Kő Pál

A hosszú évtizedeket felölelő Kő Pál-munkásság, az igen aktív művészeti közéleti és a jelentőségteljes művészetpedagógusi tevékenység meglehetősen rapszodikusan és felületesen dokumentált a magyar művészeti, művészettörténeti irodalomban. Kő Pál szobrászatáról tulajdonképpen a Rózsa Gyula művészettörténész által írt, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata gondozásában 1976-ban megjelent kismonográfia az egyetlen átfogó igényű feldolgozás – de ez magától értetődően csak a pályakezdés periódusát tárgyalhatja –, amelyhez további, speciális szerkesztőelvet követő kiadványok kapcsolódtak a későbbiekben. Az önálló kötetek mellett számtalan alkalmi katalógus, leporelló is megjelent, és ha a hosszú-hosszú, a munkásságot dokumentáló irodalomjegyzékre pillantunk, akkor felmérhetjük, hogy már-már végeláthatatlan a kiállítási ismertetők és kritikák, riportok, cikkek tételeinek sora. Feltűnő viszont, hogy a tengernyi irodalomban egyetlen átfogó, elemző, az életmű által reprezentált művészeti jelenséget vizsgáló tanulmányra sem bukkanhatunk. És árulkodó jel az is, hogy a modern magyar művészet szakirodalmi összefoglaló munkái mintegy mellékesen tárgyalják csak e művész tevékenységét.

