Kósa Klára

Versében az angol költő Tennyson kitépi a virágot a helyéről és úgy gyönyörködik benne, Basho, a japán poéta nem szakítja le, a csodálat mégsem marad el. Basho a gondolataiba fogadja a látványt, egyszerűen szemléli, erőszakos konceptualizáció nélkül, Tennyson analitikus csodálata a virág halálához vezet. A keleti hit szerint: „a virág és én egyek vagyunk, a nyugati hit szerint: „csupán része vagyok a virágnak, és meghalok, de a világ nélkülem is folytatódni fog." Szemezgetve a nyugati versekben megjelenő virágmotívumokból láthatjuk, vannak azért itt is olyan transzperszonális létélmény birtokában lévő szerzők, akik kontemplációjuk során a növény arkánumát érintetlenül hagyják. Apollinaire még letépi a hangaszálat, Arany János Epilógusában szintén ezt teszi:

„Hiszen az útfélen itt-ott

Egy kis virág nekem nyitott:

Azt leszedve,

Megvolt szívem minden kedve."

Ugyanakkor Geothe már átülteti „Talált Virágját", Exupéry Kis hercege gondozza, ápolja, beszél hozzá.

Gondozza Kósa Klára keramikusművész is, akinek a lelkére szőtt finoman mintázott virágmotívumok egész életének, gondolkodásának, érzelem világának, alkotói kedvének, tárgyalkotó művészetének díszítő elemei. Áthatják őt az Arbor Vitae, az Élet fája gyökerétől indulva, egészen a lombkoronáig felkapaszkodva, még azon is túl, az üdv foglalatába helyezett misztériumokig. Szellem és természet kapcsolatában ezeknek a misztériumoknak tolmácsolója a revelatív, szimbólumokba rejtett igazság. Ez szól ki minden műalkotásából – a hagyomány ismerete, a beleélés autentikus tisztelete, egy olyan áhítat, ami agyagból formált jelképekkel üzen a kornak. Kósa Klára imaginációiban az eget-földet összekötő világtengely, az Imago Mundi művészetre lefordított egyetemes szimbólumai jutnak szóhoz. Műalkotásaiban a virágmotívumok lélektanától kezdve egészen a természettudományos elgondolásokig tár fel összefonódásokat, analógiákat. Jelképrendszerei a jelenségekhez való viszonyulás technikáiban és módszereiben, a reneszánszhoz fűződő meghitt kapcsolatán keresztül nyerik sajátos formanyelvüket. A munkafolyamat révén az agyagtárgyaiban feltáruló világ mintázatának részletessége mindig az ember primordiális létmódjának, eredeti állapotának megfejtésére törekszik; megismerőképességünk határainak bővítésére, külső-belső tartalmaink folttalan ősképének felfedezésére. Aki betér alkotóműhelyébe az a valóság univerzális szemléletének kis darabkáját, etűdjét kapja a Népművészet Mesterétől.

