L. Simon László
József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja díjas költő, író, esszéista, szerkesztő, kulturális szakértő
Elöljáróban
L. Simon László (1972) József Attila-díjas költő, szerkesztő, könyvkiadó, irodalomszervező, esszéista, kultúrpolitikus, kulturális intézményvezető a kortárs magyar irodalmi és művészeti középnemzedék sokoldalú, számos műfajban alkotó, folyamatos megújulásokra képes alakja. Úgy kiemelkedő, mindig kísérletező, a magyar irodalomtörténetben is egyedülálló alkotásokat létrehozó, a nyelvi kifejezésmód határait feszegető avantgárd költő, mint ahogyan alapvetően konzervatív értékeket képviselő, érzékeny művészeti esszéista, illetve folyamatosan nagy víziókat álmodó, ugyanakkor egyúttal a realitás talaján álló, folyamatosan értékmentésen fáradozó kultúrpolitikai gondolkodó. Munkássága oly sokszínű, hogy nehéz azt kategóriákba sorolni. A jelen rövid pályakép-vázlat mégis erre tesz kísérletet, és a legeredményesebben talán akkor cselekszik, ha műfajonként, illetve kötetenként próbálja meg lényegre törően jellemezni az életmű fontosabb darabjait.
A költő
(visszavonhatatlanul…), 1996
L. Simon László első verseskötete, a (visszavonhatatlanul…) 1996-ban jelent meg, és a párizsi Magyar Műhely alkotóira jellemző, különleges experimentális költeményekkel keltette fel olvasói figyelmét. A költő e könyvében egyfajta alkotói programot fogalmazott meg, mely nem egyébre irányul, mint a világ és önmaga megértésére. A kötet nagy erudícióval vonultat fel különböző magyar és világirodalmi allúziókat, ugyanakkor egyértelműen a költő saját, egyéni vershangján szólal meg. A központozással és a képversi elemekkel merész módon kísérletező lineáris költemények minden újraolvasás során újabb és újabb értelmezési lehetőséget kínálnak, szinte az olvasatok végtelen számát nyújtva, olykor a vizuális költészetből már-már a konkrét költészet nehezen értelmezhető világába átfolyva. Kelemen Erzsébet, a költő monográfusa szerint a kötet experimentális versei a transzcendens és az evilági lét határán helyezkednek el, és céljuk, hogy párbeszédet kezdeményezzenek – Istennel vagy a mindenkori olvasóval. A költő azonban minimalista verseszköztárral igyekszik a legtöbbet mondani. Versei szikárak, olykor hermetizmusba hajlók. A kötet egyik verse kifejezően így szól: „amikor arra vártam. / ahogy. / kezdtem várni. / amikor. / ahogy. / dehogy.”
Egy paradigma lehetséges részlete, 1996
A költő második, Egy paradigma lehetséges részlete című verseskötete ugyancsak 1996-ban jelent meg, és esetében irodalomtörténeti jelentőségű műről beszélhetünk. Nem egyébről van szó, mint az első magyar lettrista alkotásról. Kalligrafikus-kombinatorikus jellegű vizuális ,költészeti alkotásról van szó, amely rengeteg értelmezési lehetőséget kínál, és túllép a hagyományos (vers)nyelven. A grafémák, leírt-megrajzolt karakterek itt önálló jelentéssel és élettel bíró vizuális műalkotások. Bár a magyar irodalomban nyomon követhető egy töredékes lettrista irodalmi hagyomány, kétségkívül L. Simon László volt az első magyar alkotó, aki e nehezen befogadható, magát a betűt a középpontba helyező és jelentéssel felruházó, experimentális költészeti irányzatnak egy egész kötetet szentelt. A munka egyébként erősen rokonítható Papp Tibornak, a nagy avantgárd alkotónak számítógépes költészetével. H. Nagy Péter szerint a könyv újraértelmezi az avantgárd irodalmi-művészeti tradíciót, új jelentőséget adva neki, radikalizált betűművészettel újítva meg azt, és így a benne rejlő új művészi lehetőségeket…
ISBN 963 7596 26 7, 1997
