maga Magyarország, hogy: – legyen a rabszolgám! Vagyis az új gyarmatosítás veszélyére hívja fel a figyelmet drámájával Oláh János, s természetesen ez a darab sem nyerte el a hivatalok tetszését. Azonban voltak, akik segítettek a hangjátékok, drámák színre vitelében, vagy a rádióban való elhangzásukban: Ruszt József, Bucz Hunort, Sumonyi Zoltán nevét mindenképpen meg kell említeni.

            A novellákat még később, a drámák után kezd írni János, mert megint csak lát a magyar világban egy olyan területet, amiről úgy gondolja, hogy irodalmi síkon nincs kellőképpen feldolgozva. Ez pedig a magyar vidék tönkretétele: a kommunista, szocialista átalakítás, a téeszesítés. Az a program, amely azt eredményezte, hogy a magyar falvak kiürültek, különösen a perifériákon, és máig üresek maradtak; amelynek hatására a hagyományos paraszti munkaszeretet, morál is megszűnt, ezzel eltűnt egy kultúra, a helyét pedig felváltotta valamiféle mű „kultúra”. Az Örvényes partján címmel (1988) jelenik meg az első novelláskötete, amelyet aztán a Száműzött történetekben teljesít ki (2011), és szerkeszt össze egy teljes gyűjteménnyé, de a novellák világát kezelhetjük összefüggő írásokként, novellafüzérekként is. A különböző történetek szinte mind a parasztság vagy a vidéki lakosság kifosztásáról, tönkretételéről szólnak. A szereplők állandóak: aki az egyik történetben főszereplő, a másikban megjelenhet mellékszereplőként vagy perifériális szereplőként is, és viszont. Tehát a novellasorozat tulajdonképpen a Közel mellett olvasható, egy rejtőzködő nagyregényként is, különösen a magyar paraszti világ 1950–1956 közötti idejéről.

            A Nincs Isten az egyik legdrámaibb novellája Oláh Jánosnak, egyetlen történetbe szinte belesűrűsödik az egész paraszti tragédia. A Gajzágó nevű főhős földtulajdonos, kisbirtokos, kulák, nem akarja aláírni, hogy a földjeit elvegyék tőle. Három-négy ütemben fiatalokat küldenek hozzá, majd erősebb agitátorokat, hogy adja oda a földjét, mert csak ez a jövő útja, de ő nem áll kötélnek. Küldenek még keményebb embereket, azoknak sem adja, de olyan tekintélye van a faluban, hogy azért bántani nem merik. Éppen ezért egyszer behívatják a községházára valamilyen ügyben, és amíg ott tartózkodik, egy rablóbanda, amely részben a falubeli söpredékből, részben pártkatonákból szerveződik, kirabolja a tanyáját, elhajtják a jószágait, az apját fizikailag is bántalmazzák, a kutyájának eltörik a gerincét, s amikor hazamegy, akkor ezt a kifosztott tanyát látja. Csak távolról hallja az állatok bőgését, a nyerítést, hogy mindene odavan. Ő, mint aki utolsónak sem írta alá a föld-eltulajdonítást, mintegy a falu becsületét is menteni akarta, tehát nemcsak önmagát képviselte. Fájdalmában a falu végén, egy dombon álló fakereszthez megy, s elvakult dühében egy baltával kivágja a keresztet. Amint vágja, az oda fészkelt mérgező darazsak kiszabadulnak, ezek a kiszabadult mérgező darazsak itt a világra rászabadult kommunizmust jelképezik. A kereszt a főhős felé dől, egy pillanatra a főhős tekintete találkozik Jézuséval, és értelmezik is egymás tekintetét. Gajzágó tudja, hogy a kereszt halálra fogja sújtani, de nem megy el onnan, alája áll, és ott hal meg a lezuhanó kereszt alatt: ebben a képben összegzi Oláh János a társadalomkritikáját. A Farkaskölyök című novellában egy egyházi iskolát és annak a cserkészmozgalmát, éppen az egyik ünnepük alkalmával verik szét a hatalom oda uszítottjai, rátörnek furkósbotokkal, pálcákkal a Himnuszt éneklő ünneplőkre. Fizikailag teszik lehetetlenné az oktatás és egyáltalán a hagyományos élet és iskolai élet folytatását. Az intéző háza című novellában fedi fel aztán a szerző, hogy kikből is verbuválódnak az ilyen cselekedetek végrehajtói. Egy rendőrparancsnokságot és annak személyi összetételét mutatja be, akik beköltöznek az intéző házába, zsarolják a falubelieket, pénzt, italt, egyéb dolgokat kérnek, kiskirályként élnek a faluban, és kínozzák azokat az embereket, akik nem értenek egyet a földek köztulajdonba adásával. A Papírsárkány című novella az 1956 utáni falubeli vad megtorlások fájdalmas megjelenítése.

