Máthé Tibor

„Az operatőr nem beszél, hanem gondolkodik." – írta Tarkovszkij, amit a Balázs Béla- és Kossuth-díjas Érdemes művész abszolút követendő szakmai hozzáállásnak tekint. Gyerekkora óta képekben gondolkodik. „A jó operatőrnek minden egyes képet meg kell fogalmazni. A mozgóképnek más struktúrája, törvényei, más nyelvezete van. Ezeket meg kell tanulni és akkor az ember elkezd filmképekben gondolkozni. A film a vizuális művészeteknek a legmagasabb foka, az operatőri szakma csúcsa pedig a játékfilm." – mondja Máthé Tibor, aki szerint a film azért is zseniális, mert kezdetben a képzőművészek csinálták. A díszletek, a zenék, a színészi játék, a művészetek összeérése a vásznon fantasztikus érzés. Ezért vált belőle operatőr. Máthé Tibor későn érő típus volt, de ez csak a filmre igaz. Tudtán kívül, ösztönösen ráérzett arra, amit éppen csinált vagy tanult, pusztán annak felismerése, hogy életének történései, eseményei valójában az operatőri pályára készítették fel, jött el későn. A fotózás és az építészet ismeretei leendő, akkor még csak ötlet szintjén sem felmerülő karrierje előtt kövezték ki az utat. 1957 és 1961 között végezte el a Képző és Iparművészeti Gimnáziumot fotó szakon, majd 1971-ben a Magyar Iparművészeti Főiskolán szerzett építész tervezőművész diplomát kitűnő minősítéssel. Végül 1972-1976 között járt a Budapesti Színház és Filmművészeti Főiskola Film és Televízió operatőr szakjára, amit Szabó István, Illés György, és Vagyóczky Tibor tanítványaként fejezett be.

Máthé Tibor képvilágait nézve a manírmentes történetmesélés, az események valódisága, a hű ábrázolásmód, a dolgokkal való szembenézés, a folyamatok kérlelhetetlen leleplezése tűnik föl. A díjakkal gazdagon díszített pályafutás egy képekben megfogalmazott emberarcú vizuális formanyelv választékos kínálatát mutatja. „Fényképekkel, beállításokkal, az optika megválasztásával sok mindent el lehet érni, de a technika önmagában nem elég" – vallja Máthé Tibor egy, a 30. Magyar Filmszemléről megemlékező cikkben. Ami ezen felül van az egy olyan faktor, amit közhelyesen szólva nem lehet megtanulni, hanem születni kell vele. Nevezhetjük ezt a szakma felé irányuló olyan őszinte alázatnak és érzékenységnek, ami elválasztja az ocsút a búzától.

Máthé Tibor nem kategorizálja stílusát, inkább vannak stílusjegyei, mint egy bizonyos módszere: „Mivel két egyforma történet nincs, nem is lehet ugyanúgy elmondani. Ahány film, annyi rendezői elképzelés, és annyi vizuális élmény. Nem magamat akarom én csinálni, hanem egy történetet feléleszteni. A nézőnek egy olyan élményt adni, hogy abban öröme legyen." Egy film operatőri munkáját nem lehet kidumálni. Az ember szeme előtt vannak a jelenetek. Amit ott lát, az a film értelme. A megfogalmazás elsősorban képeken keresztül történik, az mesél, az narrál. A tehetség privilégiumával felvértezett operatőr fenomének közül két néhai MMA tag, Sára Sándor, és Zsigmond Vilmos munkássága szolgál zsinórmértékül számára. Mellettük még az amerikai Conrad Hall-t tekinti mesterének. Munkásságukban a rendkívüli vizuális látásmód és érzékenység ragadta meg. Első igazi filmes élményét húsz éves korában élhette át az Andrej Wajda rendezte „Hamu és gyémánt" című alkotással. Pályája szempontjából azért volt ennek kiemelt jelentősége, mert ekkor figyelt fel először arra, hogy a filmnek van operatőre is, és a filmkép ugyanúgy képes hangulatokat és érzelmeket közvetíteni, mint a képzőművészet. Kedvenc műfajai a dráma, és ha valamiben költészet van. Enyedi Ildikóval dolgozott a legtöbbet együtt, filmjeikben a költészet dominál. Másik kedvenc filmrendezője Szász János, vele drámákat csinált.