Kósa Klára ars poeticája, hitvallása hamisíthatatlan és egzakt. Sokszor, mint a sas nyitott szemmel száguld a Nap felé. A Krisztus feltámadását jelképező motívum ebben az esetben egy célratörő, megvesztegethetetlen művészi status absolutus megfelelője. A hagyományos értékekért, a magyar népi művészetért kiálló, sokszor szerelmes küldetéstudat jellemvonásának alapja. Ezért nem alkuszik, ha a művészet bárminemű lefokozásával találja szembe magát. „Nem Mancika néninek kell megfelelni ha alkotásról van szó. Mivel sokszor ez a cél, a népművészet a béka feneke alatt van 10 kilométerrel. Rengeteg alkotó csak Mancikának akar tetszeni." – mondja. Az esztétika csorbulása esetén a félresikerült kerámiákat azonnal összetöri. A mai napig ez az eljárás a csúnya darabokkal szemben. Az exkommunikálásnál nincsen apelláta, fellebbezési lehetőség. Nem ért egyet azzal sem, ha egy ronda kerámiatárgy azért születik, mert „a vevő azt kérte". „Ilyen nincs. Nálam nem is a vevő választ. Én mondom meg neki mit vihet!" Bárki vásárol, az ő hangulatához, jelleméhez, egyéniségéhez illő agyagot ad a kezébe. Az ember ugyanis nem csak egy tárgyat kap ilyenkor, hanem gondolatokat, kívánságokat. Kósa Klára az alkotás alacsony színvonalának elmarasztalása mellett a népművészet fogalmát is kérdőre vonja. „Művészet van." – állítja. Amikor beválasztották a Népi Iparművészeti Tanácsba leginkább azon dolgozott, hogy a művészek ne másoljanak, alakuljon ki egy egyedi, saját stílusuk. Az 50-es években elindult „trenddel" egész pályafutása során farkasszemet nézett. A néprajzosok arra ösztönözték akkoriban az alkotókat, hogy másolják le azt, amit tárgyalkotó elődiek a korábbi évszázadokban létrehoztak. Sokszor pl. csak az kaphatott kitüntetést, aki utánoz valakit, vagy valamit; azaz nem önmagáért, a saját ötleteiért ismerték el. „Én nem másolok, de őrzöm a hagyományt. Tudom, aki nem őrzi a múltat, nem építkezik. A művészet viszont ott kezdődik ahol a másolás véget ér" vélekedik Kósa Klára. Ezt szem előtt tartva véleménye szerint az lenne a jó, ha a művész álmából felkelve is önálló, egyedi karaktert tudna megidézni teremtő képzetével, ami persze nem zárja ki más művészek, művészeti ágak stílusrepertoárjának ismeretét és felhasználását. Ha az ember az alapoktól indulva ki tud alakítani magának egy olyan „profilt", amit bárki felismer, akkor beszélhetünk egyéni kifejezésmódról. Elgondolása alapján az MMA népművészeti tagozata is akkor lesz erősebb, ha képes lesz önálló reprezentációra szakterületein belül. A Magyar Kultúra Napja tiszteletére általa szervezett kiállítás is ezt az eszmét képviselte. A „Himnusz – a magyar nép imái" koncepciója akadémikusoktól, köztestületi tagoktól várt el olyan újdonságokat, amiket azelőtt még nem csináltak. Egy hevesi művésznő pl. megszőtte a Mi Atyánk imádságát. „Az Úr Imájának 7 kívánsága van. Hármat felajánlunk az Istennek, négyet pedig magunknak kérünk. Az asszony a három fohászt szélesre szőtte, a négy kívánságot pedig kicsire. A Vers vége pedig egy virágos csík. Eljutott tehát odáig, hogy tovább merészkedett, nem azt ismételgette, amit ötven éve csinál." – emlékezett vissza a tárlatra. Ha az ember technikailag már tud valamit, akkor tovább tud lépni a betanult sémákon. Ennek kéne lennie a fő csapás iránynak. A művészet valami egészen egyedinek a megmutatkozása, ami a fellelhető örök érvényű technikákból önmagán túllépve hoz létre maradandó jellegzetes alkotásokat. Felette áll a különböző ágaknak, hiszen minden ág ugyan oda nyúl ihlet forrásért, ugyanazt a „mágikus formulát" használja, amit csak remekművek esetén nevezhetünk művészetnek. A kiforrott, egyedi stílus létrejötte érdekében fontos más, rokon irányzatok beható alapossággal történő ismerete is (népi társművészetek), így lehet a mesterségbeli jártasságot az adott területre virtuóz módon elsajátítani. A hagyományok hazai és egyetemes világába bebocsájtott kereső lelkesedés, ha művészről van szó alapkövetelmény, aki viszont ezt a hagyományt nem lezárt rendszernek tekinti, hanem az ősi alapok megtartása mellett formálható, alakítható egésznek. Ezeknek a maximalista szempontoknak, rendíthetetlen hitvallásnak „engedelmeskedve", a tárgyalkotó népművészet „Kósa-féle ismertetőjegyei" egyértelműen és könnyedén felismerhetőek nemcsak itthon, hanem világszerte.