            Nem meglepő, hogy Oláh János ezekkel az alkotásokkal nem vált a hatalom kedveltjévé. Mindez megkeserítette mindennapjait, fájdalma, csalódottsága lírájában összegződött. A Por és hamu című verseskötethez (2002) hasonlóan fájdalmas, önmarcangoló, önvádtól feszülő, ezektől majdnem szétrobbanó könyvet ritkán tart kezében az olvasó. A kínzó szerzői dilemma költészetében egyetemes létkérdésekké, sorskérdésekké válik. Nem enged a hatalomnak, ugyanakkor kérdések sorát teszi fel, hogy jól tette-e mindezt a családjával, jól tette-e önmagával, kellett-e ez a rendkívül következetes kiállás? A választ mindenesetre az egész életműve adja meg, és az is tükröződik benne, hogy a Kádár-kornak akár a második fele is hogyan tette tönkre a legtehetségesebb alkotóinak egy jelentős részét. Nyilván nem mindenkit, de mint Ginsberg Üvöltésében (megjelent:1956), ugyanaz történt Magyarországon, csak egészen más történelmi és társadalmi keretek között, gondoljunk Soós Imrére, Domján Editre, Hajnóczy Péterre vagy Radics Bélára.

            Oláh János a küzdelmét mégsem hagyta fel: a Vay Ádám Múzeumban, Vaján Molnár Mátyás bátor múzeumigazgató segítségével, még a hetvenes évek elején egy lapot szerettek volna indítani, nyilván egy ellenzéki tartalmú lapot, KÍSÉRLET címen. A lapot azonban a hatalom betiltotta, a már kinyomtatott példányokat begyűjtötték, elvitték a rendőrségre, Molnár Mátyásnak időnként jelentkeznie kellett a rendőrségen, a lap szerkesztői pedig nem alapíthattak fórumot. Viszont Oláh János és Mezey Katalin később mégiscsak indítottak egy lapot, Remetei kéziratok címmel (1992-). Szinte a semmiből, hosszú éveken át jelentették meg a folyóiratot, amely művészeti írásokat, művészeti kritikákat, verseket, prózákat tartalmazott, és amely szintén annak a szemléletnek a jegyében született, mint amit Oláh János addig is képviselt.

            Oláh János a szerkesztői tevékenységét 2016-ig, haláláig folytatta. Bemutattam már, hogy mit hozott létre a Magyar Napló körül, de fontos kiemelni azt is, hogy olyan fiatalokat gyűjtött maga köré munkatársnak, akik később a magyar irodalmi élet jelentős szerzői, szerkesztői vagy vezetői lettek. Erős Kinga, a Magyar Írószövetség jelenlegi elnöke, Falusi Márton költő, író, szerkesztő, prózaíró, a Magyar Művészet folyóirat főszerkesztője, korábban az Országút főszerkesztője, Nagy Gábor, Szentmártoni János – aki szintén a Magyar Írószövetség elnöke volt –, Ekler Andrea kritikus, szerkesztő vagy Bíró Gergely, aki jelenleg a Magyar Napló megbízott főszerkesztője, Zsiga Kristóf kiadóvezető és mások. Ez is az életmű része – nemcsak a Por és hamu, a Közel, az Elérhetetlen föld –, amelynek elérésére innen is, Oláh János nevében is biztatok mindenkit.

– Az időben kissé visszaugorva, meg kell említeni Krúdy Gyula prózája iránti érdeklődésedet. Több tanulmányban és egy német nyelvű kötetben is foglalkoztál az életművel. Mi a te Krúdy- örökséged?

– Idegen nyelven is megjelent két könyvem. Az egyik Federico García Lorcához kötődik, a másik pedig Krúdy Gyulához. A García Lorcához kötődő kötetet az Almeríai Egyetem adta ki, Andalúziában (2007). Magyarul a címe Federico García Lorca befogadása Magyarországon. Nagy László révén kerültem Federico García Lorca közelébe, és ennek a könyvnek különös története van. Egy felsőoktatási küldöttséggel Granadában jártunk, tudtam, hogy García Lorca ott is élt. Ahogy az utcán sétáltunk, elkezdtem mondani egy Federico García Lorca-verset magyar fordításban. Az andalúz vendéglátók, mint akiket darázs csípett meg, hirtelen odafordultak hozzám, többen oda is jöttek, felismerték, hogy egy García Lorca-művet mondtam, s kérték, hogy mondjak továbbiakat is. Akkor már Nagy László-fordításokat idéztem a költőtől. Tolmács segítségével elmondtam, hogy van egy magyar költő, Nagy László, aki olyan jelentős műveket fordított le, mint a Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött és a Cigányrománcok. Rendkívül meglepte őket, hogy egy számukra alig ismert közép-európai országban így ismerik Lorcát. Elvittek a költő granadai lakóhelyére, megmutatták, hogy merre járt a városban. Kitüntetett figyelemmel fordultak ezek után felém, érdeklődtek kutatásaim iránt. Felvázoltam, amit Lorcáról, Nagy Lászlóról és „találkozásukról” gondoltam, elmondtam, hogy írtam Lorca magyarországi befogadásáról, a magyar bartóki modell Federico García Lorca műveivel való rokonságáról. Végül spanyol nyelvű könyv született ennek a kapcsolatnak a rövid összefoglalásából, amelyet az egyik andalúziai egyetem adott ki. S ez azért is a szívem szerint való, mert sikerült Nagy Lászlót becsempészni a spanyol nyelvű köztudatba, és mivel a világ jelentős része spanyolul beszél, remélem, nagyobb eséllyel fogják fordítani műveit is. Főként, hogy láthatják: Magyarországon már fordítottak Lorca-verseket az anyanyelvre, s Nagy László-verseket is spanyolra. Lorca kapcsán pedig megismerkedtem egy kitűnő fiatal irodalomtörténésszel, Katona Eszterrel, aki szintén Lorcát kutatta, és többek között neki is – és a fordítást egy vidéki színház iratai közül előkerítő – Ablonczy Lászlóéknak is köszönhető, hogy komparatív irodalomtörténeti feldolgozása is elkészült Nagy László Bernarda Alba háza-fordításának, mert hosszú időre elfelejtődött, sőt fel sem volt lelhető ez a fordítás.