Összességében, a munkásság-jellemzőket általános szinten megragadva elmondható, hogy jóllehet számos kiállítást is rendezett – az első jelentőset 1972-ben, a budapesti Műcsarnokban – Kő Pál szobrászművész alkotói tevékenysége elsősorban a megbízásra készült, az állandóság igényével közösségi térben elhelyezett, maradandó anyagban megvalósított „monumentális" alkotások révén vált közismertté, és a 20. század harmadik harmadát és az ezredfordulót követő első évtizedet átfogva a modern magyar szobrászat egyik legfontosabb fejezetévé és jelenségévé. Talán az a tévedések kockázata nélkül is megállapítható, hogy a pályakezdő szakaszban, a hetvenes-nyolcvanas években a kisplasztika-körrel összekapcsolódó alkotótevékenység volt a hangsúlyosabb, majd fokozatosan a köztéri, megbízásra készült kompozíciók váltak dominánssá szobrászi tevékenységében. Az idézőjelbe fogott monumentalitás méret-, illetve lépték-meghatározásával azt szeretnénk jelezni, hogy a harsányságok és túlméretezettségek, a mindent elsöprő ürességek és a semmitmondások korszakában Kő Pál munkái megőrizték az emberléptékűséget, a monumentalitás bensőségességét. Természetesen a mű hitele nem csak a nagyság, az elementáris kifejezés miatt foszlik a semmibe, és nem csupán a kicsinység által teremtődik meg. E szobrász kisplasztikái, kiállítótermi közegben bemutatott, belső, intim terekben elhelyezett művei kicsinységükben is monumentálissá emelkednek, és a viszonylagos nagy emlékmű-méreteket is semlegesíti az a furcsa egyensúlyhelyzetekre, tömeg-ritmusképletekre és a már-már az esetlegességekbe forduló törékenységre hangolt formarend, amelynek indokoltságát a figurákat, a tárgyakat megjelenítő kompozíciók tartalmi mélyrétegeiben lelhetjük meg. Mindezekkel együtt és mindezeken túlmenően Kő Pál munkáit a korba ágyazódón és a korszellemmel szembeszegülve hitelesíti az a mindig megszólaló, mindig jelenlevő emberi, mélységesen mély humánummal átitatott hang, amely alkotásainak egyik legfontosabb, lényegi sajátja. A „monumentális" művek sora mellett a kisplasztikák, az érmek és a plasztikai műveket előkészítő-kísérő rajzok együttese a múlt század hatvanas éveitől napjainkig azt tanúsítja, hogy az életműben nagy fordulatokra, váltásokra, egymástól élesen elváló szakaszokra vagy korszakokra nem figyelhetünk fel, de ugyanakkor az egységesítő vonások, az összefűző kapcsolatok megragadása is roppant nehéz: mert minden mű önálló világ. Kő Pál farag fát és követ, önt bronzot, megformál és éget terrakottát, felhasznál szokatlan matériákat – szőrt, bőrt, posztót, csontot stb. –, ötvöz különféle anyagokat, beépít kompozíciójába talált tárgyakat, egy-egy alakját valódi ruhadarabokkal öltözteti fel. Hasonlóképpen változatos műveinek, körplasztikáinak és domborműveinek, érmeinek, szálkás rajzainak tematikai tára: parasztalakok, történelmi személyiségek, királyok és utcaseprők, költők, szentek, művész-kortársak, népmesei alakok öltenek testet önállóan vagy balladisztikus, meseszerű, nosztalgikus atmoszférát sugárzó jelenetek szereplőiként. Kiemelései révén beszédessé válik egy-egy tárgy. Munkái hol a nehézkes középkori kőfaragványok világát idézik, hol a népi kézművességgel, tárgyformálással és díszítőművészettel állíthatók párhuzamba, míg máskor kompozícióiban a szürrealizmus álomittassága és látomásossága pulzál, vagy műveinek szemlélőit a valóságelemek köznapi, közvetlen felvonultatásával, a művi és a valóságos határvonalát összemosó megjelenítésével bizonytalanítja el, hökkenti meg, kényszeríti meditációra. Az életművön belül nagy fordulat nem, de egy lassú klasszicizálódó folyamat regisztrálható. Az ezredforduló felé közeledve, majd azt követően műveiben fokozatosan visszaszorul a rusztikus jelleg, a nyersebb kifejezés, tompulnak a korábban oly frappáns formai ötletek, egyneműebbekké válnak a kompozíciók, technikailag visszatér a művész a hagyományos kivitelezési eljárásokhoz: már leginkább mintáz és bronzba önt. Kisplasztika, portré, emlékszobor, portréemlékmű, emlékmű, síremlék, emlékérem, alkalmi érem – e hagyományos plasztikai kategóriákba úgy sorolhatók Kő Pál munkái, hogy a műnemek, a műformák klasszikus szabályait mindig megsértik, a kereteket kitágítják, új és új elemekkel bővítik, gazdagítják kompozíciói: a térbehelyezés szabálytalan módozataival, az anyagalkalmazás és anyagmegmunkálás nóvumaival, a tömegalakítás, a formaképzés váratlan, a kifejezés erejével áthatott megoldásaival.

