Jánosi Zoltán

Élete nagyobbik részét születésétől a történelmi, kulturális és művészeti hagyományokban gazdag Északkelet- és Kelet-Magyarország két megyéjében: Borsod Abaúj-Zemplénben és Szabolcs-Szatmár-Beregben töltötte. Szülei, nagyszülei, iskolái, majd olvasmányai mellett az innen felsugárzó örökség alakította hitvallását. Sátoraljaújhelyen az Esze Tamásról elnevezett általános iskola, majd a Kossuth Lajos nevét viselő – jogelődjében Andrássy Gyulát is felnevelő – gimnázium, a Trianon traumáját minden porcikájában viselő kuruc vidék: Újhely, Patak, Széphalom; a Rákóczi- és a Kazinczy-örökség, továbbá Monok, Kossuth szülőhelye sugározta rá eszmét, magatartás-irányokat. Majd a szabolcsi években hasonló küldetés-vektorokat üzent Bessenyei Györgynek a nyíregyházi Morgó temetőben lévő sírja, az ő nevét a homlokzatára író főiskola – és Kölcsey, Móricz, Krúdy, Ratkó József; a Báthoryak, Vay Ádám szellemi hagyatéka. S a nyíregyházi főiskola magyar tanszékeinek tanárai, különösen Katona Béla figyelme után a debreceni egyetemen Görömbei András, Bitskey István és Imre László nemzeti sorsra néző személyisége, majd Márkus Béla, Bertha Zoltán barátsága. S már középiskolás éveitől: Nagy László költészete.

Hitvallása elsősorban ezeken az erővonalakon formálódott, s helyezte központjába a nemzeti létet. Ezek a források adták a meggyőződést, hogy az egyes személyiségek, családok sorsa, kultúrája fölött a harmadik évezredben is a nemzet az a legerősebb antropológiai háló, amely a legméltóbb életet tudja biztosítani az emberiség – individuumként is közösségbe születő – tagjainak a földön. A nemzetnek ezt a mélyebb értelmét Páskándi Géza így világította meg: „A nemzet valamiképp (…) A legemberszabásúbb társas lét … Kollektív intimitás. (…) A nemzet az utolsó körvonal, nyelvi és kultúrkörvonal, emlékezethatár, ami közönségesen, szabad szemmel még befogható és jól követhető. (…) A leginkább »emberméretű« tehát a nemzet. (…) kreatív, konstruktív, pozitív törvényt teremtő akarat.” (Legendád keze nem remeg) A nemzetnek pedig a közös nyelv, történelmi emlékezet és kulturális hagyomány a legbelső támaszai. A magyar kultúra – és az irodalom – szolgálata ezért egyszerre nemzeti és antropológiai érdek. A nemzet gondjainak és értékeinek tudatosítása az irodalomból és a tudományából is kihagyhatatlan. Sem globális értékekkel, sem idegen gondolatrendszerekkel nem pótolható. E tudatosítás hiánya egyszerre vezet a nemzeti tudat felszámolásához és az egyetemes kultúra csonkításához.

Ezt a meggyőződését fejezte ki számos írásomban, rámutatva a nemzeti sorsról beszélő műveink világirodalomba ágyazottságára is. Ezért vállalt feladatokat a nemzeti kultúrát, tudományt, művészetet, oktatást szolgáló intézményekben. Előbb Nyíregyházán, bölcsészettudományi és művészeti kart szervező főigazgatóként, majd nyolc éven át a főiskola rektoraként, s szintén nyolc évig elnökként a Kölcsey Társaságban. Azután három éven át tagozati vezetőként Budapesten, az NKA Szépirodalom Kollégiumában, főszerkesztőként az Irodalmi Magazinnál, a Magyar Naplónál és irodalmi vezetőként a Kiadónál. S így talált otthonra a Magyar Írószövetség Választmányában, a Nagy Gáspár Alapítvány kuratóriumában s az MMA Művészetelméleti Tagozatában is.