            A másik idegen nyelvű könyvem Krúdy Gyulához kapcsolódik (2005). Örülök, hogy legalábbis a német nyelvű kultúrában egy kicsit hozzá tudtam járulni Krúdy alaposabb megismeréséhez. A könyv Krúdyról szóló tanulmányaimat, esszéimet tartalmazza, és az idegenforgalom számára is fölkínálja Krúdy életművét, Nyíregyházát. Én Nyíregyházán éltem hosszú ideig, tapasztaltam, hogy majdnem minden sarkon elneveztek valamit Krúdyról, hiszen ott született. Elkereszteltek róla utcát, gimnáziumot, éttermet, szállodát, kulturális központot, számos más dolgot, és ami engem ebből a szempontból különösen Krúdyhoz köt, az az esemény, hogy a városháza nagytermét egy Krúdy-évforduló (születésének 125. éve) alkalmából, 2003-ban, szintén róla nevezték el. Az akkori polgármester, Csabai Lászlóné felkért, hogy írjak Krúdyról egy esszét, amelyet az avatáson föl lehetne olvasni. Mivel fontosnak tartom az ilyenfajta megjelenéseket is, hogy a város irányítóinak, a különböző foglalkozású embereknek, az ott megjelenő vendégeknek is átadjunk valami fontosat Krúdy Gyuláról, kutatni kezdtem életművét. Megírtam az esszét Krúdy Gyula tündöklő lázadása címmel. Azóta írtam körülbelül 40-50 esszét, de máig erre vagyok a legbüszkébb, akkor Krúdy Gyula végleg beköltözött a szívembe. Természetesen addig is ismertem, hiszen tanítottam is műveit, például a következőképpen: azt kértem a speciálkollégiumban a hallgatóimtól, hogy menjünk ki a Sóstóra, ahol Krúdy Gyula rendszeresen megfordult. Az egy híres nyíregyházi fürdőhely, erdőkkel, nádasokkal övezve, ott maga a természet is beszél. Azért hívtam oda a hallgatókat, akik az ország különböző részeiből jöttek, hogy rádöbbenjenek arra: Krúdy a maga grammatikáját, nyelvtanát, mondatait nem csak az irodalomból kapta, hanem a nyírségi természettől is. Ahogy a Sóstó vize csillog az alkonyatban, az már szinte olyan, mint egy Krúdy-hasonlat. Ahogyan ősszel hullik a fákról a levél, az Krúdy alá- vagy mellérendelő szószerkezet-láncaira hasonlít. S a főiskolások megérezték ezt a hangulatot. Azt kértem tőlük, hogy hozzanak magukkal egy-egy Krúdy-kötetet, teljesen mindegy, hogy melyiket, ami a legutóbb a kezükbe került. Krúdy ott található szobránál megálltunk, s megkértem őket, hogy üssék fel valahol a könyvüket, és az első Krúdy-mondatot, ahol megakad a szemük, olvassák föl. Fel is olvasták, s előbb csak a mondatokról beszéltünk, és csak azt követően magukról a könyvekről, Krúdy stílusáról. Úgy gondolom, sokkal közelebb került így hozzájuk, mintha szigorúan tudományos fogalmakkal közelítettük volna meg, ami egyébként ezt követően megtörtént.