Szárnykészítő

A pályakezdő periódus faszobrai első alkalommal az 1968-as Fiatal Képzőművészek Stúdiója-kiállításon kapnak nyilvánosságot, majd e műveit összegyűjtve 1972-ben a budapesti Műcsarnokban rendezett önálló tárlatán vonultatta fel a művész. Az 1967 és 1971 között keletkezett munkák zöme fába faragott kompozíció volt, de több bronzba öntött, ólomba és alumíniumba foglalt alkotás mellett kőfaragványok is megjelentek az együttesben. A katalógus címlapján az 1971-es Kislány arany fülbevalóval című diófa-szobor jelent meg, és a műtárgyjegyzék tanúsága szerint a kollekcióban szerepelt többek között a Csónakos (1968), az Asszony késsel és madárral (1968), a Kislány (1969), a Kukás (1969), a Gyűrűfű (1971) című kompozíció, és a köztéri szoborrá vált Boronás (1968) és Ünnep (1969) kisplasztika-változata is. A Műcsarnok-kollekció kisplasztika-füzére később a bumfordi igyekezettel mozduló Utcaseprő-vel (1972), a különös dombormű-látomással, a Chagall és én című alkotással (1972) a „posztókabátos" Kossuth-tal (1973), a furcsán megbillentett asztal-könyv-tárgyszoborral, az Anyám könyvei-vel (1975) bővült ki. Ehhez a műcsoporthoz kapcsolódik az 1975-ben készített Szárnykészítő című alkotás, amelyről Lóska Lajos művészettörténész és Menyhárt László művészeti író terjedelmes műelemzést tett közzé a Művészet című folyóirat 1976. évi áprilisi számában. Nem véletlen, hogy ilyen kitüntetett figyelem kísérte ezt a művet, amely egy ütött-kopott, nyitott ajtajú madárkalitkában ülő alak – a portrészerűen megidézett Balázs János naiv festő – csirkecsontból való szárny-eszkábálását jeleníti meg. A madárkalitka hangsúlyos szimbólummá, metaforikus töltetű tárggyá vált a hetvenes évek magyar művészetében, akkor, amikor a szabadság/rabság, függetlenség/alávetettség kérdéskör konfliktusaival áttételes formában, az utalások, a célzások szintjén mind gyakrabban foglalkoztak a művészek. Ebbe a történeti-művészettörténeti folyamatba illeszkedik Kő Pál Szárnykészítő című műve is, amelynek madárkalitkája, „összefüggéseiből kiemelt tárgy"-a a bezártság és a szárnyalni vágyás közötti feloldhatatlan paradoxon metaforikus szobrászati megjelenítése. Miként a Szárnykészítőé, Kő Pál hatvanas-hetvenes években alkotott kisplasztikáinak tárgyválasztása is rendhagyó – korábban senki sem vállalkozott arra, hogy szobrot „szenteljen" egy kukásnak vagy egy utcaseprőnek –, szimbólum-alkalmazása, illetve -képzése váratlan jelentéskapcsolatokkal éltetetten mélyértelmű, valamint formarendje, technikai kivitelezése, anyagalkalmazása is újszerű. Az esetlennek tűnő, valójában rendkívül súlyos alakok (Gyűrűfű, 1971; Kossuth, 1973) mellett egyenrangú plasztikai értékekkel felruházottak a tárgyak is (Anyám könyvei, 1975), amelyek nem mellérendelt attribútumokként, hanem a figurákkal egyenrangú plasztikai kompozíciós elemekként jelennek meg (Asszony fekete órával, 1970). Hol talált tárgyakból, töredékekből építkezik (Egy régi templom emlékére, 1971), hol álomszerű látomást bont ki a fatömbből (Chagall és én, 1972; Nagy kék madár, 1975), máskor meg szürreális víziót tár a szemlélő elé (Hárfa és madár, 1974). E munkákat mindenkor a személyesség, a mélyből fakadó átélés őszintesége hitelesíti, s a bensőségesség aurája fonja körül.

Mohács

„Az 1975-ös év jelentősége szakmai szempontból igen fontos volt számomra. Akkor készítettem, el Mohácsra a Történelmi Emlékhelyre 29 sírjelet. Segítségemre volt Samu Géza szobrász barátom. A mohácsi sírjeleket fontos munkámnak tartom (persze vannak fenntartásaim, voltak ötleteim, amik nem valósultak meg, de ma is élnek bennem, mert fontosak) tartalmilag és a megcsinálás szempontjából is. Itt éreztem meg a nagyobb méret kezelhetőségét, a formák beszédességét, a formarímet stb." írta az 1985-ben az Erzsébetvárosi Galériában rendezett kiállításának katalógus-bevezetőjében a művész.