A Rákócziak, Bessenyei, Kazinczy, Kölcsey, Kossuth, Andrássy, Móricz, Krúdy és a többiek öröksége fénylik ma is előtte. Része közös céljaiknak, amely táplálja és védi személyiségét. Azokkal a névtelen kurucokkal, földművesekkel s más kétkeziekkel, és „közkatonákkal” együtt, akik a szebb magyar történelmet alakítva jártak itt. Nagy Lászlóval együtt vallja a gondolatot (Lélegző elevenség): „Én sohasem éreztem annak szükségességét, hogy kapcsolatot teremtsek a néppel. Ez a kapcsolat születésemmel megteremtődött.”

Nagy László életműve mellett újabban nagyobb mélységekben az „indián kánon” kérdésösszege foglalkoztatja. Mindkettőnek elemi összetevője a népi vagy archaikus tudati övezetekből származó motívum- avagy képi-gondolkodási rendszer. Arra a kérdésre, hogyan találkozott először azzal a jelenséggel, hogy irodalmi műveinkben ősi, archaikus elemek bukkannak fel, így válaszolt: „Attól a pillanattól, hogy olvasni kezdtem elém tárult ez a gondolatkör, noha akkor még nem tudhattam, hogy azok „ősi, archaikus elemek”, azaz nem tudtam elválasztani azokat az egyéb világtartalmaktól. Az, hogy kultúránk mögött ilyen nagyszabású jelek állnak, csak később, 8-9 éves koromban kezdett tudatosodni, amikor alföldi földműves nagyszüleim könyvei között – ahol szünidőim jelentős részét töltöttem – Gracza György 1848-as szabadságharcunkat bemutató, akkor engem nagyon megrázó Talpra magyar! címet viselő könyve mellett a kezembe akadt Szűcs Sándornak A régi Sárrét világa című, 1942-ben kiadott kötete, tele addig ismeretlen arcokkal, foglalkozásokkal, a népi tudatból fakadó történetekkel. Ez volt az első néprajzi természetű munka, amit nemcsak hogy elolvastam, hanem – a pákászok, madarászok, halászok életét, gondolkodásuk, tárgyi világuk emlékét, Csuba táltos és a csökmői sárkány cselekedeteit – mint egy addig ismeretlen magyar földrész levegőjét szívtam magamba.”