            Az említett esszé után elkezdtem nyomozni Krúdy teljesebb örökségét. Nem az irodalomtörténetit, mert azt – például Katona Béla, ő tanárom volt a Nyíregyházi Főiskolán – jól feldolgozta a kutatás. Katona Béla a hatvanas években, középiskolai tanárként kapott kéthetenként egy szabadnapot, amikor a legelső vonattal felutazott Budapestre, beült egy könyvtárba (még nem volt fénymásoló és egyéb technikai eszköz, amely segítette volna a munkáját), és kijegyzetelte Krúdy elérhetetlen írásait, és a különböző Krúdyra vonatkozó forrásokat, majd az utolsó vonattal hazament, másnap már tanított, két hét múlva pedig megismételte ugyanezt. Ilyen emberfeletti erőfeszítéssel született a Krúdy Gyula pályakezdése című könyve 1971-ben, amely áttörést jelentett a recepcióban, mert az ötvenes évek végén, a '60-as évek elején Krúdyt „hivatalosan” érthetetlen, dekadens polgári szerzőnek tartották. Katona Béla könyvét követően fellendült a Krúdy-kutatás, méghozzá zseniális eredményekkel a nyelvészettől az irodalomtörténetig. Tóbiás Árontól kezdve Pethő Józsefig sorolhatnám, hány kutató foglalkozott Krúdyval. Engem elsősorban az érdekelt, hogy mi volt Krúdy motivációja, s nem is igazán irodalomtörténészként, inkább emberi szempontból. Például mit kapott a Nyírségtől, hiszen rengeteget foglalkozott vele írásaiban. Hősei neve, egy-egy szereplő, egy-egy tájrészlet innen gyakran megjelenik prózájában. De ennek mi volt az alapja, oka? Az egyik írásában a következőt jelöli meg: „Kétkerekű talyigán, szilaj hámos lóval, a ló farkán ülő kocsislegénnyel mentem el egykor Nyíregyházáról… Most az első röpülőgéppel térek vissza a Nyírségbe.” Krúdy a Nyíregyháza-Budapest között közlekedő első repülőgépjáraton ment vissza ekkor Nyíregyházára, 1931-ben, ahol óriási, ünnepélyes írói jubileumot rendeztek számára. Nyíregyháza és Budapest között ekkor volt repülőgépes összeköttetés is, mert Nyíregyháza lakosai repülőteret építettek, pilótaképzést folytattak és folytatnak mind a mai napig.

            A középiskolás Krúdyról tudjuk, hogy különféle „zsivány” barátai voltak a helyi lecsúszott dzsentrik közül, különböző vagányok, azután könyvtárosok és így tovább. Tanárai is figyelemmel kísérték a munkáit, de ő az iskolán kívül is nyitott szemmel járt, és a kaszinó könyvtárából kölcsönözte a könyveit.

            A család eredete az egyik forrása annak, hogyan lehet az, hogy megérkezik Budapestre egy szinte teljesen ismeretlen fiatalember a Nyírségből (jóllehet ismert volt már valamennyire a Debreczeni Ellenőrből, a Nagyváradi Naplóból), és néhány év múlva már ő írja meg a város történetét. Róla beszélnek társaságokban, mert amikor a színésznőket elragadják a hintójukon a lovak, Krúdy fékezi meg őket; amikor pedig egy huszártiszt egy éjszakai mulatozás során lekicsinylő fogalmat alkalmaz Krúdy foglalkozására, hogy ő „csak” író, akkor Krúdy válaszára a huszártiszt kardot ránt, Krúdy pedig elveszi tőle a kardot és a helyszínen megveri, majd a párbajban is legyőzi. Honnan ered ez az erő? Feltehetően onnan, hogy a nagyapa 1848-ban a komáromi várban volt Klapka adjutánsa, onnan vette élete társát is, Radics Mária markotányosnő személyében.

            A meg nem adás, a fel nem adás eszméjét hozta tehát a nagyapa a családba. Előbb Nagykállóba, aztán Nyíregyházára költöztek, és a nagyapa lett az megyei Honvédegylet alelnöke, majd a budapesti Honvédmenház parancsnoka is, ott volt a háttérben így az 1848-as örökség, s a nagymamánál is, akit Krúdy nagyon szeretett. Az apja ugyan ügyvéd volt és finomabb „dzsentri” lélek, viszont az anyja, Csákányi Julianna malterhordó lány, ő tehát fizikai munkát végzett. A nagyapa pedig testnevelési eszközöket szereltetett fel a nyíregyházi házuk udvarán, a kis Krúdy azokon gyakorolt. Tehát nem véletlen, hogy a viszonylag vékony alkata ellenére masszív fizikumú ember volt, és nem ijedt meg a saját árnyékától. Meg kell említeni a Kaszinót, a barátokat is, mert tőlük rengeteg nyírségi történetet hallott. Nyíregyháza lakossága igen összetett volt abban az időben, két réteget szeretnék ezek közül kiemelni, a tirpákokat és a dzsentriket. A dzsentrik a megye különböző részein, de főképp a nagyvároson kívül laktak, nemesi udvarházakban is, és a múltat képviselték, ahol megállt az idő, s Krúdyra ez az idő hat. A régi ruhákat viselő, múltjukból élő dzsentrik legfeljebb hátrafelé „haladó” ideje, ahol nincs változás, ahol nincs dinamizmus. Ez az egyik forrása, amelyre aztán irodalmi példák is rétegződnek Krúdynál, Turgenyevtől és másoktól. A másik viszont a nyírségi tirpák szellem. A tirpákokat Károlyi Ferenc gróf hozta be, mert Nyíregyháza szinte elnéptelenedett a törökdúlás és a Rákóczi-mozgalmak után. Az 1700-as évek közepén Békéscsaba, Szarvas környékéről és a Felvidékről is hívott be szlovák családokat. Nagy részük elmagyarosodott, tehát magyarul is beszéltek, de nem adták fel az evangélikus vallást, a nevüket, és a nyelvüket sem. Tehát tudtak magyarul, de otthon szlovákul beszéltek, és csak kis részük ment ki a lakosságcsere-egyezménnyel, 1945 után.