A közelmúltban újjárendezett és újjáalakított mohácsi-sátorhelyi Történelmi Emlékhely megálmodói és tervezői végre szakítottak a grandiózus, hatalmas felvezetéssel, építészeti és szobrászati elemekkel operáló emlékmű-koncepcióval, és a hely, az in situ megőrződött és feltárt tömegsírok és csatatér-rekvizítumok valóságos környezetét alakították emlékparkká, illetve emlékligetté, amelyben a természeti képződmények és a műszaki-építészeti objektumok, a kiszolgáló egységek szerves összhangját valósították meg. Az együttes kialakításán az építész Vadász György átfogó terveihez kapcsolódva számos művész tevékenykedett. A tömegsír-földhalmok, a tervszerűen telepített bokrok és fák, valamint az emlékjelek és szobrok révén egy méltóságteljes, a tragikus történelmi sorsfordulót megidéző, de a plasztikák formanyelve révén azon finoman túlemelkedő érzetet sugalló közegben emlékezhetünk. A sírjelek mellett jelennek meg a figurális, leszúrt, oszlopokon álló, megdőlő-elferdült festett faszobrok, a csata főszereplői: II. Lajos király, Szulejmán szultán – eredetileg a testét övező háló-kosarában megfeketedett emberfejekkel –, és Tomori Pál kalocsai érsek alakja, amelyhez a Samu Géza által megformált stilizált Kanizsai Dorottya-plasztika kapcsolódik. A figurák – amelyeknek megfestésében társszerzőként dolgozott Péterfy Gizella festőművész – furcsa arányú, groteszk szemlélettel megjelenített, fájdalmasan esendő alakok: a szinte gyermek II. Lajos király, a megfontolt hadvezér, Tomori Pál és a fémfüggőkkel ékesített, turbános, koponya-kosaras Szulejmán szultán megformálása kizár minden pátoszt, elutasít minden hősi allűrt, vakmerőséget és bátorságot. Mindenki csak áll a helyén és engedelmesen a bekövetkező sorsára vár. És a Kő Pál és Samu Géza által megalkotott plasztikai együtteshez kapcsolódnak a tömegsírok mentén a Király József, ifj. Szabó István és Kiss Sándor által kifaragott sírjelek, kopjafák, keresztek, totemoszlopok és a lélekharangot tartó harangláb.

Róma

Magyarországtól földrajzilag távol, de a szellemi terekben Magyarországhoz mégis nagyon közel, Rómában valósult meg az a szakrális műegyüttes, amely a Szent Péter bazilika altemplomában, a Szent Péter apostol sírja közelében lévő, a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére szentelt kápolnában, a Cappella Magna Domina Hungarorum-ban 1980-ban lelt otthonra. A Lékai László bíboros által kezdeményezett és támogatott, két pápa, VI. Pál és II. János Pál gondoskodó figyelme által kísért, átgondolt ikonográfiai program szellemében kialakított és berendezett kápolnáról fennállásának 25. évfordulóján, 2005-ben Erdő Péter bíboros, Magyarország prímása állapította meg, hogy „Ez a kápolna maradandó mű, amely átlépett az idő szűk keretén. … A kápolna létrejötte óta prófétai üzenetet hordoz." A két kapun keresztül megközelíthető kápolnát Kovács József kovácsoltvas kapui keretelik, nyitják meg és zárják le. Az első kapuból négy lépcső vezet a szentélybe, a hátsóból öt a kápolna hajójába. A szentélyben Varga Imre szobor-dombormű együttese fogadja a kápolnába lépőt: a lépcsőn álló, öregkorában megörökített Szent István szoboralakja a kezében tartott koronával a szentélyfal monumentális, életfa- és csodaszarvas-motívumokkal díszített aranyozott domborműve felé fordul, amelyből Mária a gyermek Jézust tartó, fátyollal övezett, koronával ékesített bronzszobra emelkedik ki. Itt, a szentélyben az oltár, a trónus és a gyertyatartók, illetve a szentély hátsó falívén felirat és címer illeszkednek Varga Imre kompozíciójához. A kápolna szentélyének és a hajó két oldalfalán szemmagasságban fut végig a 100x100, illetve 80x100 centiméteres méretű kőtáblákba faragott domborművek sorozata. A domborművek Kő Pál, Kiss Sándor, Kiss Nagy András, Marton László, Kiss Kovács Gyula és Csíkszentmihályi Róbert műhelyében készültek, s együttesüket a hajó zárófalán Amerigo Tot ovális, négy mezőre osztott, a kápolnaalapítás előzményeit, illetve az alapítás jeleneteit ábrázoló bronz domborműve zárja le. (A kődomborművek sorozata később, 2001-ben majd 2003-ban egy-egy Lebó Ferenc és Oláh Éva Arrée által készített domborművel egészült ki, illetve zárult le.) A római magyar szobrászati együttes domborművei közül három Kő Pál alkotása: a Szent Adalbert püspök, vértanút, a Szent Gellért püspök, vértanút és az Özsébet, a pálos rend alapítóját megjelenítő, illetve az élettörténetükből vett jeleneteket ábrázoló kompozíció.