Máthé Tibor munkái során a megfigyelt tér-fény-mozgás összefüggéseinek fejében összerendezett képi világa végül mindig a többi ember érzelmeire ráhangolódó, együtt lejátszódó történetté alakul. Sohasem önmagáért, az önmaga szórakoztatására alkot. Csapatjátékos, egyes szám első személy helyett sokkal inkább többes szám első személyben szeret nyilatkozni magáról és a világról amiben mozog. Story boardjait a filmforgatás után eldobja, nem őrizgeti. Nem vár semmilyen elismerést munkájáért. „Michelangelo első szobrát még ellátta kézjegyével, majd soha többet. Halála előtt az összes rajzát elégette, csak az maradt meg, amit valakinek elajándékozott" Ennyit a hiúságról, mondja. Elég volt, hogy megcsinálta.

„Kép ott van, ahol már szó nincs"

Máthé Tibor elmondása szerint még csak véletlenül sem akart operatőr lenni. Jól rajzolt, a festészetben tudta volna elképzelni magát, aztán mégis építésztervező lett. Hogyan vált mégis operatőrré? Az általános iskolájához közel Kőbányán volt a Lechner Ödön tervezte templom oldalkapuján egy gyönyörű mozaik, amely az órák alatt minduntalan odavonzotta tekintetét, a neogót templomba betérve pedig a fények ragadták magukkal. Ez az őszinte rácsodálkozás alapjaiban határozta meg személyiségét, az őt akkor körülvevő rákosi kockaházak lélekölő, lealacsonyító nihiljétől élesen elütő vizualitás kijelölte érdeklődésének irányát, mégpedig a képzőművészet felé. Nagyon nagy kerülővel az arany hátterű mozaikok, és a színes fényvilág nyújtotta maradandó impulzusok az operatőri szakra történő felvételi során tértek vissza; felvételi kisfilmjét a belvárosi templomban készítette. A Képző és Iparművészeti Gimnáziumban elsős rajzversenyén ugyan könyvjutalmat nyert, végzős korában mégis egy „Felszabadulási pályázatnak" nevezett megmérettetésen győzött fotójával. Ez azért is volt meglepő, mert akkoriban az iskola diákjai között csak annak volt rangja és becsülete, amit manuálisan készített az ember. Ezt a szemléletet ő is osztotta. Sem a mozdulatlan fénykép, később pedig a statikus építészet nem kerítette hatalmába. A mozdulatlanság önmaga valóságtartalmának fedezeteként nem tudott szolgálni. Itt tehát még nem azonosult a fényképezéssel. A fény elkapásának, bemutatásának tudatos vállalása nem ekkor jelenik meg. Sportolt inkább, a tanulást hanyagolta, segédmunkákat vállalt. A mozgás szerves része volt életének egészen a főiskoláig. Amikor céljainak tekintetében összeszedettebbé vált, akkor jelentkezett az Iparművészeti Főiskolára, de behívták katonának, felvételi eredménye két év után elévült. Újra kellett felvételiznie, végül mégis méltányosságot gyakoroltak vele és bejutott. A nagy vargabetű egy másik lényeges állomása harmadikos főiskolás korában érkezett el. Ekkor a Színház és Filmművészeti Főiskoláról egy bizonyos Bikácsi tanár úr ellátogatott a Zugligetbe, az Iparművészeti Főiskolára, és azzal a lehetőséggel állt elő, hogy akit érdekel azoknak heti egyszer régi filmeket vetítenek a Filmművészeti Főiskolán: Egy évig járt ezekre az alkalmakra, figyelmét maximálisan lekötötte a mozgókép, elkötelezte magát a film iránt. Tudatosult benne, hogy a fénykép egy nézőpontú. Az építészet már lehet több nézőpontú, de nem mozog (legtöbbször). A filmnél azonban 3 D-be körbejár. Bárhová lehet tenni a kamerát. A jelenetet körbe lehet járni, a néző nem érzi (mint a színházban), hogy egy nézőpontból látja a jeleneteket, valójában a kamera mozgása révén a „néző vándorol körbe" – mondja Máthé Tibor. A mozgóképpel végre megeredt lényének autentikus kifejezési ösztöne, és küldetéstudata mások megszólíthatóságának eszköze lett. A kamera a realizálás, a valóságra felépített egzisztenciális kiteljesedés, a camera obscurától a színről-színre váltó képek, emberi pillanatok, hangulatok mozgását megörökítő szerkezet – ha jó kezekben van, és úgy tűnik Máthé Tibornál jó kezekben van. Visszagondolva életének „hosszú bevezetőjére" – hiszen 1972-ben kezdi az operatőri szakot, azaz majd harminc évesen – mégis csak volt valami abban a nyertes fotóban, ami előre vetítette tehetségét. „A film állóképek szegmense. Maga a filmes mozgás illúzió. Az egész egy illúzió, amiben benne van ember, sors, történet, érzelmek." Ez benne a varázs. Minden filmmel egyre jobban ráérzett a mozgás nyújtotta lehetőségekre.