Érzékennyé az efféle rejtett kincsekre olvasmányain túl még az is tette, hogy az említett, Szeghalmon élő anyai nagyszüleitől és emberi környezetétől már ocsúdó, beszélni tanuló korában rengeteg szép, képszerű nyelvi és tájnyelvi kifejezést, találós kérdést, közmondást, frazeológiai különlegességet hallott és jegyzett meg. Az ország másik szögletéből, Kótajból, tízgyermekes zsellércsaládból származó nyíregyházi vasutas nagyapja pedig – ott a városban az akkor még a bombázások nyomait viselő, romokkal teli vasútállomás előtti lakásukban – a szolgálata után, ha tehette Illyés (1953-ban, Szántó Piroska rajzaival kiadott) 77 magyar népmeséjéből olvasott fel a betűket akkor még nem ismerő kisgyereknek. Ezekre épült aztán az iskolai tanulás során az irodalomból, a kultúrtörténetből, az ének-zene órákról számtalan elem, és született meg az egyre erősebb kíváncsiság benne az archaikus ember világa iránt. Hogyan alakult ki a nyelv, a művészet, miképp jöttek létre a rítusok, születtek meg az archaikus mítoszok, milyen lehetett az akkori ember gondolati és érzelmi természete. A leginkább meghatározó azonban mégis egyetlen vers jelölte ki további szellemi élete vektorait. A sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Ginmázum tatárjárás után épült kollégiumának klubkönyvtárában, 1970-ben akadt a kezébe egy irodalmi folyóirat, benne Nagy László Július, nagy láng című versével. Napokig annak a sorai jártak a fejében, Kossuth erkélye alatt, a határváros főutcáján járva is fel- fellobogtak benne. Kivette a könyvtárból Nagy László elérhető kötetét, végigolvasta, és valósággal azoknak a verseknek a holdudvarában kezdett élni. Nagy László Csokonai, Ady, József Attila után is erőteljesen változtatta meg a világra tekintő optikáját. Addig az irodalomtól nem tapasztalt módon érintették meg az erős képei, az erkölcsi tartalom, a művészi minősége – viszont nem értette tisztán metaforái szerkezetét, háttér-országát. Tanulmányokat kezdett olvasni róla, elsőként Görömbei András kitűnő írásait, s így jutott ismét a népköltészethez, az archaikus forrásokhoz. Később, már főiskolás, majd egyetemista korában szabályszerűen rávetette magát az etnográfiai, a mítoszelméleti munkákra, szinte mindent végigolvasott Marót Károlytól, Diószegi Vilmoson át Voigt Vilmosig és másokig, ami magyar nyelven elérhető volt, s ezek motivációi nyomán vette kézbe az egyetemes mítoszkutatás: Lévi-Strauss, Dumézil, Lévi-Bruhl, Frazer, Northrop Frye és különösen Meletyinszkij munkáit. S lassan összállt az a fogalmi értéktár, amellyel Nagy Lászlót – élete első szakkönyvében, a Nagy László mitologikus költői világa (1996) című kötetben – megközelíthette. S nyomában és ezen a talajon a magyar „bartóki” modell egyéb alkotóit, műveit és világirodalmi kapcsolódási pontjaikat is.

A „tiszta forrás”, amit vizsgálni kezdett, Bartók nyomán született fogalom, amely az autentikus régi népzene erejét mutatja fel. Ám ráébredt arra is, hogy az archaikumból eredő jelek a történelmi idő különböző szakaszaiban különböző vonásaikat mutathatják fel, különböző léthelyzetek kifejezésére, megért(et)ésére alkalmazhatóak, s keveredhetnek más műveltségelemekkel is. Olyan művek is születtek, amelyek nem vagy nemcsak közvetlenül az eleven népi kultúrából merítettek, hanem néprajzi könyvekből, mégis jelentős alkotások. Az is tudatosult benne, hogy - mivel mára Európában, a magyar nyelvterületeken is fogyatkozóban vagy eltűnőben van az az emberi közeg, amely ezt a kultúrát őrizte és fejlesztette -, nagyon nehéz is a közvetlen folklór inspirációival élni a művésznek. Ám ott vannak a lejegyzett anyagok: a népköltészeti, a zenei, a táncokat bemutató és az egyéb, így a tárgyi gyűjtemények, amelyek hatalmas jeltárat kínálnak mindenféle művészeti ágnak, ha az alkotó az ember antropológiai kezdeteinek vagy korai népi emlékeinek jeleit akarja művébe lényegíteni. Alapvető gondolata, hog ebbe az egyetemes törekvésbe illeszkedik a magyar archaikum- és folklór-integráció is. A világirodalomból a magyar irodalomnak, különösen a lírának ez az ága García Lorca Cigányrománcok, Nicolas Gillén Son-motívumok, Toni Morrison Salamon-ének, García Márquez Száz év magány – és számos más latin-amerikai író –műveivel, avagy Csingiz Ajtmatov s korábbról Szergej Jeszenyin munkásságával rokonítható. A modern képzőművészetből Picasso, Gauguin egyes munkáit is lehet említeni, összegezte könyveiben, s a zeneművészetből is számos párhuzamos példa hozható. Ebbe az egyetemes folyamatba illeszkedik tehát Jánosi Zoltán irodalomtörténeti munkásságában a Kárpát-medence magyar nyelvű irodalmából Sinka István, Tamási Áron, Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc, Kiss Anna, Tornai József, Ratkó József, Buda Ferenc, Kalász László, Szöllősi Zoltán és számos más író, költő életműve vagy egy-egy műrétege is. A magyar „bartóki” modell tehát – fogalmazta meg számos helyen – a világkultúra koherens része, nem periférikus tendencia vagy stílusirányzat, hanem a kor emberi kérdéseire az egyetemes irodalomba illeszkedően válaszoló alkotásmód, gondolati-szemléleti és kifejezési forma.