Mindhárom dombormű a román kori kőfaragványok nehézkességét, esetlegességekkel meghatározott kompozíciós rendszerét hordja magán: a perspektíva rendjét, szabályos voltát megzavarja a nézetek és a méretek szabadon kezelt, öntörvényűen kialakított rendszere. A középkor, a magyar történelem három fontos pillanata rögzül, bomlik mesévé, alakul legendává, s egyszersmind összegződik szimbolikus töltetű üzenetté Kő Pál három domborművén: Szent Adalbertén az áhítat, Szent Gellértén a véres dráma, Özsébén a csendes meditáció kemény és szelíd tartalmai, szenvedélyekkel hajtott és tartózkodón bensőséges emóciói összpontosulnak.

Királyok, uralkodók, hadvezérek, hősök

Az 1945-ös történelmi fordulat után Magyarország köztéren megjelenített monumentális hősei Dózsa György mellett a kommunista ideológusok, a munkásmozgalmi harcosok, a pártvezérek lesznek, és nem az Árpád-házi királyok és az idegen elnyomók ellen harcoló hadvezérek. A magyar történelem meghatározó alakjai, a középkori uralkodók szobormásai csak több évtizedes szünet után, az 1970-es évektől „szivároghatnak vissza" a magyar közterekre. Teljes jogú köztéri visszatérésükben Kő Pál munkásságának kulcsszerepe volt. A Kő Pál által megformált királyok, uralkodók, hadvezérek, történelmi hősök szobrai nemcsak tárgykörük, a megválasztott és megörökített személyek miatt fontosak, hanem a megformálás, a megjelenítés szemlélete, módozata, formája miatt is. Az 1984-ben Gyöngyösön, a várossá nyilvánítás 650. évfordulóján a Szent Bertalan templom mellett felavatott (2000-ben a templomtól kissé távolabb helyezett) Károly Róbert-szobor törékeny alakja egy magas oszlopon, illetve az azt megkoronázó, kőből faragott, a város régi címerét hordozó oszlopfőn áll, kezében a jogarral és az országalmával, oldalán karddal. A közvetlenségről, a történelmi dráma mellőzéséről, a pátoszmentes példakép-állításról tanúskodik a bajai III. Béla-szobor is, amely a város legrégibb, a jeles királyról elnevezett középiskolája előtt áll 1986 óta. A király-szobrok tematikájához kapcsolódva valósult meg a veszprémi várban, a Szent György-kápolna falán a Géza fejedelem és István király című kődombormű, amely a római magyar kápolna domborműveinek stilisztikai körét idézi. Az 1989-ben Drégelypalánkon felállított Szondi György-emlék az egyik legkülönösebb Kő Pál-szobor: köztéri síremléket idéző kompozíció. A történelmi hősök monumentumainak körébe sorolható 1993-as nagypaládi, és az 1994-es szolnoki egészalakos, bronzba öntött Kossuth Lajos-szobor is a józan, higgadt, az elidegenítő vonások helyett a hétköznapi személyiséget, a meggyőző karakter jegyeit hangsúlyozó és kiemelő portréemlékműként valósult meg. A két mű távoli rokonát nem nehéz felfedezni a 1973-as „posztókabátos", „árvalányhajas-kalapos" Kossuth-kisplasztikában. A magyar történelmi hősöket megidéző Kő Pál-alkotta szobrok egyik leghangsúlyosabb alkotása, a Szent István király-szobor a millenniumi rendezvénysorozat kiemelkedő jelentőségű aktusaként 2001-ben valósult meg a budapesti Gellért-hegy oldalában, a sziklakápolna bejárata előtti teraszon. Az 1970-es évek tervei körében, már harminc évvel korábban megálmodott alkotás a millenniumi szobor- és emlékműáradás államalapító szent királyunkat megjelenítő folyamába illeszkedőn születhetett meg maradandó anyagban és monumentális méretben. Kő Pál alacsony, a feldebrői altemplom oszlopkötegeit idéző posztamensen álló, díszes takaróval letakart, oldalra forduló fejjel a hátáról leszállt lovasa felé forduló ló, és az előtt álló, kezében román kori egyhajós templom makettjét tartó kamasz Szent István kompozíciója élénk szakmai viták kereszttüzébe került. Ezért is fontos leszögeznünk: a lóról leszállt, a lova mellett álló király megjelenítése természetesen nemcsak formai fogás, hanem súlyos tartalmi mondandókat összpontosító alkotói lelemény. Ugyanígy szimbolikus súlyú a nagy tetteket végbevivő szent király fiatal, filigrán, a bambergi lovas alakját felidéző megformálása.