„1947 február 13-án születtem, magyarul öntörvényű és irányíthatatlan vagyok." – mondja magáról. A népi művészet jelképrendszeréről „Szimbólumok és ajándékok" címmel könyvet írt alkotó mindig is filozófushoz szeretett volna hozzámenni feleségül, aki okos. Így is lett. „A filozófus a legokosabb. Ő az, akire az embereknek szükségük van azért, hogy meg lehessen velük beszélni bizonyos üzeneteket, ami a világban ér bennünket életünk során." Felismerése alapján a szimbólumok útmutatásainak megértése nélkül csak boltba járunk, kávét főzünk, eszünk, és vegetatív biomasszaként elhisszük, hogy „élünk". Na ebből egy filozófus jól ki tudja rángatni az embert (jogos) meglátása szerint („Tudnod kell, hogy ami nem igaz, és ami az igazhoz nem is hasonlít, az a létezésben egyáltalán nem részesül" – Nicolaus Cusanus). Mélyen vallásos, az Istennel való kapcsolat felekezetektől független kohéziós erejét úgy véli minden embernek ki kellene építenie, hogy élete a magasabb rendű erők, gondolatok, cselekedetek számára nyitott legyen. A mai világban ahogy mondja sok embernek már nincs szüksége erre a közvetlen kapcsolatra. „A férfiakat régebben arra nevelték, hogy lássanak, gondolkodjanak, tudjanak, hassanak. A lányok királykisasszonyok voltak, ezért náluk a bensőségesség nem tudott annyira kialakulni." Ezzel magyarázza, hogy leginkább 30-40 év közötti férfiak térnek be műhelyébe.

Tanulmányok

Az asztrológia iránt is élénken érdeklődő művész mindig maga szeretett tanulni, saját elképzeléseit, útjait követve, ezért a hivatalos oktatási rendszer sémái nem elégítették ki kíváncsiságát. Kivétel az elemiben töltött évek, ami rendkívül meghatározó volt életében. A Kecskeméti Ének-zenei Általános Iskolát Kodály Zoltán felügyelte és tanított is ott. Az volt a legelső ének-zenei általános iskola Magyarországon és a művész asszony szerint a maiak nem hasonlíthatóak vele össze. Számos kiemelkedő zenetanár tette le a névjegyét az intézményben. Itt beleszeretett a népdalokba is, sokat énekelt, népi táncokat tanult. Két hangszer már az első osztálytól kezdve kötelező volt. Az a bizonyos Kodály módszer egy életre behangolta az embert minden tekintetben, függetlenül attól milyen hivatást választott később. A gimnáziumban Dr. Nagy Görgyné Kovrig Emma tanárnő („egy csodanő volt") hívta fel a figyelmét Malonyai Dezső „A Magyar Nép Művészete" című könyveire. Ebben a sorozatban Malonyai bemutatta a nagy Magyarország összes tájegységét és azoknak sajátos népművészeti tartalmát, és mindent, amit a magyar népművészetről tudni kell. Ettől kezdve szeretett bele mindabba, ami a népi, paraszti kultúra színe java.

Nem akart az Iparművészeti főiskolára menni, mert tudta, hogy rá kell állnia egy olyan sínre, amit a tanszékvezető mond. „Majd én megmondom, hogy engem mi érdekel. Van úgy, hogy kiírok magamnak egy pályázatot, készülök rá, tanulok, kutatok, dolgozom és alkotok. Lezsűrizem és megnyerem! Ezt az anyagot a legnagyobb öröm bemutatni egy kiállításon." Az egyetemet a Néprajzi Akadémia pótolta, ezt végezte el, de alapvetően teljesen egyénileg formált irányt követett. Tudta magától is, hogy tanulnia, gyűjtenie kell, fel kell kutatnia a tájegységeket, és a legjobb néprajzosokat. A mai világban nem hangzik jól, hogy nincs a háta mögött három egyetem, de a kitűzött célt: mit akar elérni, tudni és átadni annyira világos és egyértelmű volt, hogy ezeket iskolák nélkül is elérte.

