Kovács László

„A hagyományok ápolása, őrzése biztosítja a gyökerekből való állandó táplálkozást, a tiszta forrást, miképpen messziről a falu tornya mutatja az utat a helyes irányba, ahol az otthonát találja meg az ember. Függetlenül attól, hogy ma már nem létezik az a paraszti közösség, mely egykoron létrehozta e művészetet, mégis úgy gondolom, az egyetemes kultúrában éppoly fontos helye van, mint -bármely más művészetnek. Egyszerűen azért, mert azt egy közösség lelke érlelte széppé, őszintévé és igazzá.” (Kovács László)

Kovács László 1956. december 11-én született Karcag-Botonáson, tanyasi környezetben. Szülei, felmenői földműves, iparos emberek, s a családi környezetből hozott útravaló példázata, hogy az elithez tartozik a tanya legegyszerűbb lakója is, ha az erkölcsi mértéket megüti, és tudásával, példájával, tanácsaival hatni képes. A tanyasi életmód kényszere és lehetőségei meghatározó élményt jelentettek számára, amely sokmindenre megtanította, és munkásságában a mai napig felfedezhető.

„Felmenőim földművesek, iparosok voltak, és volt közöttük egy református lelkész is. Nem csak úgy elvoltak, hanem alkottak is. Az alkotás, teremtés örökös lételemük volt, iránymutatás, kotta számomra. Teremteni ott, ahol vagyunk… Édesanyám egyik testvérének csipkemanufaktúrája volt. Legalább húszan dolgoztak benne. Igazi mestere volt a csipkekészítésnek… Az ember hogy eszik, alszik, bemegy a munkahelyére dolgozni, az nem sokat jelent, ez természetes. Valamit le kell tenni az asztalra, érdemlegesen. Egy művet kell felépíteni, ez a legfőbb feladatunk. A család minden tagja keményen dolgozott. Keresztapám kerékgyártó bognármester volt a téeszben, emellett muzsikus emberként zenekarban is játszott, még szimfonikusban is, meg lakodalmakban nagyapámmal együtt. Nagyapám egyszer megkérdezte:

– Na fiam, mit csináltál? Csináltál valamit máma?

– Dolgoztam.

– Nem azt kérdeztem, hanem a munkád eredményét: könnyű csak „Úgy” dolgozni, valamit lötyögni, sokan így csinálják. Letenni valami maradandót, ami a mestere, magad és mások számára is hasznos, az nehéz.”

A fazekas szakmával 1971-ben kezd el ismerkedni Kántor Sándor műhelyében. Mestereitől, Kántor Sándortól, id. és ifj. F. Szabó Mihálytól, valamint Sz. Nagy Istvántól nemcsak a Közép-Tiszavidék fazekasságának stílusvilágát ismerte meg, hanem a fazekas örökség hagyományának tiszteletét, az egyszerű, egyenes beszédű és cselekedetű, két kezéből élő mesterember munkájának megbecsülését, s az ehhez szorosan és szervesen kapcsolódó minőség megkövetelését és tiszteletét is. Az általános iskolában tanárai ugyan a zenei pálya felé irányították, ám választott hivatása mégis a fazekasság lett. Az általános iskola befejeztével katonazenész növendéknek vették fel a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti

Szakközépiskolába, ahol 1972-ig tanult. Középiskolás éveiben a nyári szüneteket a Kántor-műhelyben töltötte, ahová az általa tisztelt és becsült helybeli mester, Sz. Nagy István segített neki bejutni. Budapestről végleg hazatérvén folytatta a korábban megkezdett ismerkedést a fazekas szakmával. A három és fél év tanulóidő voltaképpen azokat az alapokat adta, amelyek ma is meghatározzák hitvallását. A Kántor-műhelyben tanulta meg a szakma legalapvetőbb fogásai közül a korongozást. Itt szakmailag a legnagyobb hatással Sz. Nagy István

volt rá, akivel egymás mellett dolgoztak. A díszítéssel ebben az időszakban még nem nagyon foglalkozott, mert ez akkor Kántor Sándornak és családjának a feladata volt. Időnként azonban másolt, illetve segített a díszítmények egyes leveles motívumait zölddel töltögetni.

A mindennapi munka mellett a Kántor-műhelyben kezdett megismerkedni a különböző tájegységek motívumvilágával is. Természetszerűen elsősorban a tiszafüredi kerámiastílus érdekelte, de mellette a Felföld és a Tiszántúl más központjainak a forma- és motívumkincse is felkeltette érdeklődését. Ezeket korábban tanítómestere is szorgalmasan tanulmányozta, majd beépítette munkásságába.