            A nyírségi tanyákon élő tirpákok megváltották magukat a földesúri szolgáltatások alól, örökváltságot tettek, és ezért Nyíregyháza hatalmas fejlődésnek indult. A tirpákság nélkül Nyíregyháza nem lett volna az, amivé vált, s ez a folyamat már Krúdy korában elindult. Érdekes, hogy amikor a szabadságharc előtt pár évvel, 1845-ben Madách Imre ott járt, már ő is ezt a lendületet tapasztalta. Egy Szontágh Pálhoz írott levelében azt írta például, hogy az örökváltság miatt roppant fejlődést lát arra mindenütt, és Nyíregyházát kellene például állítani a magyar városok elé, hogy a megszabadulás a földesúri kötöttségektől és az így megszerzett szabadság milyen fejlődési energiákat tud felszabadítani. Krúdy is így látta, ismerte meg őket: tele vannak az írásai, regényei jellegzetes tirpák nevekkel. A névmagyarosítások korában sem adták föl a nevüket e népcsoport tagjai, és máig gyakoriak a tirpák, azaz szlovák eredetű nevek a Nyírségben. De megragadta a fejlődés, a dinamizmus is, hogy úgy álljunk – az 1848-as hagyományok ösztönzésével együtt –, úgy álljunk tehát az élethez, hogy ez egy egyszeri, megismételhetetlen alkalom. Krúdy úgy is állt hozzá, mert az csak legenda, hogy állandóan kocsmákban ivott, hiszen balzac-i nagyságú életművet hagyott az utókorra, napi 12 órát dolgozott. Annak örülnék, ha minél több könyv születne ismét Krúdy Gyuláról, minél több intézmény venné fel a nevét, nemcsak Nyíregyházán, hanem országszerte, mert úgy gondolom, hogy Jókai Mór és néhány más előd, illetve kortárs író mellett világirodalmi nagyságú alkotóról van szó, aki megkezdte életművét az Osztrák–Magyar Monarchiában, és befejezte a csonka Magyarországon.

            Krúdy már Szindbád figurájában sokat megérzett a várható jövőből: Szindbád alakjában olyan embert mutatott fel, akinek nincs otthona. Huszárik Zoltán kitűnő filmadaptációjában is megjelenik az „össze-vissza a talyigán” hányódó személyiség, a nők között, a világban ide-oda verődő Szindbád. Akár később a történelemben, amikor nagyobb emberi csoportok váltak földönfutóvá, mert kikényszerítették őket a háború révén az otthonukból, az életükből. A magyar zsidóság, a málenkij robotra hurcoltak és mások sorsa tanúskodik erről. Krúdy Szindbádban megalkotott egy olyan ködszerű lényt, akit nem lehet bezárni, akivel nem lehet aláíratni a meg nem történt tetteket, bűncselekményeket, nem lehet halálra éheztetni, nem lehet málenkij robotra kényszeríteni, mert mindenhonnan megszökik, új útra kél. Tehát megteremtette a menekülő ember egyik alteregóját, aki már nem a történelmi eseményekhez alkalmazkodik, ragaszkodik, hanem az élet apróságaihoz, szépségeihez. A kis dolgokban is megtalálja a szépet – ahogy egy nyíregyházi költő, Nagy István Attila fogalmazott – a „tárt karú semmiségek”-ben –, de mégis képviseli a jobb emberi perspektívát. Abban a teremben, ahol az említett esszém elhangzott, abban zajlott a tiszaeszlári vérvádper is. Krúdy Gyula 1931-ben, A tiszaeszlári Solymosi Eszter című könyvében két évvel megelőzi Thomas Mann József és testvérei című művének első kötetét. Thomas Mann a zsidó mítosz alapján fordul szembe a bontakozó fasiszta ideológiával, Krúdy már 1931-ben megérzi, hogy valami rossz történik a nagyvilágban, és megírja könyvét, amelyben ellenszegül az előítéleteknek, a megkülönböztetéseknek, a téves eszméknek. Tehát Krúdyban nemcsak az „álmodozó” embert, hanem ezt a bátor embert is tisztelni kell. Úgy fogalmaztam abban az eszében, hogy amikor meghalt, olyan szegény volt már, hogy a villanyát is kikapcsolták, gyertyák világították körbe a holttestét. Vagyontalansági esküre is kényszerült halála előtt. Amikor számba vették aztán tulajdonait, körülbelül ilyesmiket találtak: egy barna szvettert, egy fekete felöltőt, vagy nyolc-tíz inget, zakót és két kalapot. Azzal fejeztem be esszémet, hogy csupán a nyúlszőr kalapja alá befért már akkor egész Európa. És ma is ez az álláspontom Krúdy egész életművével kapcsolatban.

