Pávai István

Pávai István Széchenyi-, Szabolcsi- és Martin-díjas etnomuzikológus, egyetemi tanár 1951. december 10-én született Székelyudvarhelyen. Alap- és középfokú tanulmányait édesapja szülővárosában, Székelykeresztúron végezte. Első folklórélményeit ezekben az években szerezte korondi nagyszüleinél, a népzenei és néptáncos hagyományokban gazdag Sóvidéken. Felsőfokú zenei tanulmányait 1970-ben kezdte a Brassói Egyetem Zenetanári Karán, majd 1971-től a Kolozsvári Zeneakadémián tanult. Népzene iránti tudományos érdeklődése itt alakult ki tanárai, Jagamas János és Szenik Ilona hatására. 1976-ban szerzett muzikológusi diplomáját a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem 1995-ben honosította. Ugyanitt szerezte meg később a PhD doktori fokozatot (2005), majd az egyetemi habilitációt (2017).

Terepkutatás

Népzenegyűjtői tevékenységét egyetemi évei alatt kezdte, ahol diáktársaival, Szenik Ilona irányításával monografikus céllal részletes népzenerepertoár-felméréseket végeztek Nagymedvésen (1973), Kalotaszentkirályon (1974), majd a Sóvidéken (1975). Egyetemi tanulmányai után Martin György néptánckutató biztatására kezdett a népi tánczene kutatására szakosodni. 1976-tól a csíkszeredai Megyei Népi Alkotások Házának munkatársaként elsősorban a Székelyföldön nyílt lehetősége népzenegyűjtésre, de hivatali hatáskörét meghaladva gyűjtőterületét Moldvára, a Mezőségre és a Maros-Küküllők vidékére is kiterjesztette. Ekkoriban kezdett szintén Martin György hatására néptáncgyűjtéssel, táncfilmezéssel is foglalkozni.

1981-ben Marosvásárhelyre költözött, így a gyűjtőterülete Erdély nyugatibb területeire is kiterjedt, egészen a Szilágyságig. Ebben az időszakban gyűjtéseinek elsődleges célja volt olyan területek, műfajok zenéjének rögzítése, amelyeket korábban nem, vagy kevéssé kutattak. A forrásértékű gyűjtött anyag egy részét négy bakelit nagylemezen adta közre az 1980-as években Romániában.

A táncgyűjtés mellett a hangszeres előadásmódot is megörökítette a falusi zenészekről készített filmeken. A falusi zenészbandák muzsikájának rögzítésére közel stúdió minőségű sztereó magnetofont használt, 1990 után pedig már digitális hangfelvevővel és videókamerával párhuzamosan készített felvételeket. 1991-ben dobrudzsai törökök, tatárok, lipovánok körében is gyűjtött, majd törökországi útja alkalmával krími tatár, koszovói török és azeri zenészekkel is készített felvételeket.

Intenzív munkával néhány év alatt több száz órányi anyagot halmozott fel. Mivel Erdélyben a rendszerváltás után sem nyílt lehetősége munkáját tudományos intézetben végezni, és meghívást kapott a Néprajzi Múzeumtól egy muzeológusi állás betöltésére, Budapestre költözött. Ezzel egyidőben az MTA Zenetudományi Intézete is alkalmazta tudományos kutatóként. Gyűjtőterülete ezután is a magyar nyelvterület keleti részére terjedt ki, Moldvától a Partiumig.

Kelemen László kezdeményezésére 1997 és 1999 között egy különleges gyűjtési lehetőség nyílt a Fonó Budai Zeneházban, amelyben Pávai István kulcsszerepet vállalt. Az Utolsó Óra elnevezésű projekt keretében néhány év alatt mintegy 50 erdélyi falusi zenekart hoztak a stúdióba, ahol egy-egy zenekarral öt napon át készítettek felvételeket, részletes repertoárfelméréssel, a zene társadalmi szerepét feltáró interjúkkal. A gyűjtés kiterjedt Erdély többi etnikumára is, majd később a Kárpát-medence teljes területére. Az Utolsó Óra összesített anyaga Pávai szerkesztésében internetes adatbázisként jelent meg (2024): utolsoora.hu/.