Valójában nem is az a fontos kérdés, hogy az archaikus vagy folklórelem honnan: léttapasztalatokból, tanulásból-kutatásból vagy olmasmányélményekből származnak-e egy-egy alkotó művében. A lényeg az, hogy milyen társadalmi-emberi tartalomnak az illusztrálására, milyen gondolati üzenetekre és világképi vonulatokra épülnek rá, illetve hogyan szolgálják egy nép vagy népréteg; avagy a nemzet vagy akár egyetlen ember történelmi és tudati s emocionális helyzeteinek, vágyainak, lelkiállapotának a kifejezését. Ebben az értelemben – kutatásai szerint – a szóbeliségbe visszahúzódott nomád pásztorkultúránkat követően először a zsidó-keresztény kultúr- és mítoszkör adta az (akár archaikus nyomokkal is bíró) alapviszonyításokat; a humanizmustól a klasszicizmusig, sőt tovább a görög-római mítosz és történeti analógiák szolgáltattak párhuzamokat az irodalomnak, majd a felvilágosodástól máig (de már Bornemisza Pétertől, Balassitól induló erezettel) a magyar, illletve közép-európai szöveges és egyéb típusú folklór képletei. A 19-20. és a 21. századra, ahogyan arra több helyen utalt, ezek fokozatosan gazdagodtak előbb a finnugor népi tudatvilág és a nagy archaikus eposzok, majd távoli „primitív” népek műveket inspiráló, azokba beépülő szöveg- és rítusemlékeivel. Ez utóbbiakat elsősorban műfordítások hozták a magyar irodalmi tudat látóterébe. Az is csak másodlagos kérdés, hogy egy-egy író ösztönösen, természetesen avagy tudatosan, szándékosan írta bele a művébe az archaikus elemet.

Nehéz is ezt elhatárolni: García Lorca, Tamási Áron, Sinka István s részint Nagy László életművében például egyaránt szándékos és természetes, önként és belülről fakadó ennek az archaikus mezőnek az alkalmazása. Ők valamennyien beleszülettek az eleven népi kultúrába, szövegek: dalok, mondókák, balladák, rítusok, szokások, hiedelmek közé és egyszerre volt természetes önkifejezés és tudatos program, amikor a folklórvonásokat – akár az avantgárd Európai szétáradása közepén, sőt annak is részeként, ahogyan a festészetben Picassónál, illetve később – megjelenttették műveikben. A magyar „bartóki” modell képviselőinek törekvéseiben viszont már igen erős a tudatos elem, a távolabbi antropológiai jelekből építkezés, motívum- és példakeresés.