–      Az eddig általad elmondottak, és kutatásaid tematikája szempontjából csak látszólag különös akadémiai székfoglalód témája, az indián kánon. Több nemzedék Cooper-élménye és Cseh Tamásék meghatározó indiánozása mellett feltártad az indián fogalom terminológiai sokszínűségét, a történelmi analógiákat, a magyar indián kánon komplexitását. Melyek az indián kánon összetevői, és a magyar szépirodalomban, ebben a tekintetben mely művek voltak számodra különösen izgalmasak?

– Az utóbbi hónapokban az indiánok kerültek az érdeklődésem középpontjába. Annak idején olvastam Szőcs Géza Indián szavak a rádióban és a Csingacsguk látogatása a világosi villamossági üzletben című verseit, amelyek nagy hatással voltak rám. Az egyik versnek volt egy lábjegyzete, amely arról szólt, hogy az 1985-ös budapesti Kulturális Fórumon – ez még teljes mértékben a szocialista diktatúra, a Ceausescu-féle falupusztítás, rémuralom kora Romániában – felállt egy indián származású amerikai költő, William Least Heat-Moon, és felszólította a román kormányt, hogy tekintse nemzeti kincsnek a költőket, és tájékoztatta a jelenlevőket, hogy Szőcs Gézát házi őrizetben tartják, és ha írni akar, akkor az írógépéből kitépik a papírokat. Ez a mozzanat fényképszerűen rögzítődött bennem, majd egy sereg egyéb hasonló olvasmányélmény hatására született meg a gondolat, hogy nem csak véletlenszerű, egyedi művekről van szó, amelyek az indiánokkal foglalkoznak, vagy indián–magyar sorsanalógiákat vetnek fel, hanem ezek mögött egy rendezettebb, egységesebb, sokrétű gondolatkör és analógia áll. Ennek eredtem a nyomába egy tanulmányomban, és jutottam a következtetéseimhez. A magyarságnak, de nemcsak a magyarságnak, hanem nyilván más népeknek is van egy analógia-képző hajlama, amely meghatározza, hogy milyen népekéhez hasonlít a sorsuk. Valószínűleg ez a kis és a tragikusabb sorsú népeknél erősebb hajlam, mert egy igazán sikeres nagy népnek nincs szüksége arra, hogy egy másik néphez hasonlítsa önmagát. A magyaroknál nyilvánvalóan volt ilyen párhuzam-vonás, emlékezhetünk a hun és a szkíta hagyományra, amelyek beleszövődtek a mitológiánkba, illetve a régi történeti tudatunkba is, és manapság ennek a hiteles nyomvonalait is kezdik feltárni. Más példát említve, a 16. század közepe felé Farkas András református prédikátor írt egy művet, Az zsidó és magyar nemzetről címmel (1538), amelyben a zsidó és a magyar népet állította párhuzamba: ahogyan a zsidókat sújtotta az Úr a bűneik miatt különböző csapásokkal, úgy sújtotta az Úr a magyarokat a törökkel, illetve aztán a vallási széthúzással is. Ez a gondolat egyébként már Farkas András előtt is megjelent a magyar történelmi tudatban.

            Másik példát említve, Arany János A walesi bárdokban a meghódított Wales-szel –népével és a monda szerint ott meggyilkolt énekesekkel, akik nem voltak hajlandóak az angol királyt dicsőíteni – vont párhuzamot. Vagy ilyen Illyés Gyula Tiszták című drámája, amely Franciaországban játszódik, és szintén egy kis népről beszél, de úgy, hogy azt a korabeli magyarság is értse. És említhetek egy sereg verset: a határon túli magyaroktól a magyar költészetre vagy a tágabb irodalomra nézve, Székely János Caligula helytartója, Kányádi Sándor Örmény sírkövek, Ozsvald Árpád Hettita ballada című művei kapcsán az elfogyó, a megfogyatkozó nép sorsa és a megmaradni akarás kérdései merülnek fel.