1975-ben a Kántor-műhelyből távozva F. Szabó Mihály és ifj. F. Szabó Mihály közös műhelyébe került, ahol önálló elképzeléseinek megvalósítására már több lehetőség adódott. „1975-ben átkerültem az egyik Kántor tanítvány F Szabó Mihályék műhelyébe, ahol már mint segéd dolgoztam 1983-ig. Mihály bácsitól is nagyon sokat tanultam, hiszen harminc évet együtt dolgozott Kántor Sándorral, óriási tapasztalattal bírt. Fia Ifj. Szabó Mihály ebben az időszakban újította fel a hódoltság kori kerámiát, tőle láttam, hogyan kell egy rég letűnt kerámia kultúrát a föld alól kiásva újra alkotni. Nagy hatást gyakorolt rám patriotizmusa, az állatok

szeretete, a dolgok melletti őszinte „nyakas”, kiállása, konok küzdése a kor „visszásságaival”. Ez a hely nem csak egy fazekasműhely volt hanem az akkori, városi kulturális élet egyik színtere, valódi közösségi színtér. Az F. Szabó-műhelyben szintén alapvetően korongosként dolgozott, de már ekkor is érdeklődött a szakmai újítások iránt. Id. Szabó Mihály ekkor a zöldmázas, karcolt és rátétes cserepeket készítette, ifj. F. Szabó Mihály pedig a hódoltság kori kerámia felújításával foglalkozott. Ez a világ nagymértékben hatott mesterünkre is, munkásságának első (karcagi) időszaka ekkor kezdett kiteljesedni.” (dr. Nagy Molnár Miklós etnográfus)

Önálló műhelyről álmodoztam. Teljesítmény bérben dolgoztam, de mégis, teljes jogú" polgára voltam ennek a közösségnek, nem voltam egyedül. A gimnáziumi tanártól a város első emberéig, a párttitkárig sokan megfordultak a műhelyben, engem is sokan megismertek. Ebben a közegben formálódtam, és ebben a körben ismerkedtem meg Bellon Tiborral, a karcagi Nagykun Múzeum igazgatójával, ő abban az időben gyakran járt Kalocsán. Dr. Bárth Jánossal és többekkel együtt Írták meg Kecel monográfiáját.

„Fazekasaink karcagi kiállítása elnyerte Geri István kalocsai tanácselnök tetszését. A városi vezető azt mondta Bellon Tibornak, hogy ő mindent megadna egy tehetséges fazekasnak, ha letelepülne Kalocsán.”

Alkotópályájának karcagi időszakában már felfedezhetők a későbbi Kovács László érett mesteri tevékenységének kezdetei. Mesterségről vallott nézeteit már karcagi éveiben is jellemezte az a gondolkodásmód, amelyet ma is magáénak érez: újat alkotni nem feltétlenül azt jelenti, hogy gyökeresen más formákat, színeket és díszítéseket használ, ami az eredetitől teljesen eltér. Véleménye szerint a régi mesterek darabjai megállják helyüket a modern lakáskultúrában is, stílustörés nélkül illeszkednek abba.

Karcagi évei alatt is a hagyományos edényformákat és edénytípusokat készítette, s már ekkor elhatározta, hogy ezek mellett főképpen a konyhai edényekre helyezi majd a hangsúlyt. Az általa elképzelt tárgyak készítésénél mindig arra törekedett, hogy a régi formákat megőrizze és megtartsa, de a kor technikai viszonyait is figyelembe vegye. Ennek az alapelvnek megfelelően dolgozik mind a mai napig, s készíti „kísérleti" edényeit. Ezekhez a kísérletekhez volt szüksége számára egy önálló műhely megteremtése, amelyre akkor Karcagon nem volt lehetősége. (dr. Nagy Molnár)

A karcagi évek döntő hatással voltak a fiatal, pályakezdő fazekas szakmai és emberi fejlődésére. Életre szólóan kötelezte el magát a népművészet ezen ága iránt, teljes személyiségével, kreatív kíváncsisággal fordult a szakma felé, ekkor alakult ki vizuális anyanyelve, mestereitől nem csak a szakmai fogásokat leste el, hanem a hagyományos közép-tisza vidéki stílus formai, funkcionális és díszítőelembeli gazdagságát. Kántor Sándor, F. Szabó Mihály és Sz. Nagy István egyaránt különös gondot fordított az elődök, a régi mesterek munkáinak, munkásságának tanulmányozására, gyűjtötték, elemezték, felhasználták gazdag motívumkincsüket, s egyszersmind, saját ötleteikkel, tapasztalataikkal, megszerzett tudásukkal, ízlésükkel, megtartva, megőrizve újat alkottak.

