Serfőző Simon

Serfőző Simon eddigi életműve legújabb irodalmunk jeles értékei közé tartozik. Nemzedékének, azon belül a Hetek elnevezésű költői csoportnak figyelmet érdemlő teljesítménye az övé.

Mindhárom műnemben alkotott, és ezen kívül publicisztikai írásai és riportjai is a korszak krónikájának fontos részei. Alapélményei közé tartozik az alföldi tanyavilág sorsa, a tanyák pusztulása fölött érzett fájdalom és a szülőföld iránti hűség. Versei, novellái, regényei és drámái hasonló tematikájúak, esztétikailag pedig a magyar irodalmi hagyományokhoz köthetők. A közismert, bár néhol leegyszerűsítő kategorizálás szerint ez az életmű a népi irodalom része. Azért jelezhetjük a leegyszerűsítést, mert például Serfőzőnél a versépítkezésben föllelhetjük akár Kassák Lajos és az avantgárd hatásait is. Természetesen anélkül, hogy azt állítanánk, hogy szerzőnk életműve avantgárd jellegű. Gondolatvilága, eszmeisége inkább ahhoz az irányhoz köthető, amelynek fő képviselői Móricz Zsigmond, Sinka István Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc vagy Csoóri Sándor.

A mélyről jövő alkotók közé tartozik. Olyan költő és író, aki mindvégig őrzi az ősök erejét, magára veszi sorsukat, kiírja magából az igazságkeresés fájdalmát. Elsiratja a tanyavilágot, de ha kell, elsiratja a Don-kanyar és más szörnyű történelmi helyszínek áldozatait, hőseit is. Ez utóbbi tárgyban a legfontosabb lírai alkotása a Feledésből az emlékmű. Ám történelmünk más korszakai is foglalkoztatják, hiszen például a Jövőlátó című drámájában István király nagy dilemmája áll a középpontban, miközben megjelenik a műben a későbbi századok víziója. Mindezzel együtt azonban elmondhatjuk, hogy Serfőző Simon eddigi életművének fókuszában az általa is megélt társadalmi valóság áll. Korának jellemzőit, visszásságait és élményeit önti formába. A perelő írástudók közé tartozik, akik a nemzet sorskérdéseit boncolgatják. Ez jellemzi az ő írói-költői, szerkesztői és könyvkiadói tevékenységét is.

Ugyanakkor már a lírai pályakezdésre jellemző, hogy a táj és a lélek szoros összhangjáról vallanak sorai, többek között a Fölcsapódó szántók felől című vers ilyen részleteiben:

a felhőket néztem, a vasútpartot,

ahol tavasszal pipacsok kergetőztek,

a tanyák, mint görnyedt öregemberek

hurcolkodtak a rögök közt,

és répát, krumplit mentünk bengészni

a szelektől fölcsapódó szántókra,

merre a szegénység és a könnyek

rögei sisteregtek az égen.

A szabad vers áradásával érzékelteti a szülőföld szeretetét, a tanya miliőjét, a szegénység és a könnyek birodalmát. Itt és másutt, már igen korán érzékelteti a megszenvedett sors erejét, mögötte a mély humánumot.

A szegénység világában különösen fontos emberi összetartozásnak, a nemes kapcsolatoknak különösen nagy az értéke. Itt szólhatunk az anya és a gyermek közötti viszonyról. Serfőző korai művei közé tartozik az egyik legszebb magyar anyavers, a Csoóri Anyám fekete rózsa-féle remekléséhez mérhető Félország, félvilág eltakar a maga misztikus erejével. Arról az időről, amikor a fiú még meg sem született, de már meghatározta anyja létezését. Intenzív képi világával, a tartós érzelmek pontos kifejezésével mély nyomokat hagy az olvasóban.

azóta se látsz,

félország,

félvilág eltakar,

vasba,

csillagba felöltöztem,

de sorsodat,

istenedet,

gúnyás szegénységed

az országban

én sikoltom,

halálodat is majd

én tanítom,

anyám, édesanyám…

Az otthonosság-érzés, a „hazamegyünk" élménye egyébként is jellemzi az egész lírai életművet. Valamint a hűségé, ami nyomon követhető mindegyik műfajban, műnemben. Szociografikus írásaiban és riportjaiban is, amelyekben a műfaj legjobb hagyományait követi. A társadalom alsó régióiban élő emberek hétköznapi küzdelmeit, életük nehézségeit tárja fel, mindig az igazságkeresés vágyával. Olyan időkben (hatvanas, hetvenes évek), amikor az igazságnak a kimondásának is számtalan akadálya volt. Serfőző Simon elment a kimondhatóság határáig, és ezen a „közügyekben érdekelt" irodalmi és publicisztikai pályán ért el komoly sikereket.