L. Simon László 1997-ben a Magyar Műhely Kiadó gondozásában korlátozott példányszámú művészkönyvvel jelentkezett, amely műve annyira túllép a nyelv médiumán, hogy nehéz is róla nyelv által érvényes állításokat tenni. Kelemen Erzsébet szerint a művészkönyv nem egyéb, mint a szó megvonása, a lettrizmus, a konkrét költészet és a koncepctulizmus egyetlen merész vizuális költészeti műben való egyesítése. Már a mű címe is, az ISBN szám (International Standard Book Number) – e rideg, tárgyilagos nemzetközi azonosító, amely egyébként többnyire feltétele egy könyv kereskedelmi forgalomba kerülésének – önmagára utal, és a kötet a lehető legminimalisabb eszköztárral, egy számsorral önmagát konstruálja meg. A kötet belívében egyébként ugyancsak az ISBN szám töredékei láthatók különböző nehezen azonosítható, kalligrafikus ábrák formájában. Dick Higgins amerikai művész és művészetteoretikus szerint egy művészkönyv minden esetben szükségszerűen öncélú, önmagát megkonstruáló, ebben az esetben pedig a nyelvi médium teljes kiiktatásával pedig talán paradox módon önmagát fel is számoló alkotás. Létezik és nem létezik – olvasható és nem-olvasható, e talányos tulajdonságaival pedig mindenképpen érdekes és értékes darabja az életműnek és a magyar experimentális avantgárd irodalomnak.
met AMorf ózis, 2000
A költő 2000-ben megjelent met AMorf ózis című verseskötete szerves folytatása a szerző korábbi experimentális költészeti, avantgárd munkáinak. Lettrizmus és konkrét költészeti törekvések keverednek e különleges könyvben, a költő pedig ugyancsak a nyelv felszámolását, de legalábbis meghaladását tűzi ki célul. A könyv utószóírója, H. Nagy Péter irodalomtörténész szerint a műben „nem a szavak mögötti, előtti stb. jelentés, hanem az írott vagy beszélt nyelvi materialitás válik az esztétikai tapasztalat inskripciójává”. A könyv nem csupán vizuális költészeti, de grafikai, konkrétan kalligráfiai mű, az alkotás-értelmezés tárgya az ábécé, azonban a betűk az egyes kalligráfiákon belül egymásba folynak, átalakulnak, gyakorlatilag mozgást szimulálnak, ezáltal potenciális jelentések, tartalmak széles skáláját fedve fel olvasójuk, befogadójuk előtt. Bodor Béla szerint ebben az önmagába zárkózó, immanens művészi világban „a jelölő önmagát jelöli, kifelé irányuló jelölő funkciója nincs”. Miként pedig Szombathy Bálint, a költő nemzedéktársa írja a kötetről értő kritikájában: a költő „az általa választott betűkből olyan esztétikai képződményeket, grafémaszerű alakzatokat von ki, amelyek radikális képi torzítás következtében sem veszítik el az azonosításukhoz szükséges alapvető morfológiai tulajdonságaikat, így valahol a felismerhetőség határán egzisztálnak, valahol a nyelv pragmatikus funkciója és az érdektelen esztétikai szféra közötti sávon tűnnek fel”.
Secretum sigillum, 2003
L. Simon László 2003-ban publikálta Secretum sigillum című fotóművészeti könyvét, amely egyúttal vizuális és experimentális költészeti alkotásként is értelmezhető. A mértani alapformákat felvonultató fotókölteményeket (?), összesen 7 x 7 darab „titkos pecsét”-et magában foglaló különleges kötetnek utószóírója, Szombathy Bálint szerint az anyagszerkezet ősi formáit idézik fel, illetve a pop art ikonográfiájára is emlékeztetnek. A digitális fotográfiák sajátos, immanens művészi közeget teremtenek, a maguk szabálytalanságával, nonfiguratív mintázataival elgondolkodásra késztetik a mindenkori befogadót. Fokozatosan, töprengve nézve a képeket világossá válhat a befogadó számára, hogy azok tulajdonképpen cipőtalpakról készültek, éppen ezért, miként arra a kötet értő kritikusa, Kollár József is felhívja a figyelmet, alapvetően a művészi nyom megteremtésének, hátrahagyásának problematikája foglalkoztatja az alkotót. A művész egyik mindenkori alapvető célja, hogy ne tűnjön el nyom nélkül, nevét és munkásságát pedig megjegyezze és értékelje az utókor. Miként Bohár András írta a kötetről: „…a könyvet ismét fellapozhatjuk. És a figyelemösszpontosító lényeglátás és -értelmezés, a kritikai kontextusok megteremtése, valamint a saját alkotásainkká tett dolgaink példája biztatást adhat, hogy azok a bizonyos nyomok mindenkor egyediek legyenek, s erről tudjunk is”.