A 2000-es években Pávai egy újabb, a vizuális antropológiára jellemző gyűjtési módszerbe kezdett. Ezúttal a hagyományos zenére, táncra vonatkozó archív fotókat kezdte digitalizálni a terepen, a falusi emberek házainál, majd ugyanott visszajátszotta laptopon, miközben videóinterjút készített a helyiekkel a képeken látható zenészekről, táncosokról, népszokás-jelenetekről. Ennek az oral history módszernek különösen olyan területeken volt nagy jelentősége, ahonnan semmilyen korábbi adat nincs a helyi folklór vonatkozásában, vagyis az erdélyi szórványmagyarság kutatási szempontból mellőzött falvaiban.

A népi tánczene intenzív gyűjtése mellett a hagyományos énekes népzene, illetve a folklór határán található műfajok (vallásos népénekek, városi cigányzene) dokumentálásával is foglalkozott. Richter Pállal kottát nem ismerő falusi parasztkántorok hagyományos orgonajátékát is tanulmányozták a terepen.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének megalakulása után (2007) Pávai számos bemutató gyűjtést készített a diákokkal a tanszéki gyűjtőutakon, ahol a fiatalok részletesen megismerkedhettek a népzene- és néptáncgyűjtés módszertanával.

Intézményes népzenekutatás

Két évtizednyi intézményes háttér nélküli terepkutatási anyag feldolgozásának eredményeként 1993-ban jelent meg Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje című, kottás dallampéldatárral kiegészített kötete. Ennek szakmai sikere is hozzájárult a Néprajzi Múzeumban és az MTA Zenetudományi Intézetben való alkalmazásához. Utóbbi helyen nyugdíjazásáig dolgozott (2021).

Kutatásai középpontjában az intézményi keretek között is a népi tánczene vizsgálata állt, hiszen ez a témakör korábban nem volt kellőképpen feltárva. Ezzel a témával kapcsolatos szórványos publikációk viszonylag későn, a tánckutatás melléktermékeként jelentek meg, s időnként a hangszeres népzenekutatás is hozzájárult eredményeinek gyarapításához. Ezeket gyűjtötte össze, szerkesztette és adta közre Virágvölgyi Mártával A magyar népi tánczene című kötetben (2000). Számára viszont az a fajta megközelítés jelentett kihívást, amely nem kizárólag a tánc, sem kizárólag a hangszerek, hangszeregyüttesek oldaláról vizsgálja a témát, hanem amely komplex megközelítésben a népi tánczene funkcionális, tartalmi és formai oldalait egymással összefüggésben tárja föl. Ilyen téren fontos eredményeket ért el, amelyeket Az erdélyi magyar népi tánczene (2012) és a Hungarian Folk Dance Music of Transylvania (2021) című kötetekben összegzett. Ezek a kiadványok jelentős visszhangot váltottak ki a tudományos kutatók és a népzenei revival szakemberei között egyaránt, úgy a magyar nyelvterületen belül, mint nemzetközi tudományos körökben.

Természetes számára, hogy a kutatást interetnikus összefüggésben végezze, hiszen Erdély különböző etnikumai esetében az egymás táncalkalmain, lakodalmain való részvétel, a közös szolgáltató zenészek használata a kölcsönhatás nagyobb mértékét váltotta ki, mint az más műfajokban tapasztalható. Ehhez a kutatáshoz nagy hasznára vált a román nyelv felsőfokú ismerete, beleértve a népnyelvet is, valamint a Kolozsvári Zeneakadémián a román népzenével, annak kutatásával kapcsolatos stúdiumai Traian Mârza zenefolklór és Romeo Ghircoiaşiu etnomuzikológiai témájú kurzusain. Így magától értetődő, hogy erről a témáról több tanulmányt jelentetett meg, köztük idegen nyelvűt is (Interethnische Beziehungen in der volkstümlichen Tanzmusik Siebenbürgens, 1998), könyveiben pedig a témának külön fejezetet szentelt.