Írók, költők, tudósok

Áttekintve Kő Pál köztéri műveinek jegyzékét, megállapítható, hogy életművében a királyok, uralkodók, hadvezérek emlékművei mellett a magyar kultúra és tudomány, és elsősorban a magyar irodalom kimagasló jelentőségű alkotóinak portrészobrai alkotnak fontos műegyüttest. Már korán, pályakezdésének időszakában domborműves emléktáblával adózott a művész Mikszáth Kálmán író emlékének (Szécsény, 1972), majd ugyancsak domborművel emlékezett meg József Attiláról is (Salgótarján, 1972), hogy aztán 1977-ben elkészítse az első egészalakos író-portréját: Móricz Zsigmond nyíregyházi szobrát. Az első Kőrösi Csoma Sándorra emlékező mű egy budapesti dombormű volt (1984), majd más kisebb munkák mellett illeszkedett e szobor-füzérbe Sinka István költő vésztői szobra (1988), a budapesti és sződemeteri Kölcsey Ferenc-szobor (1991, 1993), a jászszentandrási Aba-Novák Vilmos-dombormű (1991), a zólyomi Balassi Bálint-relief (1994), a noirmoutier-i Kuncz Aladár-emlék (2001), majd a hevesi dr. Szegő Imre-szobor (2006) és az egri dr. Maczky Valér-portré (2010). Az író-, költő-, tudós-portrék, domborművek és egészalakos szobrok körében figyelhetünk fel talán leginkább Kő Pál szobrászatának változatos, stilisztikailag nyugtalan voltára. Az irodalmi portrégaléria Kő Pál-megformálta szobrait áttekintve összefoglaló érvénnyel Görömbei András irodalomtörténész állapította meg: „Művészete a magyar nemzeti önismeret mélyítésében, megújításában is különleges érték. Köztéri szobrai és domborművei nagy magyar művészek és történelmi alakok egész sokaságának állítanak a magyar sorsot, magyar történelmet tudatosító és megítélő emlékműveket. … Az egyik alakban meg tudja jeleníteni a néptudatban élő hőst, a másikban a hatalmas életismeretet, a harmadikban a finom intellektust, a negyedikben pedig a pásztorsors mélyéről fölfakadó poézist. … Szobrai minden ízükben magyar alkotások. Népi ihletésű művei és történelmünket újraértelmező alkotásai alapján joggal nevezték őt az egyik legmagyarabb szobrásznak."

