Oravecz Imre
Kossuth-díjas és József Attila-díjas költő, író, műfordító
Oravecz Imre költészete egyedülálló és társtalan a kortárs magyar irodalomban. Az a hang, amely a kezdetektől az övé, nem hasonlítható senki máshoz, illetve nem folytatása vagy betetőzése valamely korábbi lírai hagyománynak. Legalábbis a magyar költészetben nem látni senkit, akihez Oravecz visszanyúlna, akinek a műveiből merített volna. Az egyedüli, akivel a korai Oravecz-líra rokonítható, az Tandori Dezső, akinek első kötete, a Töredék Hamletnek 1968-ban jelent meg, azaz négy évvel korábban, mint Oravecz Imre első kötete, a Héj.
A Héj egyáltalán nem tipikus első kötet, mivel nyoma sincs benne a saját hang keresésének, a tétovázásnak, a bizonytalanságnak. Egységes, megbonthatatlan verseskötet, amely a megjelenése óta (1972) eltelt több mint negyven során sem vesztett semmit erejéből. Ez a könyv bizonyos értelemben zárvány Oravecz életművében, mert az a hang, az a versbeszéd, ami a Héj szövegeit jellemzi, folytathatatlannak bizonyult. Ezt a fajta sűrűséget nem lehetett reprodukálni, nem volt kifelé vezető út a szövegből. Rendhagyó, hogy Oravecz a fokozhatatlan sűrűséggel/sűrítéssel kezd, majd ebből a sűrítésből bomlanak ki az életmű további kötetei. Holott általában fordítva szokott történni, azaz a költőknél rendszerint az figyelhető meg, hogy a sűrítésig, a rövid formák használatáig idősebb korukra jutnak el. A Héj verseiben már ott vannak mindazok a motívumok, amelyek majd felbukkannak a később megjelent műveiben is. Már benne van Szajla, már benne vannak a kivándorlás nyomjelei, illetve az egészet átszövi a természet intenzív jelenléte, már ott sejlik egy szerelem tragikus története. A Héj idegen testként volt jelen a hetvenes évek elejének magyar költészetében, értetlenkedés és hűvös távolságtartás jellemezte a befogadói közeget, eltekintve néhány kivételtől. Ilyen kivétel volt elsősorban Weöres Sándor, aki az 1969-ben megjelent Költők egymás közt című antológiában mutatta be Oravecz verseit. Weöres így írt a korai versekről: „Mintha érdes, lyukacsos felületet tapintanék. Elsősorban faktúra-élmény, olyan, mint Paul Celan, a Sprachgitter (beszédrács) költője… Úgy vélem: hogy ez a költészet bennünk kinyíljék, érintéssel kell közelednünk hozzá, a szellem ujjaival. Tapintjuk még a sorközök puha levegősségét is, a hézagosan elhelyezett, érdes motívumok között." A Héj világa valóban Celant juttatja eszünkbe a már említett Tandori Dezsőn kívül, esetleg még a kései Pilinszkyt. Oravecz a Héj verseivel egy addig ismeretlen teret nyitott meg a magyar költészetben. Ez a személytelen, enigmatikus, töredezett, lecsupaszított versbeszéd meghaladta azt az irodalmi közeget, amelybe érkezett. A József Attila, illetve Nagy László nevével fémjelzett lírai hagyomány virágzása idején az Oravecz-féle líra tényleg idegen testként jelent meg a színen. Ez az idegenség aztán a következő évtizedekben is egyik fő attribútuma lesz ennek a költészetnek.