Jánosi Zoltán az akadémiai székfoglaló beszédét az magyar „ indiánozó” irodalomról tartotta. Arra a kérdésre, hogyan találkozott életében először az indián-témával? – egy intejúban ezt a választ adta: „Amikor első osztályos koromban a betűvetést tanultuk Nyíregyházán, 1960-ban, akkor kaptam meg karácsonyi ajándéknak nagynénémtől Az utolsó mohikánt, Cooper közismert művét. Még nem ismertem minden betűt, amikor hozzáfogtam, gyakorlatilag azon tanultam meg olvasni. Az idegen személy- és földrajzi nevekre még ma is úgy emlékszem, ahogyan akkor kiolvastam őket. Mire jó húsz lapon, hetek alatt áttörtem magam, már ment az olvasás, és belém oltódott az indán sorshelyzet és egzotikum iránti kíváncsiság is. Hát persze, hogy a mohikánok lett a kedvenc törzsünk, az ellenfél pedig az irokézeké a későbbi gyermekjátékokban!” Később a „bartóki” modell vizsgálatának menetének peremén, mintegy az „oldalvizén” fokozatosan tárult fel számára, hogy létezik egy nagyobb szabású indián-magyar irodalmi vonatkozásmező is. Néhány meghatározó alkotó szemembe szökő munkája és az ezekre kikerülhetetlenül irányuló, noha szórtabb irodalomtörténészi, kritikusi megjegyzések inspirálták, hogy az egyes szerzőkön túlmutató teljesebb motívumkört és ennek összetettségét keresse. Az irodalomtörténetben láthatóan elsősorban a nagyobb ívű folyamatok és rendszerek felmutatása vonzotta. Először Szőcs Géza, majd Kányádi Sándor versei, később Oravecz Imre Hopik könyve című alkotása, azután Tornai József, Kiss Anna költeményei, Ferenczes István esszéi, végül Dudás Károly, Varga Zoltán tollából származó délvidéki regények segítették számára megpillantani a sok apró elemből összerakódó s mára már nagyívűnek látszó, s Jánosi Zoltán részéről kánonszerűnek felfogott rendszert. A rájuk irányuló elméleti munkák közül pedig eddig elsősorban Pécsi Györgyi, Toldi Éva, Cs. Nagy Ibolya, Balázs Imre József, Gerold László és Antal Attila munkáit tanulmányozta. A végső elrendezéshez új motivációkat adott részére a Petőfi Irodalmi Múzeum 2021. évi „Rézbőrű volt az alkony” – A magyar indiánozás nyomában című kiállítása és az ennek szellemi függelékeként kiadott, Gyukics Gábor, Jász Attila, Wirth Imre szerkesztésében és András Sándor utószavával Az utolsó indiánkönyv címen megjelent – több mint 570 oldalon – összesen 79 írást tartalmazó kötet. Közöttük olyan figyelemre méltó munkákkal, mint Nagy Gabriella, Márton László, Szántó Tibor, Darvasi László, Fenyvesi Ottó, Nagy Márta Júlia, Lövétei Lázár László, Murányi Sándor Olivér, Orcsik Roland, Murányi Zita, András László, Vida Gábor, Horkay-Hörcher Ferenc, Berka Attila, Tomaji Attila, Jónás Tamás, Poós Zoltán, Zalán Tibor, Győrffy Ákos művei. S még ezek után is számos kötet, írás került a szemhatárába, közöttük Kovács András Ferenc, András Sándor, Jász Attila, Demeter Szilárd könyvei vagy könyvrészletei, Bereményi Géza és Kovács Krisztina drámája s más munkák is. Jánosi Zoltán figyelemre méltónak tartja, hogy az indián tematika mindhárom műnemben és műfajok sokaságában megjelent – a lírai műtől a novellán, regényen, esszén át a drámákig, s benyitott filmművészetünkbe is.

A legközvetlenebb viszonyba az indián tematika irodalmi megjelenítői közül Xantus Jánossal, az 1852-ben a megtorlások elől az Újvilágba menekült, egykori 1848-as tüzértiszttel, későbbi természettudóssal került. A volt szabadságharcos az ott töltött tucatnyi év alatt, vasútépítésen dolgozva két nagyobb utat is tett a Vadnyugat térségeibe, s indiánokkal találkozása után elsőként jelölte meg – évszázadokra kihatóan és fókuszszerűen – a magyar és az indián lét elemi párhuzamát. Élményeit megírta családjának, ezek az írásai pedig 1858-ban Xántus János levelei Éjszakamerikából címmel könyvben is kiadásra kerültek. Jánosi kutatásaiban rámutatott arra, hogy Somfai Kara Dávid később részletesebben elemezte ezeket az utakat, Jász Attila pedig XANTUSiana című könyvében egy lírába öltöztetett életrajz kereteibe foglalta.