            S 1848 is számos helyen megjelenik – 1956-tal együtt –, mint valami elemi forrás, a különböző irodalomtörténeti alakulásokban. Volt egy magyar tüzértiszt önkéntese a 48-as nemzeti honvédseregnek: Xantus János; ismerjük őt mint kiváló zoológust, természettudóst, néprajzkutatót, polihisztort, aki egyébként a mérnöki tudományokhoz is értett. Ő önkéntesként szolgált az 1848-as seregben, ezért megtorlásképpen börtönbe csukták, onnan szabadulva egy darabig Nyugaton hányódott, aztán Amerikába vándorolt. Ott sokféle foglalkozást űzött, egy időben azzal bízták meg, hogy egy amerikai vasútépítő társasággal mérnökként menjen a prérikre, ahol a vasútvonalat tervezték, különböző mérésekkel vegyen részt ebben a munkában. Az indiánok földjén átvezető vasútvonalról van szó: két ilyen utat tett meg Xantus János, amelyekről leveleket írt az édesanyjának és a családjának. Ezek a levelek 1858-ban megjelentek itthon a következő címmel: Xantus János levelei Éjszak-Amerikából. Ebben számos alkalommal említette az indiánok csatározásait a fehér emberekkel, a különböző alkudozásokat, az egyezményeket, az indiánok gondjait, bajait. Tehát érdekes történelmi képet fest arról a zavaros helyzetről, egy története pedig szimbolikusan is értelmezhető. Egy indián törzsfőnök megkérdezte tőle, hogy mit keres az országukban, amire ő azt válaszolta, hogy azért jött ide, mert az országából elkergették. Erre az indián főnök azt mondta, hogy akkor ő a barátja, mert őket is elkergették, s kergetik az országukból, tekintsék tehát egymást testvérnek. Ez az alapmodell tehát: az „indián” sors egyet jelent azzal, hogy elkergették őket a földjükről, irtották őket, támadták őket, az identitásuk megszüntetését célozták, s elvették a földjeiket. Ez a modell megismétlődött aztán a magyar történelemben, főképp Trianon révén, majd különböző, részben náci, fasisztoid, részben kommunista eszmék révén is. Ez tehát a legbelső mag – és tudomásom szerint az első híradás is – az indián és a magyar sorspárhuzamról. A két világháború között azután elindult egy indiánozó mozgalom, Baktay Ervin, majd Borvendég Deszkáss Sándor indiánozó táborokat hoztak létre a harmincas évektől különböző helyeken, például a Duna környékén, a Duna szigetein, és az indián életmód, mint a természetszeretet, identitás, szabadságszeretet, ott ivódott mélyebben a fiatalok tudatába is.

            Trianon és a Párizs környéki béke után az indiánozás metaforája, képletei megváltoztak mind a maradék Magyarországot tekintve, mind a határon túli magyarság körében. A maradék Magyarországon elsősorban az indiánozó mozgalmak, tehát az indián szemlélet cserkészetbe való bevonása, a táborozások a jellemzőek, amelyeket egyébként gyanakodva nézett mindenféle rendszer. A határon túl pedig, a Xántus-féle problémajelölés kezdett felerősödni, a földek, a nyelv, az identitás elvesztése, a „mi lesz velünk” kérdésköre. A maradék Magyarországon a hatvanas években elindult Cseh Tamásék híres bakonyi indiánozó mozgalma, amely szintén a szabadság eszméjének, a természet közelségnek, bizonyos erkölcsi értékeknek a kifejeződése volt, és amelyet annyira nem bírt elviselni a hatalom, hogy besúgót is küldött közéjük, akinek jelentenie kellett róluk. A harmincas években induló Borvendég Deszkáss Sándort és társait pedig Rákosiék gyakran bíróság elé is állították, de titokban, rajtuk kívül is, egyes vallási csoportok tovább vitték ezt a szemléletet és szellemiséget. Nemrégiben két dolog adott bátorítást a téma fokozottabb nyomon követéséhez. Az egyik a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása volt, 2021-ben, amely Cseh Tamásék mozgalmát is érintve számos, a magyar indiánozás mozgalmát és az irodalmát is érintő anyagot, tettet vonultatott fel. Ezen kívül kiadtak egy könyvet is, mintegy ennek függelékeként, Az utolsó indiánkönyv címmel, amelyben körülbelül 70 indiánozó írás szerepel kortárs magyar íróktól, ami arra utal, hogy ez a paralelitás-kifejezés a jelenben is élő folyamat. A határon túli magyarságot vizsgálva Antal Attila barátom, nyíregyházi irodalomtörténész figyelt föl például arra egy tanulmányában, hogy a hetvenes évektől mennyire felerősödött az erdélyi irodalomban az indián–magyar sorspárhuzam. Szemlér Ferenc egyik versét hozta például, majd kitért Szőcs Géza és Kányádi Sándor műveire is. Kányádi-monográfiájában Pécsi Györgyi mélyen és igényesen végezte el ennek a belső vonulatnak a kifejtését. Kányádi amerikai útjára is utalva, amikor a költő rezervátumokba is ellátogatott, és számos ennek hatására született művére, amely az indián–székely élethelyzet párhuzamait fejezi ki.