A Héj után hét évvel megjelent Egy földterület növénytakarójának változása című kötetével Oravecz kimozdul a debütáló mű zárt, hermetikus világából, noha az első kötet versbeszédének bizonyos elemei még felbukkannak ebben a második kötetben is. A változás, a költői horizont kitágulása nyilván nem független attól, hogy Oravecz még a Héj megjelenésének évében, 1972-ben elhagyja Magyarországot, és többek között Angliában, illetve az Egyesült Államokban tölt hosszabb-rövidebb időt. Miközben a címadó vers a szülőföldre, a Szajla környéki Dregolyra utal (ami aztán később még többször is visszatér Oravecz műveiben), már feltűnik Amerika is mint téma, illetve a maguk archaikus társadalmában élő hopi indiánok. Ez a könyv az átmenet, az igazi belépő Oravecz későbbi műveihez. Jelen van Szajla, jelen vannak az amerikai nagyvárosok, az észak-amerikai táj a maga beláthatatlan méreteivel, valamint ezzel együtt az a tradicionális kultúra, amely majd visszavezeti Oravecz költészetét a szülőföldre. Ebben a kötetben jelennek meg először angol nyelvű versek is, amelyek később szintén felbukkannak majd a verseskötetekben. Ennek a kötetnek az egyik markáns vonása a hiperrealistának nevezhető szövegek hangsúlyos jelenléte. A chicagói magasvasútról, a középnyugati őszről, az amerikai iparnegyedekről vagy egy téli túráról írott verseiben szinte érzelemmentes, aprólékos leírásokat olvashatunk, amelyek mintha meg sem kísérelnék felvenni a kapcsolatot az olvasóval. A puszta leírásra szorítkozó szövegek távol tartanak maguktól minden személyes vonást. Azonban ezzel a látszólagos hidegséggel szemben ezek a versek mégis fokozhatatlanul személyesek. Oravecz egész életművét végigkíséri ennek a látszólagos ellentmondásnak a jelenléte. Egyszerre személyes és személytelen, egyszerre távolságtartó és nagyon közeli. Az olvasó feladata, hogy megtalálja a maga helyét, a maga viszonyítási pontjait ezekben a versekben. Ha úgy döntünk, hogy közel engedjük magunkhoz a verseket, hozzánk közeliként fognak működni, ha viszont megtartjuk a távolságot, tárgyiasak is maradnak. Oravecz költészetének egyik nagy „titka", utánozhatatlan vonása ez.
Ez az egyszerre távolságtartó és fokozhatatlanul személyes alapállás húzódhat meg annak hátterében is, ahogy Oravecz a hopi indiánok archaikus világképén keresztül talál haza végérvényesen Szajlára. Az Egy földterület növénytakarójának változása című kötetének utolsó ciklusában már megjelentek hopi versek, a tökéletesen kibontott hopi univerzum azonban a költő harmadik, A hopik könyve című kötetében jelenik csak meg. Erről a hazatalálásról így ír Oravecz a kötet előszavában: „[…] egy történelem előtti kultúra segítségével jutottam el, helyesebben érkeztem vissza oda, ahová mindig is vágytam: tulajdon fajtám azóta felbomlott, de eszméletemben, idegeimben, mozdulataimban örökre elraktározott paraszti kultúrájához, vagy ha úgy tetszik, tulajdon történelemelőttiségemhez. És így ébredtem rá arra is, hogy újabb verseim közvetlenül a hopikról beszélnek ugyan, de közvetve arról a közösségről szólnak, amelynek eleim tagjai voltak, és amelynek gyermekkorom végéig tagja voltam magam is." A hopik könyve, azon túl, hogy eredeti hopi kifejezésekkel is dolgozik, nem valamiféle egzotikus kirándulás egy távoli vidék azóta jóformán eltűnt társadalmába, hanem Oravecz saját mítoszteremtése. A kötet versei azt a folyamatot teszik láthatóvá és átélhetővé, ahogy Oravecz létrehozza egy indián társadalom ebben a formában sosem létezett, mitikus világát. A világ teremtése, a gyermeknemzés, a természet titkainak kifürkészése, a mindennapi élet látszólag jelentéktelen mozzanatainak leírása alkotja ezt a különös, de mégis ismerős világot, amely visszavezeti az olvasót egy olyan térbe, ahol még nem vált el egymástól a fent és lent, ahol az isteni jelenlét a földi világ minden szegletében érezhető, ahol az ember ennek az isteni jelenlétnek a fényében éli az életét. A hopik könyve sajátos tükröt tart az olvasó elé. Szembesíti azzal a rombolással, amit a modern kultúra okozott a saját lelkében, ezzel együtt viszont felmutatja az emberhez méltó élet megélésének lehetőségét is. Oravecz ezzel a szinte idillinek, aranykorinak mondható világgal „álmodja" vissza magát a saját gyerekkorába, szülőföldjének rég eltűnt paraszti közösségébe. A hopik könyve páratlan vállalkozás a magyar költészetben, az életmű egyik legerősebb darabja.