Szerelmi költészete is a korai pályaszakaszban bontakozik ki. Itt sem tagadja meg önmagát, legfőképpen nyers és őszinte a hangja. A hétköznapi történéseket emeli poézisbe – pózok nélkül, tisztán. Már-már imára emlékeztető módon vall és kér másutt: „Add meg a mindennapi szót, / amivel szólhatok szerelemről…" (Add meg) S van, amikor meghitten szól a testiségről: Mert elfogy. Láthatjuk tehát, hogy korai lírájában már felöleli a létezés számos mozzanatát. Számol az elmozdulás lehetőségével is, bár ekkor még különösen erősek számára a gyökerek. Megfogalmazza tettvágyát is, melynek hozadékai jól láthatók a későbbiekben.

A hetvenes és a nyolcvanas évek már a beérett pálya idejét jelentik. Például a Ma és mindennap c. harmadik verseskötet világa igazolja mindezt. Egyre inkább tágulnak körei, szélesebb a horizontja. Apró életképei a művészi sűrítés szép példái. Ugyanakkor vannak művei, amelyekben a drámai feszültség is jól érzékelhető. S ha már a „drámai" szó előkerült, akkor megjegyezhetjük, hogy a dráma műnemében is alkotott fontosat ebben az időben, hiszen pl. a Rémhírvivők vagy az Otthontalanok színpadon is igazolta, hogy a drámaíró Serfőző is megfogalmazta a korszak ellentmondásait. Ám a körök tovább tágíthatók, hiszen az 1978-as Amíg élünk című riportkötet írásai is nyomon követték azoknak az esztendőknek a terheit.

S bár nincs értelme rangsort felállítani a műnemek és a műfajok között, azért azt megkockáztathatjuk kijelenteni, hogy a költő Serfőző talán a legismertebb a mai magyar irodalom világában. Alkata, gondolatvilága, képalkotó fantáziája, érzékenysége teszi mindezt érthetővé. A hetveneses években megírt verseiben is ezt látjuk, tartalmilag pedig ezekben a művekben is megnyilvánul a kétkezi dolgozókkal való érzelmi azonosulás. Az olvasó számára már-már monotonnak tűnhet az egynemű témavilág, azonban nem feledhetjük, hogy bizonyos, kétségtelenül meglevő korlátai ellenére egy nagyon határozott művészi és emberi állásfoglalás alkotásainak szellemi háttere abban az időben, és ez később sem lesz másképp.

Költői világképének mintegy újrafogalmazása egy fontos versciklusa Otthonuk: e táj címmel. Itt gyakran kötetlen a forma, sokkal inkább szabadjára engedi gondolatait. A címadó mű egyfajta tablószerű ábrázolás a hazáról. A szűkebb otthon képét tágítja ki a költő, és mozaikszerűen épülnek egymásra az elemek. Újra a szülőföld szeretete kap hangot, ha mélységében nem is tud mindig túlmutatni a korábbi mozzanatokon. Tematikailag szorosan idetartozik ugyanakkor az Anyám c. költemény. Kompozíciója rendkívül tudatosa szerkesztett, és híján van mindenfajta erőltetettségnek. Hangneme visszafogottabb számos anyaversnél, s éppen ezáltal lesz rendkívül hitelessé. Ilyen erőteljes sorok teszik emlékezetessé: „Éjjel is tőlem alszol. / Égen-földön ott járok dörgő képek / fekete vasképében. / Angyalok ijednek el az égen."

Serfőző Simon egész életművére vonatkoztatva is igaz egy általános megállapítás: a magyar költészetben mindig megfigyelhető volt egy olyan erőteljes vonal, amely az örökség vállalásától kiindulva, attól folyamatosan megerősödve jutott el a valóság tükrözéséig, a gyakran forradalmi, de mindenképpen a társadalmi elkötelezettséget jelző mondandó megjelenítéséig. Kétségtelenül ebbe a sorba tartozik a Serfőző-életmű is.

Olyan értékeivel is, mint pl. a Feledésből az emlékmű című verse a nyolcvanas évekből. Ebben a nagy ívű műben fájdalommal szól arról, hogy a néppel tudatosan elfelejtették a magyar történelem több tragikus eseményét, többek között a Don-kanyarban elpusztult magyar katonák emlékét. Ezzel a feledéssel perel a költő, miközben sorjáznak más múltbeli pillanatok is. Lelkiismeretet és emlékezést fakasztó verssoraival olyan hiányt pótol, amely az írástudók világából is hiányzott odáig. Olyan erejűek ezek a részletek, mint a tanyavilágot siratók másutt. Itt azonban még általánosabbak a körök, még sorsszerűbbek a példák.

