Kovács Péter
Kossuth-díjas és Munkácsy Mihály-díjas festő- és grafikus művész
Kovács Péter a gimnáziumi évek alatti mind intenzívebb, elsősorban az olvasmányélményeihez kapcsolódó, illusztrálási ambíciókkal ösztönzött rajzolgatásra alapozva jelentkezett 196l-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolára. 1962-ben a Dési Huber István Képzőművészeti Körben töltött pár hetes stúdiumok során, és a Barcsay Jenő anatómia-könyve nyomán megtanult mesterségbeli fogások csak az esti felkészítőre való felvételhez voltak elegendők. Aztán 1964-ben bejutott a nappali tagozatra. Fónyi Géza tanítványaként, a festő-szakon kezdte meg felkészülését, s bár először szeretett volna átkerülni a grafika-szakra, végül mégis festő maradt: kezdetben Kondor Béla mellett Rembrandt, Goya, majd később a Tölg-Molnár Zoltánnal együtt felfedezett Rouault nyűgözte le, s pályája plextollal festett táblaképek sorozatával indult.
Kovács Pétert már a főiskolai évek alatt is inkább a klasszikus értékek és a modernitás szintetizálásának problematikája foglalkoztatta, s a szintézis létrehozásának lehetőségét Kondor Béla szakmailag megkérdőjelezhetetlen, biztos etikai alapokra építkező, szimbólumokat újraértelmező művészete bizonyította számára. Meghatározó élménye volt a hatvanas évek Kondor-kiállításain bemutatott művekkel való szembesülés, és meghatározó volt a művek alkotójával való személyes találkozás: Szemethy Imrével műtermében keresték fel a művészt. E találkozások is megerősítették meggyőződését, hogy csakis mélyen átélt, szakmailag perfekt, karakteresen egyéni stilisztikai jellemzőkkel felruházott, technikailag különlegessé és tökéletessé érlelt művekkel léphet nyilvánosság elé. A pályakezdés éveiben plextollal festett, ülő és fekvő figurákat zárt, szűkre szabott terekben megragadó, magabiztos, expresszív kompozíciókat alkotott, s emellett folyamatosan rajzolt, valamint a Móra Könyvkiadó felkérésére illusztrációkat készített. A műkereskedelmi megalkuvásokat, engedményeket nélkülöző, tulajdonképpen a később nagyobb méretben megfesteni szándékozott művek előtanulmányaiként minősíthető képeket a Képcsarnok Vállalaton keresztül értékesítette, s egzisztenciális biztonságát az 1971-ben elnyert Derkovits-ösztöndíj teremtette meg. Számos a pálya korai szakaszát jellemző, szorongó, hajszolt alakokat megjelenítő Kovács Péter-alkotta kompozíció tűnt el az „állami vásárlások"-nak nevezett akciók útvesztőiben, mígnem a hetvenes évek végén lezárult a plextollal festett táblaképek sorozata. Kovács Péter korai művei a közvetlen elődök és a kortársak egy csapatának – Csernus Tibor, Lakner László, Sváby Lajos, Banga Ferenc, Almásy Aladár, Szemethy Imre, Szentgyörgyi József – művei által jelzett azon áramlathoz kapcsolódnak, amelyben az alaphangot a drámai hangvétel, a komor szólam teremti meg, s amelynek atmoszféráját a nyugtalanság, a zaklatottság, a félelem, a tragédia előérzete vagy jelenlét-tudata hatja át.