Munkahelyek

„Mezőtúron van egy fazekasház. Egy hideg tavaszi napon felkerestem őket és közöltem, hogy én itt és most tervező leszek. Megdöbbenéssel fogadták ezt a bejelentést, „mégis hogyan képzeli", alapon, „de én így képzeltem", és felvettek." Így szegődött el 1966-ban Mezőtúrra. Itt kiváló alkotótársakkal Busi Lajos és Gonda István tervezőkkel dolgozott együtt. Kósa Klára állandó újító szándéka hamar megmutatkozott. Új formák, díszítmények születtek, az egyre gazdagabb motívumkincsek újjáélesztették a 17.-18. századi magyar fazekas hagyományokat. Az alkotóházi tevékenység mellett rendszeres gyűjtőmunkálatokat is folytatott országszerte. A különböző tájegységek kultúráját tanulmányozta, amihez sokat járt el főleg Erdélybe és a Felvidékre, illetve belső Magyarország tájaira. A régiókat és kultúrájukat úgy dolgozta fel, hogy az összegyűjtött tudásból leginkább étkészletek tervezésére „szakosodott". Közben Helyőszalontán a semmiből segítette egy kerámiagyár létrehozását. Nagyon sok ember kapott ezáltal ott munkát akkoriban. A sárospataki kerámia gyárnak is rengeteget tervezett, a későbbiekben ebből élt a szövetkezet. Minden darab precíz, szép és elegáns volt. Ha valaki nem úgy dolgozott ahogy elvárta, akkor kellő szigorral lépett fel. Mezőtúron kapta élete első elismerését, a Gerencsér Sebestyén Fazekaspályázat első díját, amit később többször is megnyert. Ezt követte a Népművészet ifjú mestere kitüntetés 1967-ben, a Pro Renovanda Cultura Hungariae nagydíja 1980-ban, majd a Népművészet Mestere elismerés 1989-ben. Ez a három kitüntetés sem tűnik soknak egy életút során, de a művész asszony megnyilatkozásai, egyéniségének tartópillérei egy megalkuvást nem ismerő teljesen független hozzáállást mutatnak, amely az önfeledt kiteljesedést és tudásátadást választotta a kötelező direktívákkal szemben. „Nagyon szeretek előadást tartani a magyar nép művészetéről, a ház-belsőtől a kelengyéig, a cserepektől a szőttesekig. Olyan sok igazán érdekeset lehet elmondani a közönségnek a tárgyak és a magyar nép kapcsolatáról, a tárgyak jelentéséről, szimbólumairól. Ezek az előadások az én igazi díjaim, kitüntetéseim." Annak idején, aki népi művészettel foglalkozott a népművészeti zsűriben kellett alkotásait megmérettetnie. Egy évben 60 darabot írtak elő, volt olyan esztendő, amikor Kósa Klára 300 művét zsűriztette, és egyet sem dobtak vissza. Tehát mindegyik szerzeménye átment a szakmai rostán.

1981-ben férje Budai János lett a Magyar Kulturális Intézet igazgatója Varsóban. 1986-ig ott éltek. Kósa Klára lehetett volna csak simán diplomata feleség, de ehelyett az akkori kommunista országokéhoz hasonló szövetkezetek egyikében, a Varsó vonzáskörzetébe tartozó mazowszei Pultusk Szövetkezetben helyezkedett el, és akárcsak Mezőtúron, itt is tervező lett, illetve tanító. Teljesen ingyen, bér nélkül dolgozott. A kezdet ezúttal is pikánsra sikeredett. A művész asszony kifejtette, hogy amit csinálnak azt lehetne jobban is csinálni. Megtanította őket a szakma fortélyaira, arra, hogy az étkészleteiket miként lehetne más esztétikai megközelítésből megformálni. Rengeteg textíliát is varrtak arrafelé, így az evőeszközök alá azokat is megszabta. Megnyerő újítása a burjánzó lengyel színvilággal szemben a letisztult stílus és az egyszerű fehér szín alkalmazása volt. A Kósa-féle ízlésvilágra nyitottak voltak, a hely azóta is az ő terveinek köszönheti sikerét. Megvalósult munkáit Amerikába, Izraelbe a világ több pontjára vitték. 1985-ben megszületett fia, 1986-ban hazatértek Magyarországra. Úgy döntött Szentendrén csinál műhelyt, de Tahitótfaluba költöztek, és adta magát, hogy saját alkotóházát kezdetben otthonukban hozzák létre. Unokahúgával Kósa Judittal együtt dolgozott, és főleg reneszánsz kerámiák alkották az időszak első produktumait. Ezután következett Szentendre, ami most is főhadiszállásuk. 15 éve működik.