„Nekünk az a dolgunk, hogy az elődok által megteremtett, Összegyűjtött és gvarapított értékeket felismerve, hozzáadjuk a magunk által teremtett szellemi többletet, amellyel egy úttal irányt, valamint feladatot szabjunk meg, a jövő generációi számára.

Csakis így képes az emberi kultúra fennmaradni és elvégezni azt a küldetését, amit a teremtő rábízott.”- írja később mestereire emlékezve.

A hagyományról, vagyis a kulturális folyamatosságról szólva megállapítható, hogy az állandóan visszatérő ismétlődés az egyik legfontosabb mechanizmus a kultúrában. Létezik egy igen erős tendencia, amely a régi minták fenntartását, újratermelését segíti elő. A hagyomány nem más, mint a kultúra jellegzetes mintáinak és értékeinek a továbbadása a nemzedékek között. Más meghatározás szerint a hagyomány a közösség kulturális memóriája, egy olyan emlékezettár, amely a közösség önazonosításához szükséges információkat tárolja. Ez az információ éppen a kultúra újratermeléséhez, az azonosító minták létrehozásához szükséges. Ahogy Edward Shils megfogalmazta: „a hagyomány a racionális, morális és kognitív akciók hallgatólagos összetevője a kultúrában”.

A fiatal fazekassegéd 12 évig tartó tanulás után 1983-ban elkerült szülővárosából, Kalocsa város felkérésére önálló műhelyt nyitott a városban. Régi vágya teljesült, tehetségét az újonnan adódó lehetőségek mellett szabadon kibontakoztathatta. Feladata lett a régi kalocsai fazekas hagyomány szellemiségének felélesztése, újraalkotása és továbbadása, a kultúra, a hagyomány és emberi kreativitás, közösségi értékek identitásfenntartó szerepének, fontosságának megértése és megértetése. A deklaráltan elvárt feladatok értelmezése, és végrehajtásának mikéntje a gyakorlatban nem várt nehézségeket jelentett a fiatal fazekas számára. Az ifjú mester kialakult vizuális világképpel érkezett, amely elsősorban a tiszafüredi fazekasság elemein alapult. Ezt a technikát ezt a stílust ismerte, ezt tanulta, ebben volt igazán otthon.

Kalocsa nevének hallatán a legtöbb embernek a paprika mellett a népművészet jut eszébe. A tarka virágú kalocsai hímzés és pingálás messze földön ismert, összemosódott a magyar népművészet fogalmával. Ez a művészet a Kalocsa XVIII-XIX. századi határában kialakult falvak: Homokmégy, Öregcsertő, Drágszél, Szakmár, Újtelek és a hozzájuk tartozó közel negyedszáz szállás hagyományos paraszti művészeti kultúrája.

A híres kalocsai népművészet jellegzetes ágai: a fazekasság, a fafaragás, a bútorfestés, a pingálás (falfestés), a hímzés és a viselet.

A legrégibb kalocsai népművészeti ág a fazekasság, melynek bizonyítottan kora-középkori gyökerei vannak. Az újkori kalocsai fazekastermékek tipikus edényei a mázatlan, vörös korsók és kanták, valamint a fehér mázas aratótálak. A korsósok a mázatlan vörös edényeiket paksi földdel díszítették.

Jellegzetes motívumaik a karmolásos, hullámcifrás, rácsos, nyomkodós és a karcos. A tálasok sötétzöld, zöld, fehér és sárga mázkombinációval égették edényeiket. Az aratótálakra gurgulával írták a kék-zöld-sárga motívumaikat. A minták ugyan emlékeztetnek a korai hímzések rozmaringágas, cakkos, csöppös díszeire, mégis kizárólag a fazekasságra jellemző motívumok ezek. A XIX. század végén jelentek meg a bögréken és a kiskorsókon a fafaragás jellegzetes tulipánjai.