Pávai István fontosnak tartotta a népi tánczene kutatásában a dialektológiai szemlélet érvényesítését. Az is ösztönözte erre, hogy a folklór táji tagolódásával kapcsolatos korábbi kutatások nem voltak összhangban egymással. Ezeket az ellentmondásokat külön tanulmányban tárta fel (Az erdélyi nagytáj a néprajz-, népzene- és néptánckutatás szemléletében, 2005). Terepkutatásai rávilágítottak, hogy az azonos tánckészlet, a táncalkalmakat kiszolgáló zenészek behatárolt működési területei olyan kistájakat határoznak meg, amelyeken belül a népi tánczene viszonylag egységes, ugyanakkor közös, s csak árnyalataiban eltérő elemei mellett, a szomszédos más kistájaktól lényegesen eltérő attribútumokkal is rendelkeznek. Erre vonatkozó kutatásainak összegzését A népi tánczene kistáji tagolódása Erdélyben címmel írta meg (2012), majd szülőföldje vonatkozásában egy terjedelmesebb tanulmányban, amelyhez 500 hangfelvételből álló dallampéldatárat is csatolt (Székelyföld népi tánczene szempontú táji tagolódása, 2018). A Magyarózd népzenéje Horváth István gyűjtései tükrében (2015) és A Sóvidék népzenéje (2016) címmel egy-egy magyar-angol nyelvű kiadványt jelentetett meg a vonatkozó elérhető összes gyűjtés forrásértékű közreadásával. Ezen kívül CD-formátumban hangzó forráskiadványokat szerkesztett a 2000-es években saját korábbi gyűjtéseiből és az Utolsó Óra gyűjtőprojekt anyagából.

Dialektológiai kutatásaival összhangban jó néhány térképet készített a népzene táji tagoltságának szemléltetése céljából. Ezek saját vagy mások kiadványaiban jelentek meg, illetve némelyik az interneten is megtalálható: pavai.hu/publikaciok/terkepek/.

Az interetnikus és dialektológiai kutatásoknak számos olyan tanulsága van, amelyek a kulturális identitásvizsgálat területére vezetnek. Ilyen kutatásokat Pávai elsősorban a moldvai magyarok körében végzett, vizsgálva ezen népcsoportra vonatkozó etnonimák és exonimák jelentésbeli tartalmát, a vallási és etnikai tudat konfliktusait, az identitás zenei vonatkozásait stb. A témában megjelent tanulmányait a Zene, vallás, identitás a moldvai magyar népéletben című kötetben összegezte (2005). Az idevágó publikációi felkeltették, nemcsak a népzenekutatók, hanem a néprajzosok, kulturális antropológusok, nyelvészek érdeklődését is, amit az ezekre való hivatkozások magas száma is jelez. Az identitásvizsgálat kérdéskörét a más etnikumoknak muzsikáló cigányzenészek körére is kiterjesztette.

Pávai munkásságának egy másik fontos területe a kutatástörténet, ami nem a népi tánczene területére korlátozódik, hanem kiterjed a népzenekutatás egészére. Első idevágó nagyobb tanulmányában a Néprajzi Múzeum Népzenei gyűjteményének kialakulását és fejlődéstörténetét írta meg (2000). Ezután egy sorozatot készített Bartók Béla, Kodály Zoltán (2008), Lajtha László (2009) és Vikár Béla (2011) folklórkutatói munkásságáról. Balla Péter népzenével kapcsolatos munkásságát részletesen feltáró tanulmányt írt Pálóczy Krisztinával (2014).

Két kiadványban foglalta össze (2014-ben és 2019-ben) egykori tanárai, az erdélyi népzenekutatás legnagyobbjai, Jagamas János és Szenik Ilona munkásságát, egyúttal közreadva a Román Akadémia Kolozsvári Archívumában található teljes népzenei gyűjteményeiket, amelyek addig nem voltak hozzáférhetőek a magyarországi kutatók számára. (Társszerkesztők a kolozsvári archívum részéről Zakariás Erzsébet és Gergely Zoltán.) Több írásában foglalkozik Kallós Zoltán munkásságával. Jelenleg Almási István népzenei gyűjteményének közreadásán dolgozik, aki az MMA néhai akadémikusa, akárcsak Kallós és Szenik.

Ugyancsak kutatástörténeti jelentőségű ismeretlen anyagot adott közre (Tötszegi Tekla társszerkesztővel, 2010-ben) az Erdélyi Néprajzi Múzeum üveglemez gyűjteményéből, amelyek Denis Galloway angol fotográfus két világháború között készített fényképfelvételeit őrzik, s amelyeken magyar, román, szász, hucul zenével, tánccal, szokásokkal kapcsolatos népéleti jelenetek láthatók. Ez a kiadvány, akárcsak a Jagamas- és a Szenik-gyűjtemény háromnyelvű (magyar, román, angol) kiadványként jelent meg.