Nem lokalizálható, 2003
Az alkotó Nem lokalizálható című, 2003-ban megjelent verseskönyve valamivel tradicionálisabb avantgárd lírai műveket tartalmaz, mint az ezt megelőző kötetei, hiszen a benne szereplő versek végre visszatérnek a nyelv médiumához. A mű három szakaszra oszló, grammatikailag és retorkailag többféleképpen is olvasható, fragmentált költeményeket tartalmaz, amelyek alanya és tárgya, miként arra a cím is koncepciózusan-konceptuálisan utal, nem, vagy legalábbis nehezen lokalizálható. Egyfajta kísérletező lírai önboncolás ez, amelynek keretében a lírai én itt önmagát szemléli, önmagával vet számot, és bár végig egyes szám első személyben beszél, fokozatosan alámerül a költészet, a nyelv általa egyre kevésbé uralt, örvénylő világában, és végül maga is töredékessé, fragmentálttá, nehezen meghatározhatóvá és lokalizálhatóvá válik. Kékesi Zoltán egy találó mondattal így jellemzi e talányos, érdekes, ön- és világreflexív költészetet a kötetről írott értő kritikájában: „Az én szerepeinek képzeletbeli fölidézése egyszerre mutatkozik játéknak és kényszernek, egyszerre jelenik meg a képzelet szabad bőségének és a személyiség kiszolgáltatottságának következményeként, egyszerre kelti az én határtalan kiterjesztésének és fájdalmas megcsonkításának látszatát.” Kelemen Erzsébet, a költő monográfusa pedig nem kevesebbet lát a kötetben, mint az emberiségköltemény nagy múltú műfajának megújítását.
Japán hajtás, 2008
2008-ban jelent meg L. Simon László Japán hajtás című verseskötete, amelyben a szerző ismét a tradicionálisabb líranyelvi magatartásformákhoz tért vissza, hiszen a kötet hagyományos központozást használó, a korábbiaknál sokkal kevésbé töredékes, többnyire hosszabb terjedelmű költeményeket tartalmaz. Könyvészetileg is különleges alkotás ez, amely könyvgerincig visszahajtott lapokból épül fel, és míg a látható oldalakon versszövegek láthatók, addig a behajtott, belső, csak nehezen megszemlélhető oldalakon fényképek rejtőznek. A nyitóvers/programadó vers egy művészi koncepciót fogalmaz meg: „Felvágatlan valóság ez, / kérdések sora, / összecsukott / és ellapozható darabja valaminek, / ami sosem volt a mienk, / ami olyan, mint a festett szőlő / gyümölcsös illata.” A cím egyrészt egy különleges, japán eredetű könyvkészítési technikára, másrészt minden bizonnyal a művész beavatottságára, mások által el nem érhető tudására utal. A művészi program után azonban a Nagyanyám nagyapámmal beszélget című versciklus következik, amelynek hosszú, elbeszélő jellegű verseiben a költő emlékképeket idéz fel nagyszüleiről, és számot vet saját személyes, családi és nemzeti örökségével. A visszaemlékezés-versek után pedig egy Zsoltáros improvizációk című ciklus következik, amely már a szakralitás és a személyesen megélt istenhit birodalmába kalauzolja olvasóját, és a Biblia egyes római számokkal ellátott zsoltárainak látszólag improvizatív, valójában költőileg nagyon is jól megkomponált interpretációit tartalmazza. A könyv végén egy rövid, mindössze tíz négysoros verset tartalmazó harmadik ciklust találunk, amely a Fides qaurens intellectum – megértést kereső hit címet viseli, a kötet pedig egy apokaliptikus istenélmény-verssel zárul: „És végül megszólalnak az égi harsonák: / nem lesz új lény, s nem lesz új világ. / Elszórt fémdarabok közt bolyong az Isten, / emlékezz ember: porból vagy és porrá leszel!” A Pilinszky költészetét megidéző ciklus a maga mélységével bizonyítja, hogy az avantgárd költő a tradicionálisabb líranyelvi formák területén is otthonosan mozog.