Nem állíthatjuk, hogy Kalocsának nem voltak gazdag fazekashagyományai, de stílusban, technikában, motívumokban gyökeresen eltértek a tiszafüredi hagyományoktól. Míg Karcagon és környékén az 1970-80-as években több fazekasműhely működött, Kalocsán ebben az időszakban nem volt alkotó fazekasmester. A néhány élő egykori fazekas, már nem gyakorolta a mesterséget, sőt, az ó-kalocsai formák, motívumok hagyományát elhagyta a közösség kulturális memóriája, helyébe az 1920-as években kialakult színes cifra kalocsai lépett. A Visky Károly Múzeum raktárában található néhány autentikus kalocsai edény volt a kiindulópont a fiatal fazekas ember számára. A korsók, tálak jellegzetes kalocsai motívumai teljesen idegenek voltak a karcagi motívumokhoz, fentebb említett technikákhoz képest. Nem csak a szakmai kihívás jelentett nehézséget a fiatalember számára, hanem a megszokott otthon, közösség, társas körök is hiányoztak. A beilleszkedés nehézségei között is megértette, szüksége van az őseitől, mestereitől örökölt kitartásra, teremtő erőre, megújulni tudásra. „Teremteni ott, ahol vagyunk!”- emlékezett a régi intelemre. Nem csak a hagyományos és szűkebb értelemben vett műhelyt akart, nem csak magas szinten, mesterei méltó utódjaként szakmát művelni, hanem szellemi műhelyt, közösségteremtő új otthont, legyen helye a művészeteknek, a találkozásoknak, beszélgetéseknek, vitáknak, a kulturált szórakozásnak. Ez a program irányította Kalocsán kibomló értékteremtő tevékenységét. S nem is akármiképpen: „értő kézzel-szívvel és elmével sikerült élővé egybegyúrnod ama kemény és konok Nagy-Kunság valamint e lágyabb Dunamelléki táj legszebb, legméltóbb hagyományait s még ezenfelül is mi mindent!”- írja róla Buda Ferenc Kossuth-díjas költő. Kemény, kitartó munkával visszaemelte a régi kalocsai fazekasság formavilágát, motívumait művészetébe, alkotó, nevelő életművének példája szerves, élő része lett Kalocsa város kulturális életének.

„Ahogy a madarak szárnyas lények, úgy vagyunk mi társas lények... Emberi életünk leglényegesebb teendője tehát, hogy kedv és lélekemelő közösséget alkossunk” – mondja Illyés. Nem túlzás: Kovács László erre tette fel életét.

A helyi hagyományokból felépülő nemzeti örökség csak akkor marad fenn, ha

megtartva megőrizve állandóan újrateremtjük. Vagyis a hagyományalapú társadalom a helyi kulturális értékek megbecsülésére épül, a kisközösségek belső kezdeményező erejére épít, s ezáltal újra meg újra feltölti a közösség alkotókedvét. A hagyományok ébren tartása ily módon az önbecsülés, az egészséges helyi identitás forrása lesz, a tradíció ily módon összeköti a múltat és a jövendőt.

Több mint 40 éves tudatos építkezéssel új intézmény, közösségi tér, a tágabb értelemben vett kultúra valóságos otthona épült fel Kalocsán, a Fazekas Alkotóház, amely 2022-ben elnyerte a Magyar Örökség-díjat.

Ennek az otthonnak az éltető ereje Kovács László fazekasmester kedv- és lélekemelő művészeti, közösségteremtő és -fenntartó tevékenysége. A rendszeresen, évente megszervezett gyermek és felnőtt alkotótáborok, kiállítások, bemutatók, nem csak határon belül, de egész Európában is öregbítették a magyar fazekasság hírét, nevét. Az általa 1987-ben életre hívott fazekas találkozók eredményeképpen jött létre az a szakmai közösség, amelyik Kecel városával, a Bács-Kiskun Megyei Közművelődési Intézettel (Nemzeti Művelődési Intézet) közösen évente megrendezi az országos hírű fazekas pályázatot és kiállítást. A keceli pályázaton meghívás alapján vehetnek részt az ország minden pontjáról érkező jeles alkotók. A pályaművek elbírálásában a társadalmi zsűri mellett komoly szerepet kapnak és kaptak a fazekas szakma kiváló képviselői is. A pályázat elsődleges célja, hogy a hagyományok figyelembe vételével, az iparban megjelent új anyagok, technológiák alkalmazásával olyan alkotások létrejöttét ösztönözze kísérleti jelleggel, amelyek magukon hordozzák mindazokat a stílusjegyeket, amelyekből egyértelműen rá lehet ismerni, hogy azok magyar fazekas munkák. Mindezek mellett kielégítsék a ma emberének funkcionális és esztétikai igényeit is. Az országos fazekaspályázat és kiállítás egyik különleges hajtása a Mesterek Tiszteletére-díj. Azok a fazekas alkotók kaphatják, akik a nemzeti fazekas-kultúra értékeinek megőrzésében, fejlesztésében, átadásában s ezen keresztül a köz–és magán erkölcs nemesítésében végzett tartósan kiemelkedő teljesítményét nyújtottak. Az alapító ötletgazda Kovács László úgy határozott, hogy a díjat a kiállításon részt vevő fazekasok titkos szavazással ítélik oda arra érdemes társuknak.