A legfőbb párhuzamokat, amelyeket határon inneni és túli szerzők megtaláltak a magyar és az indián lét között Jánosi Zoltán az alábbiakban jelölte meg: A különböző korokban és államokban élt magyar szerzők elsősorban a diktatúraellenes szabadságeszmét, az ember és a természet közötti harmóniát, az archaikus művészeti és gondolati üzeneteket, morális tartalmakat találták meg az indián modellben. Ezeknek megfelelően jelent meg a tematika – alapozóan még a két világháború között – Borvendég Deszkáss Sándor művei révén – az ifjúsági irodalomban, majd az ifjúságnevelő és a terepeken „indiánozó” szellemi mozgalmakban, később, elsőként Fónagy Iván, majd Tornai József, a jelenben pedig a legerősebben Gyukics Gábor révén az indián versfordításokban. Azután pedig az ember kultúrantropólógiai üzeneteire figyelő lírában, s számos kiszorított, fenyegetett kisebbségi – benne a zsidó és a roma – emberi létállapot magyar nyelvű analógiájában. Ám mégis és mindezeken túl a határon túli szerzők indián sors-metaforája a leghangsúlyosabb s legkidolgozottabb része, a meghatározó és a jellegzetesen magyar irodalmi jelensége Jánosi Zoltán szerint az indián motívumkörnek. Ez a kép, ahogyan fogalmazott: nem szól másról: az elfogyó nép, a területeiről elüldözött, a kultúrájában, hitében, moráljában, identitástudatában, tradícióiban fenyegetett közösség és a benne élő individuumok két világrészt összekötő történeti analógiájáról. Azt teljesíti ki az irodalomban, összegezte már nem egy helyen, ami a sorsban már előzőleg drámává lett, s amiről Xantus találkozása az indián törzsfőnökkel így vallott: „Mikor tolmácsunk bemutatott, s megmondá a [szeminol indián] főnöknek, hogy én a nagy vizen túlról jöttem ide, azt kérdé: »miért?« – mire a tolmács ezt válaszolá : »mert országából elkergették«. Ekkor a főnök pipáját kivevé szájából s topányát jobb lábárul leveté, s átnyujtá nekem mint a barátságnak legnagyobb jelét, mondván: »Te igazi nekem vagy (jó barát), mert téged is, épen ugy mint minket, kikergettek országodból…, fogadd el barátságom … zálogait... «”

A legfontosabb indiánozó magyar műveket ennek alapján Xántus János levélrészleteiben, Ferenczes István megrázó esszéiben, Szőcs Géza, Kovács András Ferenc, Kiss Anna, Oravecz Imre verseiben, Varga Zoltán regényében jelöli elsősorban meg. Kedvenc idézete is igen sok van. Legújabban Lövétei Lázár Lászlónak az Egy pénzérmére című költeménye ragadta meg, amelyben az Egyesült Államokban egy közismert, az első telepeseket segítő indián asszonyról elnevezett, az őslakosok tiszteletére 2000-ben kiadott, úgynevezett Sacagawea-egydolláros érmét gurít el némán, egyedül, otthon, a Székelyföldön „Valahol a Hargitán / Például Őzeresztőben / a bükkfák között”, Radnótit is idézve az érme útra bocsátásakor: „Hogy lássa a boldog utókor mily korban éltem én e földön.” De említhetném Finta Éva Kányádi Sándornak ajánlott című Sic fata volunt című versének e szakaszát is: „sodródik bennünk a főzet /a kifundált történelem /méregkeverő gyötrelem / indián dal votják ének /csángó siratja a létet.”