Ahogyan szintén páratlan és különleges mű az ezt követő, 1988-ban megjelent 1972. szeptember című kötete is. Szerelemről, szexualitásról, egy kapcsolat felbomlásának drámai folyamatáról addig nem született ilyen erejű, magyar nyelven írott irodalmi szöveg. Oravecz ebben a könyvében – az eddigiek fényében eléggé meglepő módón – a saját lelkének mélyébe vezeti be olvasóját, semmit nem hallgat el, semmit nem hagy árnyékban. Egy szerelem beteljesülésének majd dicstelen elmúlásának története az 1972. szeptember, ahol az elbeszélő alászáll saját poklainak legmélyebb bugyraiba, és amit ott talál, ott lát, arról kezd beszélni. Arról kezd beszélni, amiről a legnehezebb beszélni. A félelemről, a szorongásról, a hibákról, a vétkekről, a gyarlóságról, az ember tökéletlenségének egész arzenáljáról. Ez a konfesszió hatalmas költői erővel bír, miközben nem tesz mást, csak mindnyájunk számára ismerős élethelyzeteket merevít ki végtelennek tetsző pillanatokra. A kötet prózaversei egy általános emberi állapotot írnak le, a talajvesztését nevezetesen, amikor semmi sem az, aminek látszik, amikor megrendül az életbe vetett hit és bizalom, amikor úgy tűnik, ebből a sötétségből soha nem lesz kiút. Az 1972. szeptember innen nézve A hopik könyve „árnyékának" is nevezhető, az abban megírt stabil és védelmet nyújtó világ itt atomjaira hullik, szétszóródik a semmibe.
A kisprózák, Oravecz rövid, néhol esszéisztikus szövegeinek első gyűjteménye 1995-ben jelent meg Kedves John címmel. Ezeknek az írásoknak a megszólítottja, a bizonyos John, létező személy. Neki írja Oravecz ezeket a leveleket, amelyekben beszámol mindarról, ami a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején történt vele, illetve velük, mert ekkor már a fiával él, akit ő nevelt. Ezekben a levelekben szintén meghatározó Amerika, Amerika és az ismételt hazatérés Amerikából Magyarországra, ahol a levelek írója nem találja a helyét. Oravecz kisprózáinak szintén markáns nyelve van. Tömör, világos mondatokkal építkezik, sehol nincs nyoma bármiféle hatáskeltésnek, nyelvi játéknak vagy bravúroskodásnak. Ez a tiszta, egyszerű prózai nyelv teszi üdítő és élvezetes olvasmánnyá Oravecz ezen írásait, amelyek a jó tíz évvel később megjelent Egy hegy megy című könyvében folytatódnak. A Kedves John legemlékezetesebb pillanata talán az a szöveg, amelyben Oravecz visszautasítja a neki 1989-ben odaítélt József Attila-díjat. Kevés ilyen gesztust ismer a magyar irodalomtörténet, főként egy olyan alkotó esetében, akit pályájának első két évtizedében nem halmoztak el díjakkal.
A Héj megjelenése utáni minden Oravecz-kötet – mint utólag jól látszik – mindvégig egyetlen pont, egyetlen nagy történet felé mutatott. Ez a nagy történet nem más, mint az 1998-ban megjelent Halászóember című könyve, amely minden bizonnyal az életmű betetőzésének tekinthető. Tíz év munkájával elkészült az a mű, amelyben Oravecz egyértelműen hazatalált. A Halászóember nagyszabású „panoptikumában" feltárul egy elsüllyedt világ, a magyar paraszti kultúra világa, amelyet Oravecz gyerekkorában még maga is megtapasztalt. Ez a mű egyszerre grandiózus verseskötet, szociológiai dokumentum, lírai emlékezés és különösebb pátosz nélküli számvetés. A kötet egészében mégis inkább a regényformához áll közelebb (ez az alcímben is jelezve van: Töredékek egy faluregényhez), bár egyes darabjai külön-külön külön is emlékezetesek. A falu környékének részletes leírása, a dűlők, az erdők, a szántók, majd a rég meghalt férfiak és nők, a rokonok és ismerősök, a gyerekkor helyszínei és alakjai mind ott kavarognak a Halászóemberben. A kritika visszatérően csak Illyés Gyula Puszták népe című művéhez tudta hasonlítani a Halászóembert, és valóban, Illyés művén kívül egyedül Oravecz könyve volt képes egy letűnt kultúrának ilyen nagyszabású emléket állítani.