Ez a komor, nyomasztó világ bontakozott ki az 1989-ben, a Vigadó Galériában rendezett kiállítás alkotásai, majd az 1997-ben az ugyanezen fővárosi kiállítóteremben felvonultatott kollekció művei nyomán. A korábbi alkotószakaszokhoz viszonyítva nagy változások, gyökeres fordulatok nem voltak regisztrálhatók: a kilencvenes évek alkotásai is azt tanúsították, hogy Kovács Péter mániákusan, újra meg újra egyetlen dolgot rajzol: a testbe, a corpusba foglalt, tragikusan lezárult történéseket összpontosító jelenségeket, a félelmeket, az iszonyat-állapotokat. A kilencvenes évek képein már nincs semmi más, mint az összetört emberalak, amely egyre tünékenyebb, egyre felismerhetetlenebb, átalakulóbb, egyre mélyebb többértelműségekkel zsúfolt, amely egyre állatiasabban emberszerűbb. Továbbra sincs tárgy, nincs környezet, nincs attribútum a kompozíciókon, nincs egzaktságokat vagy illuzionizmusokat megcsillantó tér, nincs dimenzió és nincs horizont-támpont se: csak a lecsupaszított, bizonytalanul álló, fekvő, a semmiben függő, lebegő, de mindig és mindenképpen meghajló-megbicsakló test. Nincs történet: az állapot, a semmiféle reménnyel nem kecsegtető, jelenéssé szintetizált helyzet tragikuma uralkodik a képeken. Ezt a tanulságot fogalmazta meg 2000-ben Kovács Péter munkáiról értekezve Gaál József festőművész is: „Keresztényi látomás – mártírok, szentek, latrok, esendő emberek röntgenmanierizmussal, anatómia-görcsökkel. A megcsukló emberben ott rejlik Krisztus sziluettje és a keresztény Európa bűne is, minden megkínzott ember utolsó szédülete. A szövevényes gesztusokból mindig létrejön egy holtpont, egy kényes egyensúly, mikor a befejezetlenség ellenére létrejön e világ és túlvilág kétkarú mérlegének középpontja. Holtpont, vagy inkább küszöb – innen odaátra. Ezen a ponton már nem létezhetnek tárgyak, jeleket csak a test által nyerhetünk. Köztes lét, bardo – mondaná a keleti ember, mert az elszálló, de nyugodt lélek káprázat-testek vonaglását nézi, végignézi a test bomlás-színházát. A szereplőknek nincs tekintetük kifelé, önmagukba néznek végződéseik, a semmiben elenyésznek, bemutatják a test eltűnését, felőrlődését. Az elszabadult lélek már csak ezt a ködképet láthatja. A vonal elhalása, elerőtlenedése, amely ideges kitüremkedéssé válik és valami testrészt idéz, nem képes megakadályozni a térben való feloldódást, egyben a tér elvesztését. … Kovács Péter útja magányos, belső világának kivetülését képes valódi misztériummá változtatni, kilépett az önmegvalósítás önző világából, alámerülése általános emberi problémákat hoz felszínre. Kiegyensúlyozott személye már nem talány, csak ilyen léleknyugalommal lehet az áldozatfelmutatást jellé alakítani. Az út még vezet tovább, a figurák sohasem válhatnak láthatatlanná, látszólag minden jel feloldódik a végtelenben, elnyeli az üresség, de mindig marad egy remegő gesztus, amely önmagába foglalja az eltűnő formákat."
Mindezeken a kifejezés-érzékiségeken túl e művek ösztönzője, alappillére az intenzív gondolatiság; a tragikus létszemlélet, a drámaiságokba fúló filozofikusság, amely a nyugalom felfokozott expresszivitása révén magával ragad és nem hagy nyugodni. Az expresszivitás Kovács Péter varázslatosan szűkre szabott és szűkre szabottságában is gazdag eszközrendszeréből, a grafikai anyagok és eszközök festőiségéből, festőiségének sokrétűségéből, kimeríthetetlennek tűnő hatásvilágából eredeztethető. A kompozíciók a vonal és a folt érzékeny együtteseinek harmóniákban és ellentétekben játszó, változékony színterei: az előszüremlések, az elmosódások, a semmibe veszések, a sejtésszerű körvonalazódások a sejtelmességek tetten érhetetlen fokozatait vetítik elénk. Az alap fehér, szürke, sárga, narancs, vörös és fekete, amelyben a fehérek, a szürkék, a sárgák, a narancsok, a vörösek és feketék sodródnak a figurativitás végkifejlete felé. Fájdalmasan megtörő, a kiindulási pont felé visszaforduló, vagy visszafordulni csak szándékozó, de nem tudó, tétovázó vonalak, kavargó vonalgubancok, foltokká mosódott satírozásnyomok, maszatolások: a szén, a pasztell, a színes ceruza misztikussá érlelt rögzüléseiből szerveződnek, épülnek a munkák. És e rögzülések által teremtett, bizonytalan körvonalakkal közrefogott homályban egy-egy emberroncs, egy-egy féregszerű lény jelenik meg az utolsó, a még felismerhetőségi fázis alakzataként.