Főiskola, egyetem

„1963-ban kezdtem a Képzőművészeti Főiskolát szobrász szakon Somogyi József keze alatt. 1968-ban végeztem. Ezt követően tíz évig kizárólag munkáimból éltem. 1978-ban egykori mesterem meghívott tanársegédnek a távozó Lisztes István szobrász barátom helyére. … Az évek során végzőseim száma szépen gyarapodott. … Korábban tanszékvezetőként, rektorhelyettesként is szolgálhattam a művészeti nevelés ügyét. Legteljesebbnek szobrász-tanári munkámat érzem." – írta Kő Pál a 2007-es tanítványaival közösen rendezett egri kiállítás katalógusának bevezetőjében. A szobrászok generációit útjára bocsátó Somogyi József tanítványai között fedezhetjük fel az egykori mestere egyéniségére, alkotóelveire és alkotásaira oly gyakran hivatkozó Kő Pál szobrászművészt, akinek a múlt század hatvanas éveinek vége óta épülő munkássága már több mint három évtizede szorosan összefonódik a művészneveléssel, a szobrászmesterség tanításával. Kő Pál 1978-ban kezdte meg tanári tevékenységét a Magyar Képzőművészeti Főiskolán – napjaink Magyar Képzőművészeti Egyetemén –, amelynek tanára, majd 1990-től docense, 1991-től egyetemi tanára. A tengernyi, Kő Pál művészi munkálkodását regisztráló szakirodalmat áttekintve alig-alig bukkanhatunk olyan adalékokra és forrásokra, amelyek tanári működésének megközelítéséhez adhatnának támpontokat és alaposabb információkat. A Németh Miklós Attila által jegyzett beszélgetés-könyvben sem oktatói elveiről, hanem a tanítványi magatartásmódról meditál a mester: „Mert mondd meg nekem, mit csinál az igazán jó tanítvány? … Megtagadja mesterét! … Mert nem tudja utolérni. Hanem becsüli, szereti és tiszteli. Megfogadja a mester intelmeit, de utolérni szerintem nem tudja. Megtagadni megtudja. És az a komolyabb, a keményebb helyzet, mind a két fél számára. Nem akkor, amikor már meghal a mester. Nem. Úgy könnyű lenne! Hanem még életében tagadjuk meg a mestert. De olyan tapintattal és olyan méltóságos helyzetfelismeréssel, hogy az ő tekintélye ne csorbuljon!"

*

Áttekintésünkben nem vehettük számba az összes alkotást, nem foglalkozhattunk minden művel, csupán a fontosabb műcsoportok áttekintésére vállalkozhattunk, s a legkarakterisztikusabbnak vélt esztétikai jellemzőkre szerettük volna felhívni a figyelmet.