A Halászóembert követő A megfelelő nap című kötet főként rövid versei ismét egy új árnyalatot képviselnek Oravecz életművében. Ezek a versek leginkább a japán és a kínai tradicionális versformákhoz állnak közel, mind formájukban, mind tartalmukban. Erős hangsúlyt kap a könyvben a halállal való szembenézés problematikája, a magány, a keserűség, a halál-közeli gondolatok. Nyoma sincs már a Héjban látott hermetikus, csupasz, jelentések nélküli világnak. Itt egy idősödő férfi beszél arról, hogyan éli meg mindennapjait, miben bízik, mit remél, mitől fél. S közben persze a természet mindent átható jelenléte a könyv lapjain. Madarak megfigyelése, hegyek szemlélése, az időjárás változásainak rögzítése. Nem véletlen, hogy A megfelelő nap verseinek megszületése idején fordította le Oravecz Ryokan (polgári nevén Yamamoto Eizo) japán buddhista szerzetes verseit, amelyek Ablakban feledett Hold címmel jelentek meg 1999-ben. A megfelelő nap verseit átjárja ez a buddhista szemlélet, amely közben mégis mélyen keresztény. Az élet eseményeinek szenvtelen számbavétele, a halállal való illúziótlan szembenézés, a természet fenséges képeiben való elmerülés Ryokanra is ugyanúgy jellemző, mint Oravecz Imrére.
A megfelelő nap egyfajta folytatásaként tekinthetünk Oravecz legutóbbi, 2015-ben megjelent Távozó fa című versgyűjteményére. Ebben a kötetben is a fentiekhez hasonló tematikával találkozunk, kiegészítve az időközben született második fiához írott megrendítő versekkel, amelyek a könyv talán legemlékezetesebb ciklusát alkotják. A Távozó fa című kötetben hangsúlyosan szerepelnek angol nyelvű versek, melyek kötetbe való beemelése Oravecz esetében tökéletesen érthető. Mivel több ízben is huzamosabb ideig élt az Egyesült Államokban, valamint idősebbik fiával csak angolul érintkezik, az idegen nyelv beemelése költészetébe semmiképpen sem tekinthető üres póznak vagy hatásvadász gesztusnak. Az angol nyelv olyannyira Oravecz életének része, hogy az óhatatlanul nyomot hagy költészetén is. A megfelelő nap és a Távozó fa olvasatomban összetartoznak, egymás kiegészítései, Oravecz kései lírájának emlékezetes összegzései.
Végezetül külön kell szólnom a regényekről, a jelen pillanatban is készülő trilógia eddig megjelent két darabjáról, a 2007-ben kiadott Ondok gödre, illetve a 2012-es Kaliforniai fürj című könyvekről. Oravecz régóta dédelgette magában a regény tervét. Bizonyos értelemben a Halászóember is előmunkálatnak tekinthető a regényekhez. Az Árvai család kivándorlásának, majd amerikai életének története alkotja e két eddig megjelent könyv cselekményét. Oravecz alapos háttérkutatással, a legapróbb részletekig terjedő helyszíni „terepbejárásokkal" készült fel a könyvek megírására. A magyar irodalom régóta adós volt egy nagyszabású kivándorlásregénnyel, annak ellenére, hogy a jelenség igen mély nyomokat hagyott a XX. század első felének társadalmában. Az Ondrok gödre és a Kaliforniai fürj kivételes nyelvi erővel megírt munkák. Egyszerre családregények, kivándorlásregények, de olyan alapos háttéranyagok vannak beleszőve a cselekménybe, hogy akár tudományos olvasatuk is lehet. E két regénnyel Oravecz a jelenkori magyar prózairodalom kitüntetett helyére került, s immár nem csak költőként, hanem prózaíróként is jelentős életművet tudhat magáénak.
Összegzésként nyugodt szívvel kijelenthető, hogy Oravecz Imre a huszadik századi magyar irodalom kimagasló alkotója, akinek életművében nincsenek hullámvölgyek, nincsenek gyenge pontok, hanem folyamatosan emelkedő tendenciát mutat, ami csak a legnagyobbakra jellemző.
[2016]