Kovács Péter alkotásai a magunk mögött hagyott múlt század nyolcvanas éveiben már nemcsak a hazai tárlatok fontos, díjakkal elismert szereplői voltak, hanem egyre gyakrabban jelentek meg a külföldi kiállítótermekben is: a művész munkáinak első, sikeres külhoni bemutatására 1983-ban a baseli Kunstmesse-n került sor. Ezután a kortárs magyar képzőművészetet reprezentáló csoportos kiállítások keretében, valamint önálló tárlatokon mind gyakrabban kaptak bemutatóteret művei – elsősorban Ausztriában, Németországban és Svájcban, de munkái eljutottak Svédországba és a tengerentúlra, Kanadába is –, és napjainkban is rendszeresen szerepelnek a határokon túl. Szerencsés esetben egy-egy, Magyarországtól távol töltött ösztöndíjas periódus is illeszkedett a munkásságba: Kovács Péter Bernben, a svédországi Grödingében, Rómában és a kanadai Victoriában dolgozhatott a nyolcvanas-kilencvenes években. Az ösztöndíjas periódusok, a külföldi kiállítások lezárultával számos műve véglegesen a műhelymunka vagy a bemutató színterén maradt: alkotásai közül sok rangos köz- és magángyűjtemények anyagát gazdagítja. Az immár kötetnyire hízó hazai és külföldi sajtóvisszhang, a kritikák és tanulmányok sora mellett 1998-ban látott napvilágot az a kismonográfia, amelynek szerzője a magyar grafika legújabb kori történetét dokumentáló és elemző, számos nagy ívű összefoglalást közre adó kiváló művészettörténész, Supka Magdolna. A magyar művészet elfeledett, vagy méltatlanul háttérbe szorított mestereiért szenvedélyes harcot vívó szakember évtizedeken át, a 2005-ben bekövetkezett haláláig kitartó figyelemmel kísérte Kovács Péter művészetét, s több tanulmányt írt műveiről. A T-Art Alapítvány Paletta-sorozatában megjelent kismonográfia bevezető tanulmányában költői ihletettségű értekezéssel tárta fel e művészi világ dimenzióit: „Van …ennek a piktúrának a drámai hangvételében egy olyanfajta jelleg, a megszólalás méltósága és ereje, ami a poétika műfajai közül csak az óda nyelvéhez hasonlítható. A gondolatnak, a klasszikus formának az ünnepélyessége, ami az ódát jellemzi, és manapság anakronisztikusnak láttatja, Kovács Péter művészetében átvált a fékezett indulat kifejezésébe, amelynek feszültségét fokozza az a mód, ahogyan ez a művész a személyes sorsának kegyetlen tanulságait kivetítve, az emberiség közös gondjaként, a humánum és a moralitás elleni vétkek sorában, a maga lidérces látomásainak jelképébe foglalja. Nem véletlen, hogy ezeknek hangja szinte bibliai jövendölés súlyával adja tudtunkra, hogy az intelmek, a fenyegetések immár hasztalanok, s mi úgy érezzük, e látomásaink – olykor a Dante poklát felülmúló – brutális realizmusa olyan elevenbe vág, éles testi fájdalomérzetet tud kiváltani, amely a frissen feltépett sebet juttatja eszünkbe. Mivel csak a személyes fájdalom elviselhetetlensége teszi számunkra a mások szenvedését – azonos erővel és egyidejűleg – átélhetővé, ez a felismerés arra késztette a művészt, hogy önmagát tegye meg e vijjogó, nyüszítő fájdalmak közvetítőjévé. Aki pedig egyszer felfogta minden ízében, rezdülésében és rándulásában a művek rajzolatának fokozhatatlan árnyalatosságát, bizonyos formák szinte párlattá desztillált semmibe távolodását, abban önkéntelenül felmerül a kérdés, mi kényszeríthette ezt a művészt arra, hogy vonalainak utolérhetetlen szenzibilitását a tragédiák és kínok tolmácsává tegye? Született-e valaha is olyan műalkotás, amelyben a torz és brutális expresszió az esztétikai szépség, s a magas művészi kvalitás azonos szintjén érvényesül?"