Az Iparról „átigazolni" a filmművészetire nem volt súrlódásmentes. A felvételi filmjénél még azt sem tudta, hogy néz ki egy kamera, mégis leforgatta abban a bizonyos belvárosi Templomban kisfilmjét, amivel felvételt nyert. „Nem a technika számít, hanem az mi van az ember agyában. Minden előzmény nélkül így lehet elérni valamit" – vallja az operatőr. Közel járt mégis ahhoz, hogy aztán semmit nem ér el. Végzősként 1976-ban a Vészi János rendezte „Mundstok úr" című kis játékfilm mellett operatőri diplomafilmjét „Születésnap" címmel forgatta, ami az 1956-os forradalomról szólt kissé szimbolikusan. Természetesen „politikailag nem volt korrekt", tartalmától a bizottság elhatárolódott, de szakmai kvalitását értékelték.

Már pontosan tudták róla, hogy a filmgyárba készül játékfilmeket készíteni, és művészismereteit e célra akarja felhasználni, A Mafilm 1-es telepére nem vették fel operatőrnek, csak egy év elteltével, és szinte büntetésből az akkori Híradó és Dokumentum Filmstúdió 2-es telepére. Bemutatkozó diplomafilmjeinek levetítése után azonnal ki volt rúgva. Szerencsés Deus ex machina-ként Gárdos Péter filmrendező bukkant fel életében, aki vele akart filmet készíteni. Segítségével maradhatott végül a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióban, ahol 5 évig főleg dokumentum és kis játékfilmeket készítettek. Máthé Tibor elmondása szerint sokat köszönhet neki, és keramikusművész feleségének, hogy a filmszakmában maradhatott.

„Itt van egy történet. Ugyanúgy kell fogalmazni, mint egy írónak csak képekben. Hogyan lehet elérni, hogy „az olvasó lapozzon"? Hogyan lehet valamit megcsinálni, ami nem létezik?" Íme:

„Ház a sziklák alatt" című, 1958-ban bemutatott magyar film, Makk Károly rendezésében. Ennek operatőre Illés György.

„Hannibál tanár úr", 1956-ban debütált alkotás. Fábri Zoltán rendezte a filmet, operatőre Szécsényi Ferenc.

A már említett 1958-as „Hamu és gyémánt", aminek fényképezője Jerzy Wojcik.

Az 1967-es „Hidegvérrel" című film, rendezője Richard Brooks, az operatőr a háromszoros Oscar-díjas Conrad Hall.

A „Nagyítás" című, 1966-ban bemutatott filmdráma. Rendezője Michelangello Antonioni, operatőre Carlo Di Palma.

„Papírhold". 1973-ban készült film Peter Bogdanovich rendezésében. Fényképezte László Kovács.

Az 1978-ban bemutatott „Szarvasvadász", amelynek operatőre az Oscar-díjat nyert néhai MMA tag Zsigmond Vilmos. Michael Cimino jegyezte a filmet.

A Gaál István rendezte „Sodrásban" című film, aminek Sára Sándor Kossuth-nagydíjas operatőr, rendező, a Nemzet Művésze volt a fényképezője.

Végezetül a „Feldobott kő" című alkotás, ahol a rendező és operatőr is Sára Sándor volt.