Mesterré úgy válik valaki, ha megvan benne az elszántság, szakértelem, kreativitás és nem utolsó sorban a kellő szenvedély. Karcagon és Kalocsán megtanulta, hogy az életpálya csak akkor lehet teljes, ha a megszerzett tudás nem veszik el a halandó egyéni élettel, kötelességének érezte a tudásátadás tudatos megszervezését. harmincnégy év alatt 17 fiatal tanult műhelyében, közülük jónéhányan választották, választják hivatásuknak a fazekasságot. Közülük kiemelkedik Madár Helga a Népművészet ifjú Mestere, az MMA ösztöndíjasa és Sánta Márton, aki „civilben” villamosmérnök, s így vall a mesterhez fűződő szakmai, emberi kapcsolatának fontosságáról: „13 éve egy fazekas táborban találkoztunk először. Kovács Lászlótól nemcsak a szűkebb értelemben vett fazekas szakmát tanultam meg, hanem a műhelyben együtt élve az igazi mester világképét is igyekeztem elsajátítani, A pontosságot, a koncentrációt, az odafigyelést, az agyag és megmunkálása iránti alázatot és sok egyéb dolgot, ami a sikeres munkához kell. Kinyílt egy új világ szinte, folyamatosan abban gondolkozom azóta, hogy legyen egy saját műhelyem, egy saját helyem, ahol tudok én is dolgozni saját kedvemre, és ezzel a hivatással több időt tölthetek majd. Én is így kaptam meg önzetlenül, ingyen, és én is így szeretném továbbadni majd egyszer.”

Ez az út még nem ért véget.

Elismerései, kitüntetései:

1983. A Népművészet Ifjú Mestere

1983. Népi Iparművész cím

1992. A Népművészet Mestere cím

1992. Gránátalma díj

1998. Pécsiné Ács Sarolta Díj, Kalocsa

1996. Bács-Kiskun Megyéért Művészeti Díj, Kecskemét

2009. Pilinszky-Díj, közművelődési munkájáért, Kecskemét

2012. Bács-Kiskun Megyéért Művészeti Díj, Kecskemét

2012. Kecel Város Fejlődéséért kitüntetés

1985. Tagja a Duna-Tisza közi Népművészeti Egyesületnek

2000. A Mesterségek Ünnepén, Az Év Mestere elismerésben részesült

2014. Bács-Kiskun Megyei Kereskedelmi és Iparkamara Elnöki Dicsérő Oklevél

2015. XIII. Alföldi Fazekas Triennálé: Kántor Sándor Díj, Karcag (Kántor Sándor szellemiségét híven őrző művészien kivitelezett kerámiáiért.)

2016. Oklevél, Legszebb Tradicionális Sátor a Vásárban, bemutatóval együtt. Jarmark Jagiellonski Fesztivál Lublin (Lengyelország)

2016. XIV. Keceli Országos Fazekas Pályázat és Kiállítás, Szakmai Díja, Kecel

2016. Díszoklevél, Kalocsa Város Önkormányzatától, 60.születésnapja alkalmából, valamint kiemelkedő munkásságáért, a kalocsai fazekasság megmentéséért, a mesterség továbbadásáért és civil közösségteremtő munkájáért.

2017. Oklevél, a Duna-Tisza közi Népművészeti Egyesület alapításának 35. évfordulója alkalmából, az egyesület fennállása óta, a közösségért végzett kiemelkedő és színvonalas alkotó tevékenysége elismeréseként.

2018. Kalocsa Város Díszpolgára Cím

2018. köztestületi tagja a Magyar Művészeti Akadémiának.

2018. Bács-Kiskun Megyei Értéktárba felvették: hagyományőrző művészeti és közösségi tevékenysége megnevezésű nemzeti értéket kulturális örökség szakterület szerinti kategóriában.

2022. Magyar Örökség-Díj (Fazekas Alkotóház)

2022. Kresz Mária-Díj, Budapest. A fazekasság, a népművészet, a hagyomány átörökítés, valamint az oktatás területén végzett elhivatott és eredményes munkájáért.

2023. A Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja

[2024]