Háromlábú lovat etető lány, 2009
A költő 2009-es, Háromlábú lovat etető lány című verseskötete egy újabb szokatlan, merész experimentális költészeti vállalkozás, amelyben a szerző Palkó Tibor finom, leginkább szürrealista stílusú ceruzarajzaihoz írt prózaverseket. Bednanics Gábor véleménye szerint itt szokatlan módon a szöveg illusztrálja a képet, a verbális és a vizuális jelek pedig egymást értelmezik a könyv magánmitológiát felépítő világában. E mitikus világ elsődleges helyszínéül a családi szőlőskert szolgál. A huszonegy rajzot kísérő huszonegy rövid szöveg talán leginkább Kassák Lajos líráját idézi meg, azon belül is elsősorban a Tisztaság könyvének öntisztázó versbeszédét, miként arra Kabdebó Lóránt is találó módon felhívta a figyelmet. A kötet líraretorikája egyébként erősen emlékeztet a Japán hajtás biblikus versbeszédére, ennyiben pedig szerves folytatása az előző műnek, és ugyanúgy egy töredékesen elbeszélt, de mégis követhető és értelmezhető családtörténet bontakozik ki a sorok közül, amely végül egyfajta privát bibliai történetté, a hétköznapi profán közeg pedig lassan, fokozatosan szakrálissá emelkedik. A kötet záró sorai így hangoznak: „Talán nincs is cél, nincs is út, nincsen idő sem. / Csak hiány van. És idézőjelek. Idézőjelek közé zárt / életek.” Mély, megértést kereső, többszörös újraolvasást igénylő szavak. Miként Zsávolya Zoltán, a költő- és nemzedéktárs írja találóan a kötetről: „A folytathatóság esélye ennek a versciklusnak a lényegi kérdése. A mulandóságba épülő továbblépés lehetősége. Megszólal a ciklusban a „remény” szó. Nem az egyedi lét, de az emberlét folyamatosságának megépülésében. A gazdalét értelmének megfogalmazása. A ciklus esélye: az egyes ember gazdalétének kérdésére megkaphatja-e a létezés egészének gazdájától a feloldó választ.”
Az esszéista
Hidak a Dunán. Esszék, tanulmányok, 2005
L. Simon László első esszékötete 2005-ben látott napvilágot, és elsősorban a szerző irodalmi tematikájú esszéit adta közre. Az író-költő-esszéista könyvét személyes történelmi beszámolóval kezdi, mely szerint régi hidász családból származik, így a hídépítői szerephez konkrétan és elvontan is kötődik. Ezzel együtt azonban főként irodalmi tematikájú esszéket olvashatunk a kötetben – többek között olyan jeles avantgárd alkotókról, mint Papp Tibor, Nagy Pál vagy Szombathy Bálint, de a könyvben helyet kapott egy alapos, elméleti igényességgel megírt, a kétezres évek elején a magyar irodalomtudományi diskurzusban hiánypótló tanulmány a konkrét költészetről is. Ami a szerző esszéisztikáját olvasva mindenkor szembetűnik, az a nagy alaposság és erudíció mellett a mindenütt jelenlevő közvetlenség és személyesség. Csillag István az alábbi értő mondatot írta a könyvről szóló kritikájában: „Ha szerencsénk van, egyszer majd nekünk is sikerül annyira magunkba szívni az ilyen csodákat, mint amennyire azok L. Simon László személyes ügyei. Az ő ügyei közügyek. És felkínálja a lehetőséget, hogy ezt felismerjük.”