Fontosnak tartotta olyan erdélyi népzenegyűjtők, népzenekutatók munkásságát is feltárni, akiknek nem adatott meg kutatóintézetben dolgozni, mint Szabó Csaba, Horváth István, Zoltán Aladár, Demény Piroska. A kutatástörténettel kapcsolatos tevékenységének fontos eredménye a Sófalvi Emese társzerkesztővel készített A romániai magyar vonatkozású zenetudomány bibliográfiája című kötet (2019). Kutatástörténeti eredményeit kiállítások formájában is hasznosította: pavai.hu/kiallitasok/

Pávai tudományos érdeklődésének egy másik központi témája a dallamrendszerezés. Az MTA Zenetudományi Intézet jó lehetőséget biztosított számára, hogy behatóan megismerje a korábbi kutatógenerációk által végzett, a vokális népzenei korpuszra kiterjedő rendszerezési eredményeket. Richter Pállal közösen szerkesztették és adták közre az interneten a Bartók-rend multimédiás adatbázisát ( systems.zti.hu/br/ ) és a Dobszay–Szendrei Típusrend válogatott példatárát ( nepzeneipeldatar.hu/ ). A Hagyományok Házában Pávai 2001-ben specifikálta a komplex struktúrájú Folklóradatbázist, amelynek keretében 2023-tól egy hangszeres népzenei dallamrend kidolgozásával foglalkozik.

Felsőoktatási tevékenység

1994-ben a Zenetudományi Intézetben és a Néprajzi Múzeumban végzett tudományos munkája mellett nem tervezett oktatással is foglalkozni. Ám már a következő évben meghívást kapott az ELTE Néprajz Tanszékétől egy féléves népzenei speciális kollégium tartására. Az1998–99-es tanévben két féléves magyar népzene szemináriummal volt jelen a Pécsi Egyetem Néprajzi Tanszékén. Az 1998 és 2002 közötti tanévekben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (Zeneakadémia) Zenetudományi Tanszékén óraadóként tartott népzenei kurzust és etnomuzikológia szemináriumot.

Alapító tagja volt a Zeneakadémia Népzene Tanszékének, ahol a tanszék alapításától (2007) egyetemi tanárként való nyugdíjazásáig (2021) oktatott különböző tárgyakat (népzenei lejegyzés, népzene gyűjtése és archiválása, népzeneelmélet, népzenei analízis, magyar népzene). Ugyanott a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia szakirány létrejöttével az etnomuzikológia főtárgyat oktatta, hozzájárulva ezzel a régóta esedékes népzenekutatói utánpótlás kineveléséhez. Nyugdíjazása után még két félévet tanított népzenét néptáncszakosoknak a kolozsvári Sapientia Egyetem Koreográfia Programja keretében.

A fentiekkel párhuzamosan 1995-től számos alkalmi előadást tartott a Zeneakadémia más tanszékein, az ELTE Zenei, Néprajz, Kulturális Antropológia, Történelem Segédtudományi tanszékein, a Nyíregyházi Egyetemen és a Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.

Kapcsolata a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskolájával 2011-ben kezdődött, amikor felkérték féléves etnomuzikológia kurzus tartására a doktoranduszok számára. 2017-ben, amikor a DLA művészdoktori képzésben a népzenét is akkreditálták, a Népzenei alprogram vezetőjévé nevezték ki. Ezzel egyidőben tagja lett a DLA Doktori Tanácsnak és az Egyetemi Doktori Tanácsnak. Utóbbi két funkciót nyugdíjazása után is betölti. Számos PhD, DLA disszertációnak és egyetemi diplomadolgozatnak volt témavezetője, opponense.

Közművelődési és művészeti tevékenység

Pávai István csíkszeredai működése kezdetén, 1976-ban Simó Józseffel, Bokor Imrével és Györfi Erzsébettel létrehozták a Barozda népzenei együttest és az első székelyföldi városi táncházat, majd közreműködtek más erdélyi városi táncházak beindításában a székelyudvarhelyi és kolozsvári táncháztalálkozók szervezésében. Az autentikus erdélyi népzenét számos koncerten, hanglemezen, rádió- és tévéfelvételen keresztül népszerűsítették. Utóbbiak közül kiemelkedő jelentőségű a Román Televízió akkori Magyaradásának a Kaláka-sorozata, amelyen keresztül jelentősen megnőtt a korabeli erdélyi fiatalok körében az érdeklődés a népzene, a néptánc, és ezeknek a táncházakban való aktív művelése iránt.