Szimbólumok, reneszánsz

Tahitótfaluban fordult a figyelme a virágok felé. A fa mitológiájától kezdve, a növényi ornamentikák jelképrendszeréig minden forrást felkutatott azt keresve miért használjuk oly sokat, miért szeretjük mi magyarok annyira a virágmotívumokat, díszítéseket ruhákon, terítőkön, cserepeken, bútorokon, gyakorlatilag mindenhol. Kiderült, hogy a halhatatlanság miatt. Az örökkévaló amire vágyunk és amiben reménykedünk az Éden kertjében manifesztálódik örök emlékképként tudatunkban. Ahogy ő mondja: „Nagyon jól megjelenik ez például temetkezési szokásainkban. Azért ültetünk virágokat a sírok fölé, mert ezzel az Édenkertet szimbolizáljuk, a halhatatlanok közötti sétát. Kialakult erre szavunk is: sír-kert. A szimbólumok stimulálják az embert, főleg ha értik is őket." A jelképek útján hozzáférhető végtelen tudás, a rejtett tartalmak közlése az embert magasabb szintre helyezik. Kósa Klára mesterségében azért is fontosak ezek, mert a kerámia tárgyakra nem lehet ráírni mit jelentenek a minták, kiképzések, ívek, felületek, vastagság, mélység, vetődések etc., ám ezeket szimbólumokként megjelenítve egyértelműen közlik az alkotó szándékát. Mára ez a tudás egyre inkább kikopik a köztudatból, régen viszont virágzott. Anno az emberek nem csak úgy öltözködtek, nem véletlenszerűen rendezték be környezetüket tárgyakkal, hanem a hagyomány jelképeinek tudatos alkalmazása révén.

A művész asszony felfedezte azt is, hogy a legtöbb szimbólum egyetemes, más formanyelvekkel kiegészülve az emberiség közös történetét beszélik el tömören. Nagy egymásra találás volt ez tehát a virágokkal a népi művészet birodalmán belül. Másik örökké tartó szerelem, amikor rájött, hogy lelkének, alkotókedvének múzsája a reneszánsz művészet. Ekkor egy 5 méter hosszú könyvsort elolvasva az irányzatról tette magát beavatottá. A reneszánsz örömteli életérzése egyívású volt lelkével és ettől a pillanattól kezdve művészete reneszánsz művészet.

Alkotói korszakok

A legelső alkotói korszak Kósa Klára szakmai pályafutásában a mezőtúri szakasz. Ez viszonylag rövid ideig tartott. Szinte rögtön megjelent mellette az erdélyi, zilahi, máramarosszigeti, bánfalusi, tulajdonképpen az egész erdélyi fazekasság. Azután következett a belső magyarországi periódus, Mohács, Szekszárd, Baja. A bajai fazekasságot ő újította meg. Ez egy rendkívül nehéz technika, benne van a török hatás. Ma már csak ő csinálja Magyarországon. A lengyelországi szakasszal zárul a folyamat, és onnantól kezdve az összegyűjtött tapasztalatok szintézise, kidolgozása, elmélyítése, továbbgondolása jellemzi karrierjét. Korszakait lejegyzi, a tájegységenként elsajátított népi kultúráról monográfiákat ír, tele rajzzal, fényképekkel. Sokat foglalkozott a Huculokkal, akik az Orosz-Lengyel határon élő népcsoport voltak. Az ő nyers, tiszta, természetszerető szokásaik és modoruk közel állt hozzá, ezért lengyelországi ott tartózkodása során sokat tanult róluk. Eljárt egy professzorhoz is előadásokra, beszélgetésekre tudását gyarapítandó. A művész asszonyt szívóssága, kitartása, és határozott, derekas kiállása miatt a professzor sokszor maga is a Huculokhoz hasonlította őt. Az erdélyi hozomány, a házasságkötés ceremóniája is kedvelt kutatási területe a mai napig.