Személyes történelem, 2011
Személyes történelem címet viselő esszékötetében a szerző folytatja azt a személyes hangvételű, szépirodalmi igényű értekező prózát, amelyet első esszégyűjteményében elkezdett. Az író e gyűjteményében elsősorban a kötődéseiről vall megindító személyességgel. Számára ugyanis mindennél fontosabb a szűkebb és tágabb szülőföld – Gárdony, Fejér megye, Magyarország. Az egybekomponált esszék egyébként a születéstől a halálig terjedő ívet rajzolnak fel, és olyan sokak számára avíttnak tűnő fogalmakkal is behatóan foglalkozik, mint a szabadság és a hazaszeretet kérdése, és a legnagyobb őszinteséggel áll ki a hagyományos értékek védelme mellett. Miként arra az esszégyűjteményről megjelent kritikájában Péntek Imre felhívta a figyelmet, a könyv talán legsúlyosabb és legfontosabb esszéje a kommunizmus bűneivel igyekszik számot vetni, rávilágítva, hogy a múlt rendszer egyik legsúlyosabb vétke „a nyelv kisajátítása” volt. Bár az esszék hangvétele első olvasásra meglehetősen személyes, meglátásaik, következtetéseik olykor történelmi mélységűek.
Szubjektív ikonosztáz, 2012
Szubjektív ikonosztáz című könyvében L. Simon László művészeti-képzőművészeti tematikájú esszéit, tanulmányait adta közre, és benne az olvasó immár egy kiforrott, egyéni hangú, érzékeny esszéistával találkozhat. Egyik központi témája az a művészeti irányzat, amely egyesek szerint halott, azonban erre rácáfol, hogy újra és újra feltámad, újra és újra új kontextusokba helyezi önmagát, és amelynek költőként a szerző maga is a művelője – az avantgárd. Olyan jelentős alkotók munkáit elemzi, mint Kassák Lajos, Szombathy Bálint, Erőss István, Tamkó Sirató Károly vagy Kozma Lajos építész, de olyan kevésbé ismert kortárs művészekről is érvényesen ír, mint például Baktay Patrícia, Bátai Sándor, Lovász Erzsébet, Pető Barna vagy Kókai Krisztina. Képzőművészet, költészet, fotográfia, építészet – a szerzőnek számos művészeti ágról és azokban keletkezett alkotásokról megvan a vállaltan szubjektív, esszéistához méltón személyes véleménye, ugyanakkor állításai kifinomultak, meggyőzőek, megalapozottak, olykor tudományos alaposságúak. L. Simon László esszéiben hallatlanul nagy műveltséganyagot vonultat fel, azonban szinte mindig visszatérő témája az emlékezet és az emlékezés, illetve a szakralitás kérdése. Korszerűen művel egy alapvetően korszerűtlennek számító műfajt. Miként Gulyás Gábor fogalmaz a kötet értő előszavában: „A szent művészet felemel, megragadja a megragadhatatlant, s a kifejezés arisztotelészi értelmében átmos, megtisztít. Valóban képes erre? A 21. században lehetséges még a hagyományos értelemben vett katarzis? L. Simon László elemzései azt példázzák, hogy igen: új, magasztos perspektívák nyílnak.”
A kultúrpolitikai gondolkodó
Versenyhátrány. A (kultúr)politika fogságában, 2007
A szerző első kultúrpolitikai esszékötete 2007-ben jelent meg: konzervatív kultúrpolitikai gondolkodóként elsősorban Klebelsberg Kunó nyomán jár. Rengeteget elmélkedik hagyományokról, a nemzeti identitás problémáiról és a nemzeti hagyományokról, célja pedig nem egyéb, mint egy magyar kultúrpolitikai program kialakítása. Értő módon elmélkedik a közgyűjteményügyről, az irodalomról, elemzi az írószervezetek helyzetéről, az előadóművészetről, bírálja a korábbi kormányzatok rendszerváltozás óta nyomon követhető hibás kultúrpolitikai döntéseit, ám nem csupán afféle kultúrateoretikusként szólal meg, hanem mint a politika fősodrában tevékenykedő kultúrpolitikus, az egyes problémákra gyakorlati megoldásokat is keres, kínál.