A határokon túl élő magyarság önrendelkezéséről pedig a rezervátumokkal összevetésben így fogalmazott, hogy az indián törzsek maradékainak az Egyesült Államokban háromszáznál több, jogaikat, területüket, az ott élőket viszonylag védő (körülbelül 310) rezervátuma van, összesen 225 410 négyzetkilométert meghaladó, azaz a mai Magyarországénál két és félszer nagyobb földeken. A több mint 550 törzs ezeken a területeken „törzsi szuverenitást” birtokol, „nem az állami vagy a szövetségi kormány rendelkezik joghatósággal a rezervátumok felett.” A határokon túl élő magyaroknak az 1952 és 1960 között – szovjet politikai nyomásra – létrehozott erdélyi Magyar Autonóm Tartományon, majd ennek jogutódjaként az 1960 és 1968 között létezett Maros Magyar Autonóm Tartományon kívül – fejezte be az egybevetést – sohasem létezett az utódállamokban autonóm területük. Az Egyesült Államok ezen kívül, 1924-től, állampolgári jogot adott az indiánoknak. A törvény előtti egyenlőségük és jogaik minden állampolgáréval azonosak. A Csehszlovákiában megkonstruált Benes-dekrétumok közül viszont a német és magyar állampolgárokat kollektív bűnösként diszkrimináló 13 jogszabály máig életben van. A kapcsolatteremtésekben ezért is nagyon fontosnak látja az Amerikából errefelé irányuló indián reflexiókat a két világ egymást felismerő pábeszédeiben. Borvendég Deszkáss Sándort például az indián lét drámáit és értékeit tudatosító tevékenységéért a The Indian Assotiation of America „tiszteletbeli törzsfőnökké” és „az indián filozófia doktorává” választotta.

A sorspárhuzamok között arra is rámutatott, hogy Wowoka, a pajut sámán törzse végveszélybe került identitásának megőrzése érdekében indította el 1880–90 között a híres szellemtánc-mozgalmát, amelyben az indián jövőkép kiküzdéséért kérte a varázslat rituális táncaira az indiánokat. A programja néhány részlete így hangzik: „Az indiánok mindenütt táncoljanak. A következő tavasszal eljön a Nagy Szellem, és visszahozza vadjainkat. Visszatérnek a halottak, és újra élni fognak. (…) Amikor eljön a Nagy Szellem, az indiánok a hegyekbe mennek majd…. A fehérek akkor már nem tudják megsebezni az indiánokat. (…) Táncoljon minden indán, és eljönnek a jó idők. Akik pedig nem táncolnak, és nem hisznek abban, amit mondok, kicsik lesznek, egy láb magasak, és így fognak meghalni. Lesz, aki fává válik, és egyszerűen tűzbe dobják.” E szavak – és számos kisebbségi sorsból született magyar irodalmi mű – mellé a legszervesebben kívánkoznak Szilágyi N. Sándornak az erdélyi táncmozgalmakat érintő sorai: „A fókuszált nemzettudatú embert identitásának állandó veszélyeztetettsége a tragikum érzetével tölti el. (…) Például a táncházba rendes körülmények között az ember szórakozni megy. Mi nemcsak. Mi megmaradni járunk oda.”

Napjainkban a kutató fokozatosan tágítja a már megismert anyagot, gyűjti az indián-magyar párhuzamok további adatait, nyomozza az elérhető forrásokat, bővíti a megírt tanulmányok körét. Úgy véli, a mai európai és nemzeti történelemben sem az eszmei húrt, sem a paralelitás erejét nézve nem avult el az indián ösztönzéseknek és magyar párhuzamai kimondásának időszerűsége. Szentmártoni János gondolatát ebben a vonatkozásban kutatásai mottójának is tekinti. A költő-író – egy rezervátumot is meglátogató – észak-amerikai útjáról hazatérve, legfőbb tanulságként papírra vetett: „akkor követjük el az egyik legnagyobb hibát az életünkben, amikor beállunk a zsoldosok közé, akiket a bennünk lakó indián levadászásáért fizetnek.”

[2024]