Ha alkotásról van szó, legtöbbször belső terekben gondolkozik, ő úgy mondja „intim kerámiákat" készít. Ezekkel az intim kerámiákkal kívánunk valamit valakinek. Példáival érzékeltetve: „Minden darab más. A legjobb kívánság az mindig kerek, kerek mint a Nap. A Napnak nincs eleje, nincs vége. Tehát ha valakinek egy olyan kerek tálat adunk, amin a bőség kosara van, akkor ennél jobbat nem kívánhatunk neki. Ha ezt körbevesszük pikkellyel, ami szintén a pénzt jelképezi és ráadásul még háromszög alakban is van felépítve, akkor az azt jelenti, hogy a tudásban van a pénz. Vagy másik, csak tanult ember adhat tanult embernek madarat. A madár olyan magasra száll, ahova az ember nem tud eljutni soha, de az ember a tanulás által emelkedik fel. A madár ezenkívül hozhat jó hírt, illetve hegyes csőrével elpusztítja a földön a Sátán teremtményeit."

Közéleti tevékenység

A Franciaországból induló AHÁZ Program (Alkotóházi Program) és a Magyar Női Unió (MNU) nyerte meg magának. Sosem kereste külön ezeket a lehetőségeket, de örül nekik, hiszen a kibontakozásnak új lehetőségeit adják. Elnökségi tag, és művészeti vezető mind a két szervezetben. Az MNU-ban (ahol alapító tag is egyben) a vidéki nőket karolják fel, és őket támogatják. Kijelölnek mindig egy várost, egy csoportot, vagy egy elképzelést, pályázatot írnak ki, és támogatják őket a megvalósulásban, kiteljesedésben. Mind a két csoportban vannak határon túli szervezetek is. Kerámiái egyediek, funkcionálisak, szépek, kiműveltek. Számtalanszor felfigyeltek emiatt népi étkészleteire. A tányérok színéhez igazítja a terítőt, az ételek színeit, egyszóval a kompozíció megszerkesztésének teljes spektrumát belátja és mesterien tálalja. Munkái nagyon népszerűek ezért a különféle TV műsorok, magazinok lakáskultúra rovatainak számára, rengeteg kiállítása van. „A hallgatóság sok mindent hallott már, sok mindent tud, de sokszor az összefüggéseket, vagy a soha nem ismert néprajzi közléseket nagy örömmel és szívesen hallgatja. Ezért szeretem például: megnyitni a kiállításaimat. A megnyitóim nem rövidek, nagy, örömteli találkozások, mindig. Nemcsak velem! A bennünk élő magyar művészettel!

Szeretem, hogy kiállításaim megnyitójára mindig több százan jönnek el. Ez az együttlét fantasztikus nagy élmény. Nekem és látom, mindenkinek. Szeretik a tanult, magasan képzett emberek, orvosok, jogászok, zenészek, tanárok, politikusok, egyházi személyek, vezető egyéniségek, történelmi családok ma élő tagjai: a magyar nép művészetét. Amit csinálok. Különböző vallási felekezethez tartozó személyek jönnek kiállításaimra és előadásaimra.

Nagyon felkészülten várok mindenkit. Azt szeretném, ha az emberek alaposan ismernék vallásuk szimbólumait, jelképeit, de befogadnák a másik vallás értékeit, jelképeit is.