A római szekér. Kulturális politika – politikai kultúra, 2010
L. Simon László A római szekér című második kultúrpolitika esszékötete 2010-ben, a kormányváltás évében jelent meg, amikor a konzervatív Fidesz-KDNP kétharmados többséggel alapított kormányt. A szerző elemzi a korábbi kormányok kultúrpolitikáját, itt is rámutat a rendszerváltás óta fennálló kultúrpolitikai anomáliákra, hangsúlyozza az előadóművészetek támogatásának és fejlesztésének szükségességét. Arról a művészeti ágról, amelyben alkotóként maga is tevékenykedik, kiemelten szól – látleletet fest az irodalom, a hazai könyvkiadás és olvasási szokások 2010 környéki helyzetéről, innovatív megoldási javaslatokkal áll elő. A kötetet végül egy Pozsgay Imrével készült interjú zárja, amely a Kádár-rendszer kultúrpolitikáját elemzi, illetve rámutat azokra a hibákra, amelyek rendszerszinten megmaradtak a demokratikus rendszerváltozás után is.
Polgári kultúrpolitika. Eredmények és dilemmák, 2014
Polgári kultúrpolitika. Eredmények és dilemmák című könyvét L. Simon László már gyakorló kormánypárti kultúrpolitikusként, felelőssége tudatában írta, és többek között számot vet a könyvben négy év kulturális kormányzásának eredményeivel. Továbbra is Klebelsberg Kunó nyomdokain jár, a nemzeti értékek és a közösség kulturális gyökereinek, identitásának megőrzését tekinti a fő célnak. Számot vet számos történelmi kudarccal is, esszéinek hangneme ennek ellenére alapvetően optimista, süt belőlük a tettvágy és az ügyszeretet. Követendő példaként említi a két világháború közötti kultúrpolitika pozitívumait, és olyan értékbázisként tekint rá, amelyhez vissza lehet térni. Foglalkozik a papír alapú és az online folyóiratok problematikájával, és jól látja, hogy a hagyományos, papír alapú folyóiratok olvasói kezdenek megfogyatkozni. A kulturális örökségvédelem iránt mélyen elkötelezett szakemberként szól a vidéki kastélyok és kúriák helyzetéről is, hangsúlyozva az épített örökség védelmének fontosságát. A kötetet végül a szerző válogatott parlamenti felszólalásai, mint kordokumentumok, valamint egy személyes, írói-kultúrpolitikusi önéletrajz zárja.
Körbejárni a hazát, 2017
L. Simon László Körbejárni a hazát című esszékötete, amely válogatott és új esszéket is tartalmaz, nem csupán egy kultúrpolitikai írásgyűjtemény, de személyes vallomások összessége is, amelyek keretében az író körbejárja szülőföldjét, és keresi saját gyökereit, identitását. Számot vet saját családja történetével, a személyes történeteken keresztül pedig megelevenednek a történelmi sorsok. Foglalkozik ugyanakkor az irodalom és a könyvkiadás helyzetével is, és rávilágít, hogy az információs társadalomban a haszonelvűség került a középpontba, az emberek pedig sajnos, egyre kevesebbet olvasnak. Ismerteti a konzervatív politika főbb elemeit, és szembeállítja annak értékeit az elmúlt szocialista rendszer természetrajzával. A szerző, miként azt Kelemen Erzsébet, a monográfusa is kiemeli, e könyvében „a művészeti kérdések mellett […] komoly társadalmi, nemzet-megmaradási, lételméleti és morális problémákat tárgyal, s ezt gazdag nyelvi regiszterrel valósítja meg”. Központi témája ugyanakkor az identitás, és a könyv esszéinek legfőbb mondanivalója, hogy – Radnótival szólva – a hazánk nem lehet számunkra csupán térkép…
Ki viszi a puskát? Emlékezet és politika, 2020
2020-ban megjelent esszékötetében az író-kultúrpolitikus elsősorban arra a kérdésre keresi a választ, milyen szerepet vállalhat és mekkora befolyásra tehet szert a véleményformáló értelmiség egy demokratikus politikai rendszerben. Értő módon elemzi a trianoni trauma máig ható tragédiáját, értékeli a Fidesz-KDNP-kormányzat kultúrpolitikai fejlesztéseit, eredményeit, és egyúttal a történelmi múltból olyan példaképeket idéz elénk esszéiben, mint Berzsenyi Dániel, Széchenyi István, Apponyi Albert, Magyary Zoltán, az általa szellemi előképként sokat idézett Klebelsberg Kunó vagy éppen Ady Endre. L. Simon László kiforrott kultúrpolitikai esszéiben végül arra jut, hogy kétségtelenül a nép által demokratikus módon választott politikusoknak kell a döntéseket meghozniuk, ugyanakkor kétségtelenül szükségük van a véleményformáló értelmiségre és az értelmiség mindenkori tanácsaira, az általa képviselt értékekre és eszmékre, mint mércére. Arra is bölcsen felhívja a figyelmet, hogy a magyar irodalmi hagyományban a klasszikus írói szerep sosem állt messze a politikai szerepvállalástól, ugyanakkor a politikusi és a véleményformálói szerep nem azonos, hiszen az egyikben az ember döntési helyzetben van, ami egyúttal mindenkor nagy felelősséget is jelent.