A nyolcvanas évektől a vissza-visszatérő „egyes", „kettes", ritkábban „hármas" – vagyis egy-, kettő- és háromszereplős – test-idézetek, valamint az arc-kreációk önálló lapokon, diptichonokon és triptichonokon rögzülnek. A diptichonok és a triptichonok a rajzokat hordozó papírívek szoros egymás mellé helyezésével, vagy két és három különálló keretbe foglalásával valósul meg, de a kapcsolatok általában nem véglegesek: a diptichon- vagy triptichon-elemek gyakran önálló képekként is megjelenhetnek, vagy a kettős- hármas-képegyüttesek elemei között cserék is előfordulhatnak. Számos esetben egy-egy nagyobb méretű kompozíció a papír határait átlépő, a papíríveket mintegy összefogó rajzként realizálódik. A nagyméretű, több ívre rajzolt művek mellett középméretű, és tenyérnyi, feljegyzésszerű, de mégis befejezett művé érlelt kompozíciókként megalkotott munkák is születnek Kovács Péter műhelyében. A nagyobb ívek esetében nemegyszer vászonra kasírozza, s így hatásvilágában is mintegy olajképet idézővé alakítja a papírra rajzolt művet, míg a kisméretű rajzok önálló lapokként, vagy ikonosztázszerűen egységbe foglalt képegyüttesekként jelennek meg. A művek e formai összefüggéseken és jellegzetességeken túlmenően egy-egy laza tartalmi mozzanat által összefogott tematikai egységbe is rendeződnek: ilyenek a cella- és a gödörpróba-, a lény-képek, a függő-rajzok, a „penészes" és a „rozsdás" kompozíciók és ilyen az Arckereső-lapok együttese.
Az autonóm, az önálló és a sorozatokba illeszkedő, vegyes technikával kivitelezett kompozíciók mellett Kovács Péter készít sokszorosított grafikákat is – elsősorban litográfiákat –, de ezeket is egyéni alkotói szemlélettel alakított módszerrel: a kőről nyomtatott lapokat utólagos beavatkozásokkal általában egyedi alkotásokká avatja. Ilyen, a művész által litográfia-metamorfózisoknak – „litomet"-nek – nevezett munkákból rendezett kiállítást 2006-ban a budapesti Galéria IX-ben. És mindemellett a négy évtizedet átfogó alkotói munkásságnak van egy, a pályát végigkísérő alkalmazott szegmense is: az illusztrációké. Kovács Péter már a pályakezdő periódusában is készített illusztrációkat – kezdetben a gyermekeinek szóló mesék „kísérőrajzaiként", majd megbízásra különböző kiadók számára –, mígnem ez a művészi tevékenységforma (az alkotótársakkal és a kiadókkal való harmonikus együttműködés eredményeként) folyamatossá vált. Napjainkra egy hallatlanul változatos, sokszínű együttest tükröztető illusztráció-leltár állítható össze ezt az alkotóterületet vizsgálva: gyermekkönyvek, vers- és mesegyűjtemények, ismeretterjesztő munkák, regények és természettudományos kiadványok kísérőrajzai, könyvborítói sorakoznak egymást követve.
A nagy elődök munkássága – Rembrandt, Goya – által is ihletetten, a modern művészet nagy mestereinek – így mindenekelőtt Francis Bacon – törekvéseivel párhuzamban, Kondor Béla nyomán, s közelebbről a 20–21. századi, oly erőteljes – többek között Földi Péter, Gaál József, Kelemen Károly, Klimó Károly, Sváby Lajos, Szabados Árpád, Szentgyörgyi József, Újházi Péter, Végh András műveivel fémjelezhető – magyar expresszionista áramlatba meghatározó tényezőként illeszkedik e művész munkássága. Kovács Péter művei által az új magyar realista művészet expresszionista hevületű alapjai lerakattak, és ezen a szilárd alapon a modern magyar művészet történetének egyik legfontosabb életműve áll előttünk. Ez az életmű az újabb és újabb, a kor kihívásaira autentikus kérdéseket és válaszokat megfogalmazó alkotásokkal napjainkban is egyre tovább gazdagodik.
[2013]