Itt élünk, magyarok vagyunk. Ebben a hazában dolgozunk, alkotunk, ismerjük, tiszteljük meg a másikat." A Szerelmes Földrajz című sorozat aktív résztvevője. A Duna Tv és az M5 csatornán is futó műsor neves embereket szólaltat meg az általuk szeretett tájakon. Legújabb terve a jövőre megrendezendő vadászati világkiállításra egy az ország egész területére kiterjedő szakmától, művészeti ágtól független állatokat felvonultató művészi program megszervezése. A kiállítás címe: „erdő-mező". „

Kósa Klára egész életében agyaggal foglalkozott. Már egészen fiatalon a magyar fazekasság hangadó művésze volt. Kezdetben sorra születtek a kis „etűdök": étkészletek, bokályok, butellák, butykosok, kanták, tálak formájában, mára pedig életműve rengeteg tételből, témából álló szimfónia. Minden egyes kerámiája úgy készül, mintha csak az az egy lenne a világon: szívvel, tudással, lélekkel. Gyakorlati munkásságának kiteljesedése, amikor az elsajátított technikák mellett elkezdte mélyrehatóan tanulmányozni a magyarság motívumkincsinek eredetét, történetét, és üzenetét. Tüzetes és átható kutatásának célja, hogy alkotásainak mondanivalóját, kulturális örökségünk, hagyományaink jelentését a befogadó közönség is lássa – „lássák amit a tárgy mond". „Klára jól tudta, a népi iparművészet akkor válhat kultúránk részévé, ha szellemiségével hat a művészet befogadóira is." – írta róla laudációjában Bader Miklósné, népművész. A megfejtett szimbólumokról, jelekről, jelképekről Kósa Klára előadásokat, bemutatókat tart, kiállításokat rendez iskolákban, könyvtárakban, művelődési és közösségi házakban, egyetemeken, illetve főiskolákon. Az ilyen eseményeken a közönség egy-egy alkotás kapcsán a tárgy több jelentésrétegét is megpillanthatja, megértheti. Művészete így teremt közeget a tárgy és a befogadó, a befogadó és hazája kultúrája között. A magyar nemzet művészetét szolgáló ars poeticája ide illeszthető be: „Jó érzés alkotni, örömet okozni, de alkotni, dolgozni csak felkészülten szabad! Mindenre figyelemmel lenni. A népművészetnek rangot kell adnunk. Én egész életemben azon voltam és azon leszek, hogy a magyar népi tárgyalkotó művészetet oda emeljem és ott tartsam, ahol helye van." Kósa Klára harminc éve kutatja a reneszánszt, annak magyarországi szellemiségét, gondolatvilágát, de a korszakhoz és stílusirányzathoz köthető egyetemes vonatkozásokat is. Mint mondja a reneszánsz világ jelképei mind-mind láthatók a magyar népi művészetben. A paloták művészete óriási hatással volt nemcsak a paloták uraira, úrnőire, de a palotákban dolgozó egyszerű emberekre is. Ők is szerették volna magukat körülvenni szép tárgyakkal. A XVI–XVII. századra kialakult a magyar népi művészet. Bútorokat faragtak, textilt szőttek, varrtak. Fazekasok korongoltak olyan edényeket, amiből enni lehetett. A magyar paraszt okosan használati tárgyakat csinált. Ezek az emberek hittel éltek. Erkölcsiségüket meghatározta vallásuk. A vallások jeleivel körbe is vették magukat: Mária kultusz, keresztek, szenteltvíztartók, és a református zsoltárok jelentek meg a magyar paraszti világ művészetében.

Kósa Klára keramikus művészt, a reneszánsz kerámia készítés újjáélesztőjét, a Népművészet Mesterét a Magyar Művészeti Akadémia 2019. december 3-án választotta levelező tagjává. Székfoglaló előadása végén ezekkel a szavakkal köszönte meg a belé vetett bizalmat: „A Magyar Művészeti Akadémia népművészeti tagozata az igazi népi alkotások legfőbb őre, támogatója, irányítója kell legyen! Minden gondolatommal, munkámmal, előadásommal ezen leszek. Örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy tagja lehetek az Akadémiának, és remélem, az Akadémia is örömmel veszi jelenlétemet."

[2020]