Máthé Tibor csodálattal tekintett ezekre a rendezésekre, és az operatőrök világ-kép-megváltoztató fogásaira. Kevesen vannak, akik képesek az ízlést átformálni, a formanyelvet átalakítani, nekik sikerült. Ezen rendező- és operatőr zsenik „szakmai ügyelete" érződik munkáin. Első operatőri díját 1977-ben kapta a krakkói rövidfilm fesztiválon, majd 1985-ben az „Uramisten" című második nagyjátékfilmjével a Magyar Filmszemlén nyerte el a legjobb operatőrnek járó díjat. Ezután még hét filmjével nyert ugyanezen a fesztiválon 1989-, 1994-, 1997-, 1999-, 2006- 2007- és 2008-ban. A vele született természetadta tehetség végül elvezette őt a lengyelországi Toruńba, a játékfilmes operatőri szakma legrangosabb nemzetközi filmfesztiváljára, a Camerimage-ra. A rendre több száz, a világ minden tájáról beválogatott operatőrök megmérettetésére már bekerülni is említésre méltó. Máthé Tibort ötször is jelölték a legtöbbször 12 fős főversenybe. A Camerimage-on több tíz- százmillió dolláros költségvetésű filmekkel versenyzett picike, a szakmában elhanyagolható két - háromszáz millió forintos alkotásokkal. Ennek ellenére 1994-ben a Szász János rendezte „Woyzeck" című filmmel sikerült megnyernie a nemzetközi fesztivál játékfilm-operatőrök fődíját, az Arany Békát. Mindezek birtokában, sok-sok évvel és díjjal a háta mögött, olyan kultikus alkotásokkal a tarsolyában is, mint pl. a komoly nemzetközi sikereket elérő Gárdos Péter által rendezett „Szamárköhögés", vagy Enyedi Ildikó filmje „Az én XX. századom", a lehető legpóriasabb önjellemzést adja: „Nálam egyszerűbb ember a világon nincs, nem akarok különb lenni senkinél, csak abban, amit csinálok." Máthé Tibor alkotói jellemvonásának alapja nem a megfelelési kényszer, a minden áron előretörő, kizárólag a visszaigazolásért tolakodó elismerési vágy. Magát a legkevésbé sem a nyilvánosságtól teszi függővé. „Amíg nem vagyok ismert, addig vagyok szabad." – vallja. Máthé Tibor ismertetőjegye sokszor ez a visszafogott alázat, amely nem szereti a személye körüli felhajtást, kerüli a felcicomázott forgatag karneváli hangulatát, és egyszerű hétköznapi emberként egyedül a filmvásznon igyekszik a mindennapok fölé magasodni, leginkább azzal, hogy ezeket a mindennapokat kamerája segítségével rendkívülivé teszi. Egyedül a „Camerimage 94" világversenyén kapott kiemelkedő szakmai megbecsülésre igazán büszke. Illetve arra, hogy huszonöt év távlatában, amikor annyi változáson megy át a világ, és ezen belül főleg az ő szakmája, még mindig képes újító ötleteivel jelen lenni és hatni. Ez nem könnyű dolog. Az operatőrködés technikai műfaj, és olyan rohamos fejlődés jellemzi, hogy még ha az ember nyitott rá, akkor is megterhelő nyomon követni a változásokat. Mindig van valami új, amit tanulni kell. Máthé Tibor természetes közlési és megjelenítési szándéka, egyszerű belső indíttatása teszi lehetővé, hogy megfelelő színvonalon tudja lekövetni a kihívásokat. 2019-ben megkapta a Magyar Filmkritikusok díját a Szász János rendezte „A hentes, a kurva, és a félszemű" című film fényképezéséért.

Filmekben megfogalmazott világának nincsenek tipikusan Máthé Tiborra utaló vonásai, ami egyediségének egy ritka „védjegye", mégis, amivel meg lehet ragadni operatőri munkásságának lényegét, az a játékfilm, az emberarcú ábrázolás, az építésztervezői tanulmányainak köszönhető térlátás és költőiség – az e kettő ötvözetéből kitárulkozó térköltészet-térmetaforák alkalmazása, az írói hasonlatok, a közeli képek, a fény, és a fekete-fehér filmfelvételi technikához való vonzódás. Mindezek pedig a Tarkovszkij-féle gondolkodó operatőr személyében összpontosulnak. Legtöbbször nem vállal el úgy operatőri feladatot, ha az adott történet nem tesz rá valamilyen érzelmi hatást, és ha nem indítja be vizuálisan a képzeletét. Alaposan ismernie kell a rendezői szándékot és mélyen megérteni a forgatókönyvet. Térlátásának, rajztudásának köszönhetően könnyedén megrajzolja a jeleneteket előre a story boardon, vagy meg tudja tervezni a világítást, többen ezen a téren bajban vannak, ha erről van szó. Még ha nagyon jóban is van egy rendezővel, abban az esetben is a legfontosabb, hogy az adott történet megmozdítsa az agyát képekben, lelke ki tudjon egyezni a cselekménnyel, érzelmei rácsatlakozzanak a dramaturgiai összefüggésekre. „A nézőt először az érzelem, a történet emocionális hatásai, és természetesen a vizualitás ragadja meg. Ezeket előcsalogatni megfeszített, kemény munka eredménye. Jó esetben tovább él a film az ember agyában és akkor gondolatokká lehet sok minden, mint filozófia, vagy tanulság." Ha Máthé Tibor valamit mélyen megértett, akkor azt a rendező társaként megpróbálja képekben megfogalmazni és mozgóképekké változtatva átadni a nézőknek. Amikor hozzálát a munkálatokhoz az ismeretlenbe veti magát. „Mindig van egy kis kétely az emberben, hogy ez meghaladja-e a képességeit, vagy sem. Aztán amikor elkészül, megnyugszik, hogy „ja ezt megtudtam csinálni", és akkor megy tovább." Egy dolog érdekli: Egy történetet elmesélni vizuálisan.