A „nagy" emlékművek mellett nem taglaltuk részletesen a pályakezdő alkotóperiódus egyik első köztérre került kiváló alkotását, a leveleki vörösrézlemezből domborított Boronást (1970), a hevesi kőbe faragott Ünnepet (1974), majd a későbbi alkotások közül a remekbeszabott, hatalmas méretű budapesti domborművet, a Zöldszemű lány című munkát, a különös, már-már elvont plasztikaként megvalósult zánkai bronz Alapítót (1982), a parádfürdői carrarai márvány Menyasszony a ládán-kompozíciót (1994), s ugyanígy csak a köznapi alakokat megjelenítő alkotások felsorolásában említhetjük meg a hevesi bronz Asszony madárral-emlékművet (1994) és a veresegyházi, II. világháborús emlékmű-figuraként mészkőbe faragott Hímző asszonyt (1996). A bécsi, majd Budapesten rekonstruált festett fa Kakasos fiú (1984) kapcsán a madár-szimbolika, illetve a repülés-szárnyalás jelenségének Kő Pál-munkásságban játszott fontos szerepére hivatkozhatunk: a madár-motívum megjelenik a korai Asszony késsel és madárral (1968), a Mese (1970-es évek), a Hárfa és madár (1974), a Nagy Kék Madár (1975), a Szárnykészítő (1975), a Magyar Messiás (Páva) (1977), a Népdalgyűjtő (Bartók) (1981), a Csontváry (1982) című kisplasztikán, majd köztéren a budapesti Nyár (1985) című bronzkompozíción, a hevesi II. világháborús emlékművön is (1994), de végső soron e körbe sorolható a budapesti Taverna szálló két pegazusa (1985), vagy a Parasztangyal című kisbronz (2006) is. A madár- (és a ló-) kompozíciós elem-analízissel párhuzamosan elvégezhetnénk egy könyv-motívum-vizsgálatot is Kő Pál szobrászatában: jelezve, hogy e körbe sorolható az Anyám könyvei (1975), a Sinka István költő emlékére készített vándorbot-plasztika (1970-es évek), az Arany János Kapcsos könyve (2004), az Utassy József költészetét idéző Imakönyv (2004) és a balatonfüredi sétányon otthonra lelt Történelemkönyv, az Antall József miniszterelnökre emlékeztető monumentum (2003). És ugyanígy külön fejezetet szentelhetnék a portréknak: a festett terrakotta-szobroknak, amelyeknek sorát többek között a „katonasapkás" Édesapám (1963) nyitotta meg, majd a mesteri, ugyancsak festett terrakotta Samu Géza (1975)-portré folytatta, s amely szobor-körben olyan kiemelkedő jelentőségű kompozíciók illeszkednek, mint terrakotta Juhász Gyula (1965), mint a bronz-alumínium Swierkiewicz Róbert-arcmás (1969), a bronz Tanú című Melocco Miklós- (1980), és a terrakotta Jankovics Marcell-portré (1983), köztéren a jánoshalmai kő-bronz-vas Hunyadi János- (1979), az ópusztaszeri bronz Aba Sámuel király-büszt (2001) és a budapesti bronz Szécsi Margit-portré (2003). Ugyanígy önálló bekezdésben tárgyalhatnánk a síremlékeket, valamint az életművön belül is egyedülálló, besorolhatatlan alkotásokat: a budavári Kolduskapu plasztikáit (1995), a szajoli Leszakadt égbolt kegyeleti helyet (1996), a budapesti A magyar tudomány emlékművét (2006), a horti autóspihenőben elhelyezett Születéskőt (2006). S végezetül megjegyezzük, hogy ezúttal ugyanígy nem nyílt tér az érmek, a plakettek elemzésére – amelyek körében hagyományos, megrendelésre készített alkalmi korongok ugyanúgy fellelhetők, mint autonóm művész-érmek –, valamint a díjplasztikák (Berzsenyi-díj 1989, Ratkó József-díj 1993, Arany János-díj 1996 stb.) ismertetésére sem. És adósságaink között jegyezhetjük fel a szobrászati alkotásokat előkészítő, megvalósítását végigkísérő, vagy csak az egy-egy mű-ötletet felvető rajzok együttesének áttekintését is: e művek között számos autonóm rajzművészeti értékeket csillogtató alkotással találkozhatunk.

Kő Pál szobrászművész a klasszikus ihletettségű szobrászat tradicionális értékeket és hagyományos plasztikai jellemző jegyeket hordozó műveinek alkotója: munkái mindig maradandó anyagban kivitelezett, maguk köré önálló aurát vonó olyan szobor-tárgyakként valósultak és valósulnak meg, amelyek a tömeg, a forma, a megmunkáltság, és az ezek által szervezett tér különös és különleges atmoszféráját sugározzák, vonásait hordozzák. A Kő Pál-alkotta szobor az egyén etikus létezésmódjának lehetőségeit és a közösség cselekvési esélyeit kereső, a múltba tekintő, s a mindennapok jelenkori gondjait és a történelmi távlatokat is újra meg újra kérdések és válaszok fókuszába sűrítő plasztikai jelenés. Olyan plasztikai jelenés, amelyben a valószerűség az álomittassággal vívja küzdelmét, s amelyben a szeretetet áhító és a szeretetet sugárzó szándékok és emóciók csillapíthatatlan hevességgel hadakoznak egymással.

[2014]