Ezzel párhuzamosan a Barozda kibővítésével Pávai létrehozta a Kájoni együttest, amelynek célja volt az Erdély korábbi századaiból fennmaradt zenei emlékek beépítése a kortárs zenei köztudatba, továbbá az erdélyi régizene és a recens népzene közötti kapcsolatok feltárása és bemutatása. Egyik kezdeményezője, és az első három évben zenei szerkesztője volt a Csíkszeredai Régizene Fesztiválnak, amely fórumot és találkozási pontot teremtett az Erdély-szerte akkoriban megalakult régizenei együtteseknek.

1981-ben meghívást kapott a marosvásárhelyi hivatásos Maros Művészegyüttes művészeti titkári állásának betöltésére, ahol a rendszerváltásig számos színpadi produkció létrehozásában vett részt, és érvényre juttatta a táncházas szemléletet a színpadi néptáncműsorokban. Ezen kívül fontosnak tartotta a népzene- és néptáncelemekből létrehozott magas szintű egyéni alkotások megvalósítását. A színpadi művészettel kapcsolatos tevékenysége mellett részt vett a marosvásárhelyi táncház újjáélesztésében, annak Ördögszekér nevű zenekarával hanglemezt adott ki, a Marosvásárhelyi Rádióban pedig Táncházmuzsika címmel műsorsorozatot szerkesztett egészen a Rádió 1985-ben történt betiltásáig.

A rendszerváltás után, 1990 és1994 között az újraindult Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője lett, majd a kulturális műsorok osztályvezetője. Ebben az időszakban számos népművészeti, zenei, közéleti műsort, műsorsorozatot szerkesztett (Gondolkodó magyarok, Peremvilág, Pásztortűz, Magyar táncok Európában, Terpszikhoré kertje stb.). 1991-ben nagyszabású folklórműsort rendezett 14 romániai kisebbség zenés-táncos hagyományaiból a bukaresti Román Opera színpadán.

Később, a magyarországi tudományos kutatói munkájával párhuzamosan az Üsztürü zenekar és a Halmos Béla vezette Kalamajka zenekar meghívott brácsásaként gyakran muzsikált táncházakban. Ezekben az években számos alkalommal dokumentálta fotó- és filmfelvételekkel az erdélyi és magyarországi színpadi folklórműsorokat, táncházakat.

A Barozda együttes 25. évfordulóján újra együtt muzsikált Csíkszeredában az együttest alapító társaival, akik időközben a Barozda és a Csíkszeredai Régizene Fesztivál 1986-os betiltása után Svédországba disszidáltak. Azóta koncertek és lemezalbumok formájában gyakran jelentkeznek tematikus népzenei és régizenei műsorokkal Erdélyben és Magyarországon. A Pávai István és Simó József által szerkesztett újabb Barozda-albumok közül kiemelkedő jelentőségű a madéfalvi veszedelemnek zenei emléket állító Siculicidium (2014), valamint a Kájoni és a népzene (2021) címűek.

2013 és 2019 között Pávai évente szerkesztője és műsorvezetője volt a Csíkszeredai Prímástalálkozókon a hagyományőrző zenekarok gálaműsorának. Egyik közművelődési célja volt az archívumokban lappangó ismeretlen zenei kincsek beemelése a kortárs népzenei köztudatba. Ennek érdekében több, ezt a célt szolgáló sikeres koncertműsort szerkesztett: Régi székely dallamvilág (Csíkszereda, 2014), Elfeledett Székelyföld (Zeneakadémia, 2015), A Szerettől a Szamosig (Csíkszereda, 2015; Zeneakadémia, 2016), „Halljátok, mit ajkim zengenek” (Újév-köszöntő műsor a Művészetek Palotájában), Kallós Zoltán kevéssé ismert gyűjtéseiből (Székelyudvarhelyi Sportcsarnok, 2018; Kolozsvár, 2019), Dédapáink székely népzenéje (Csíkszereda, 2019), Pávai István 70 – népzenei koncert (Zeneakadémia, 2021; Csíkszereda, 2022).

A magyarországi állami díjak mellett szülőföldje is elismerte munkásságát: Udvarhelyszék kultúrájáért-díj (2017), Kájoni János-díj (2019). 2023-ban megkapta a Székelyudvarhely és Marosvásárhely díszpolgára címet.

[2024]