„Minden filmnél kockáztat az ember. Vagy tovább lép, vagy elkaszálja magát, és akkor onnan nincs visszaút."

„A festő fogja, másnap átfesti a képet. Az író kijavítja a szöveget. A film esetében ilyen nincs. Minden percre pontosan ki van számítva: amit megcsinált, azt fogják látni. Már öt perc után sem lehet javítani, ezért pszichésen nagyon megterhelő ez a szakma. Állandó végleges döntések egy beszorított időfaktorba. És ha az elkészült anyagnak még van lelke, érzelme, az maga a csoda." Ha a rendező és az operatőr kilép a hétköznapokból és a vászonra álmodott képzeletüket együtt tudják megvalósítani, akkor gyümölcsöző közös munka van, ha ezek a fonalak megszakadnak, akkor rendszerint marad a barátság, de inspirációt már más szakmabeliekkel keresnek. A 20-25 év közös munka ritka. Máthé Tibor sok rendezővel dolgozott, ezenfelül soha nem lépte át a megadott időkeretet, ezért volt keresett a szakmában. A jó operatőr ismérvei szerinte a következők:

Egy operatőrnek az összes műfajhoz értenie kell. Meg kell tudnia csinálni a reklámfilmektől kezdve a referenciafilmeken, a dokumentumfilmeken át a játékfilmekig mindent. Ki hova szakosodik tanulmányai után már egyéni preferencia kérdése.

Hogyan lehet megcsinálni valamit, ami nem létezik, pl. egy hangulatot hogyan lehet kamera segítségével megjeleníteni. Ugyanúgy kell fogalmazni, mint egy írónak csak képekben.

A fény természetét ismerni kell. Az egész vizualitás ettől függ. Ahogy a színészeknek az embereket kell figyelni, hogy jól és élethűen tudják ábrázolni a megjelenítendő karaktereket a vásznon, az operatőrnek ugyanígy a fényt kell tanulmányoznia.

A felvételi technikában folyamatos rapid fejlődés van. Az egészséges érdeklődés az aktuális felé könnyebbé teszi a technika befogadását. Új technika új lehetőség. Nincs kényszer. Ha saját maguknak is találnak ki új technikákat (újabb objektívek, kamerák) mégjobb.

„Nekem kivetítve három-négy méter legyen a színész arca." A Dávid szobor vagy az Eiffel torony kis fröccsentett műanyag kulcstartóként nem annyira szemléletes, mint eredeti méretében. Fontos a lépték.

Ezt a mesterséget is állandóan csinálni kell, akárcsak a sportot. Ha az ember kiesik meglátszik a munkáján. Érdemes néha pihenő gyanánt olyan filmet is elvállalni, ami nem köti le az embert annyira, amiben nem fárad el. Ezekben kevés a gondolat, és jól van így.

A munka legyen emberközeli, emberarcú.

Zolnay Pál filmrendező Nagy László költővel csinált egy interjút nem sokkal annak halála előtt. A beszélgetés végén azt kérdezte tőle: „mit üzensz a jövőnek? Emlékeim szerint „Ha emberarcuk van, akkor csókolom őket." – válaszolta. Ez a történet a számítógépes képmanipulálás kapcsán jött szóba köztünk. A CGI-nak (Computer-Generated Imagery) nincs emberarca. Pillanatnyilag leköti a figyelmet, de nem tud értéket teremteni. A CGI-ban nincs emberi érzelem. Egy emberi történet, sors elmeséléséhez pedig valódi felvételek kellenek, valódi emberekkel. Ha valami nem emberközeli, onnantól kezdve nincs kontakt. Igazi jelenet akkor van, ha két ember leül és beszélget, és a szemükben a lelkük sugárzik. Ettől lesz humánus. Egy ember, aki akkor jut erőhöz, ha kamerát tart a kezében, a filmes világ emlékezetében egyedül ezzel a szemlélettel kíván megnyilvánulni és nyomot hagyni.

Máthé Tibor 2005-től a Színház- és Filmművészeti Egyetemen nyugdíjazásáig operatőr tanszékvezetőként tanította az operatőri mesterséget, s kidolgozta a film- és televízió operatőr képzés Bolognai rendszerű akkreditációját a BA alap, és az MA mesterképzésre.

A számos nagyjátékfilmet fényképező operatőr most is újabb feladatokra készül, de majd a teljes visszavonulás után szeretne még visszatérni a festészethez.