            Szőcs Gézán, Szemlér Ferencen és Kányádi Sándoron kívül is gazdagon megjelenik az erdélyi irodalomban az indián sorspárhuzam. Erre többek között az erdélyi irodalomtörténész, Balázs Imre József mutatott rá. A nemrég elhunyt Kovács András Ferenc a Jack Cole daloskönyvében szintén az erdélyi magyar és az indián sors közötti párhuzamokat veti föl. Az egyik emlegetett magyar ős, aki aztán mint felmenő jelenik meg ebben a könyvben, Kálmáncsehy Josef, szintén ugyanolyan 1848-as menekült, mint Xantus János. Borcsa János, a szintén erdélyi kutató remek összegzést adott arról, hogyan jelenik meg az indián párhuzam Kovács András Ferenc e művében. De ugyanígy kinyílik ez a párhuzamteremtő tendencia a prózában is. Számomra az egyik legnagyobb élmény az erdélyi magyar prózaírók indián motívumai között Ferences István egyik esszéje, a Velünk az indiánok című volt. Ez egy olyan összefoglalása az indián–magyar sorspárhuzamnak és sorsérzésnek, amely már jóval túlmutat a magyar–indián viszonyokon, és a gondolatkörzetében szinte minden sorsüldözött, veszélyeztetett kis népet megnevez. Arról ír, hogyan segítenek bennünket az indiánok elméletben, gondolatban, hogy Márton Áron alakja és szobra köré oda képesek tömörülni a székely indiánok, s eljönnek a vogul indiánok, a votják indiánok, a kecsua indiánok, a sebzett kicsi népek az egész világ minden tájáról, hogy elmondják azt: hagyják meg a nyelvüket, hagyják meg a kultúrájukat, és hagyják meg az identitásukat. Lövétei Lázár László egyik verse is igen megragadott, amely arról szól, hogy a kezébe került egy úgynevezett – az őslakosok tiszteletére az USA-ban kiadott – Sacagawea egydolláros, amelyet elgurít otthon a havasokban, hogy az utókor is lássa mily „korban élt e földön”. Az identitásról vagy az autonómiáról szólva: az Egyesült Államokban a rezervátumok területe két és félszer akkora, mint a jelenlegi Magyarország, Szőcs Géza pedig azt írja az egyik versében, hogy „indián testvérem, nekünk még rezervátumunk sincsen.”

            De nemcsak az erdélyieknél: a kárpátaljai Finta Évánál is megjelenik ez a párhuzam egy Kányádi Sándornak ajánlott versében. Vagy ugyanígy, a délvidéki Dudás Károly Ketrecbál című regényében, amely egy Dél-Amerikából visszatérő magyar ember szemszögéből írja le a délvidéki, korábban magyar tájat, a maga megdöbbentő felismerését, hogy a düledező házakban, viskókban, a teljesen tönkrement környezetben az indiánok világával rokon nyomorra, rombolásra talál. Hozzá kell tenni, hogy e műnek még a magyarországi könyvhéten való megjelenését is nagyon sokáig akadályozták, szinte hozzáférhetetlen volt. Egy másik regényt is említek, szintén a Délvidékről, s ez Varga Zoltán Indiánregény című műve. Egyetlen szót sem szól a munka a jugoszláviai magyarságról, de tele van hozzá kötődő áthallásokkal. Ahogyan olvassuk, folyamatosan ezekre gondolunk, ezekre koncentrálunk, látjuk, ahogyan az erősebb folytonosan sorvaszt, fokozatosan elveszi az identitásodat, a nyelvedet, az öntudatodat, míg teljes mértékben a maga képére nem formál. Ezt a szellemi krízist pedig Toldi Éva kiváló délvidéki irodalomtörténész tárta fel számos tanulmányában.

            Egyetlen párhuzamot említenék még: élt az 1800-as évek végén egy pajut indián sámán, Vovoka volt a neve. Látta, hogy az indián népeknek el kell hagyniuk a szülőföldjüket, területeiket, de ezzel együtt a megélhetési feltételeiket is, ugyanis a bölénycsordákat tudatosan lemészárolták, elvesztették a földjeiken termesztett kukoricát és egyéb növényeket is, amikből addig éltek. S ebből előbb önfeladás, alkoholizmus, majd teljes emberi és „nemzeti” szétesés következett. Vovoka ezért kitalálta az úgynevezett – a rehabilitáló jövő képleteivel telített – „naptánc”-mozgalmat. Táncoltak is nagyon-nagyon sokan, azonban az amerikaiak erőszakkal véget vetettek a táncmozgalomnak, mert nyilvánvaló volt, hogy egy táncoló, az identitását ezáltal is őrző néppel nem lehet könnyen elbánni. Párhuzamként pedig ehhez a táncmozgalomhoz érdemes felidézni az erdélyi Szilágyi N. Sándor gondolatát, amely szerint normális helyzetben az ember szórakozni jár a táncházakba, mi pedig (az erdélyi magyarság érintett része) nem csak azért, „mi megmaradni járunk oda”.

            Számos irodalomtörténész írására bukkantam az említetteken kívül is, akik érintik ezt az indián témát, vagy az indián analógiát. Élénken élnek bennem például Szentmártoni Jánosnak, a Magyar Írószövetség korábbi elnökének gondolatai, amelyeket egy amerikai rezervátumban való látogatása után fogalmazott meg az egyik esszéjében. Kíváncsi volt, hogyan élnek azok az indiánok, akik gyermekkorának is példaképei voltak. Rettenetes tapasztalatra tett szert az egyik rezervátumban: kiszolgáltatottságot, csak a segédmunkára való alkalmasságot, alkoholizmust talált. Azzal zárta esszéjét, hogy már tudja: akkor követjük el a legnagyobb árulást, amikor lemondunk azoknak az indiánoknak a képviseletéről, akik bennünk élnek, akik bennünk laknak. Valószínűleg ezen a vonalon fogom folytatni az indián témát is, hiszen egyébként sem máson tanultam meg igazán olvasni, mint Az utolsó mohikánon. Nagyon sokat köszönhetek tehát áttételesen, a magam felnevelődésében is az indián tudatnak.