S ahogy már eddig is nyilvánvaló volt, a nagy, egyetemes problematika mellett leginkább a személyes sors, az életrajz fő vonala játszik szerepet ebben az életűben. Egy kis kitérőt téve, essen itt szó a regényíró Serfőzőről is! Két műve emelkedik ki ebből a sorból: a Gyerekidő és a Fészekhagyók. (Figyelmet érdemelnek novellái is, amelyek a Varjúleves című kötetben olvashatók.) Az előbbi regény, pontosabban regénytrilógia több részletben jelent meg 1999-ben, illetve 2002-ben. A történet tárgya természetesen a címben jelzett korszak, egészen a felnőtté válásig. Gördülékeny, olvasmányos elbeszélő stílus az övé, a személyesség hitelével. Világos benne az önéletrajzi jelleg, és ezért a költő és író gyökereihez még közelebb jutunk. Vasy Géza szavaival ez „vallomás az eredetről". Az informatív érték sem csekély, hiszen olyan valóságot ismerünk meg általa, amely ma már jórészt ismeretlen előttünk. Az elpusztítandó tanyavilágban élő ember sorsát mutatja föl Serfőző Simon, és azt a történelmi korszakot leplezi le puritán és realista eszközökkel, amely a háború utáni idő legigazságtalanabb rendszerét termelte ki. A szabadság hiánya, a kommunista diktatúra megnyilvánulásai mellett szép lírai megoldás az, amelyben a Nyulak a hurokban című rész végén a fiú elengedi a rokonszenves állatokat: legalább azok legyenek szabadok… A későbbiekben íróilag az az egyik legszebb részlet, amelyben megjelennek a traktorok, és könyörtelenül fölszántják a tanya földjét, és ráadásul még a kijárást is elzárják az ott lakók elől. A büntetésnek az az oka, hogy a mű főhősének apja nem hajlandó eleget tenni az agitátorok parancsának. Aztán a történet végén nem marad más hátra, mint a fiúnak mennie kell. Új kihívások és új harcok felé. „Soha olyan keserűséget nem éreztem, mint akkor. A szívem belefacsarodott." – olvassuk.

Akadnak ebben a regényben is lírai elemek, bár nem hatalmasodnak el rajta. Aztán persze előtte is, utána is a lírikus kerül előtérbe a pályán. Mindezt számos kötete igazolja, s ezek sorába tartozik már a 2000-es években a Megfordult égtájak és A magunk szárnyán c. kötet. A megújulás és a folytonosság bizonyítéka ez a korszak Serfőző Simon lírai pályáján. Itt is, más korszakaiban is megfigyelhetjük hangjának érdességét, szókimondó jellegét, nyers megfogalmazásait. Itt jegyezhetjük meg, hogy a nemzeti sorskérdések egyik megfogalmazójaként maga is szellemi előkészítője volt legújabb világunknak, a rendszer megváltoztatásáért küzdő írástudóként természetes volt számára, hogy pl. ott legyen a legendás sátorban Lakiteleken. Azóta persze neki is be kellett látnia, hogy – egyik művének címét ideidézve – a „sintér idő" azóta sem múlt el teljesen.

Ugyanakkor, a fenti esztétikai jellemzők magmaradása mellett, fölfedezhetjük verseiben a töprengő és elégikus hangot is. Minden időben mondja a költő a magáét, fölvállalja a közügyeket, ám közben belső utazásokat végez a lélek mélyrétegeiben, fölmutatja a magánszféra rejtettebb vonásait, máskor pedig elsiratja eltávozott pályatársait, hozzátartozóit. Legmegrázóbb műve a Sirató, édesapja emlékére íródott verse. Nagy ívű költemény, benne lírájának sok értékével. Szintézist teremt általa, példaszerűen láttatja, hogy a legszemélyesebb szféra miképpen válik közérdekűvé, az olvasó által átélhető élmény megjelenítésévé. Közben bírálja a világot is, amitől az apa oly keveset kapott.

Hová az évek, apám?

Lábadból a járás hová tűnt?

Erődet ki vitte el,

amivel a százhektáros dombot

hátadra vetted?

Amivel Istent lebirkóztad,

hogy ne az ő,

a te akaratod legyen meg?

Innen érkezünk el a transzcendens reményig. Azt jelezvén, hogy az ember számára csak így valósulhat meg a menedék és a végső megoldás.

Az is jól látszik, hogy korábban is, később is nagy intenzitással szól a reményét vesztett emberről és világról, egy olyan világról, amelyben nyilvánvalóan nem a költészet és az irodalom játssza a főszerepet. A teljesen elanyagiasodott és elembertelenedett álgondolkozással egy igazi költő mit sem kezdhet. Helyette méltatja vagy elsiratja Kalász Lászlót, Bella István vagy éppen József Attilát. Szomorúan konstatálja, hogy a „háltak az uccán" ma is igaz. S a szegények, az elesettek sorsa iránt kivételesen érzékeny, és azért felelősséget érző ember természetes részvéttel közeledik minden ilyen jelenség felé. Kimondja a kínt, hogy megpróbálja föloldani azt. S ez a költészet legfontosabb faladatai közé tartozik.

Az ilyesfajta drámai feszültség, a legmélyebb emberi összefüggéseket kutató szenvedély gyakran jellemzi Serfőző Simon egész eddigi költői pályáját, mint ahogy egyéb műnemben írott alkotásait is.

[2013]