A megőrzés kultúrája. Esszék, 2023
A megőrzés kultúrája című kultúrpolitikai esszékötet abban az időszakban jelent meg, amikor L. Simon László már visszavonult az aktív pártpolitizálástól, és új, kulturális intézményvezetői szerepben a Nemzeti Múzeum főigazgatójaként szolgálta az általa oly szeretett magyar kultúra ügyét. Itt már egy kiforrott, nagy erudícióval megszólaló és nagy felelősségtudattal rendelkező kultúrpolitikai gondolkodó esszéivel találkozhatunk, aki új, intézményvezetői szerepében arra a gondolatra jutott, hogy nemzetünk nem más, mint a tudásunk maga, egy nemzet szuverenitása, szabadsága, egyáltalán léte pedig e tudás, a hagyományok, a kultúra, az értékek megőrzésén áll vagy bukik. Az esszékötet gerincét a múzeumügyről, annak megújítási lehetőségeiről és a kulturális örökség megőrzéséről szóló esszék alkotják. A kultúrpolitika és a kultúrát művelő értelmiségi kiemelt feladata az esszék olvasatában a nemzet tudásának, hagyományainak megőrzése és az eljövendő nemzedékeknek való továbbadása. Miként találó módon írja a szerkesztő, Soltész Márton irodalomtörténész a kötet utószavában: „Az egyszerre modern és L. Simon László idejekorán fölismerte ennek a nemzeti hagyományainkban gyökerező tudásnak a fundamentális jelentőségét. S dacosan vállalja az ezzel a fölismeréssel mindenkor együtt járó írói felelősséget is.”
Felhasznált irodalom
Bodor Béla, Önmagát rejtő titok. L. Simon László: Egy paradigma lehetséges részlete, ISBN 963 7596 26 7, Alföld, 1998/9, 103–105.
Bohár András, Azok a bizonyos nyomok. L. Simon László = Uő., Poétikák és világlátások, hermeneutikai áttekintések, Nap, Dunaszerdahely, 2008, 55–63.
Bolla Ágnes, Kép. Vers. Képvers, Kikötő Online, 2009. február 21.
G. Komoróczy Emőke, Poétikai átívelések. L. Simon László: Hidak a Dunán, Pannon Tükör, 2005/5., 100–102.
G. Komoróczy Emőke, L. Simon László alkotói útja. A Magyar Műhely és az avantgárd, Kortárs 2021/11., 86–93.
Huszonöt év. L. Simon László műveiről. Válogatott tanulmányok, kritikák, ismertetések, befogadói olvasatok, pillanatképek, szerk. Kelemen Erzsébet, Budapest, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, 2021.
Kabdebó Lóránt, Megértett disszonancia. L. Simon László újabb versei, Magyar Nemzet 2008. augusztus 23.
Kabdebó Lóránt, „A test kivirágzik”. Palkó Tibor – L. Simon László: Háromlábú lovat etető lány, Palócföld 2011/5–6., 129.
Kelemen Erzsébet, Konkrét költészet, lettrizmus, konceptualizmus. Irányok találkozása és az intermediális hálózat lehetőségei L. Simon László költészetében, Magyar Napló, 2018/6., 40–44.
Kelemen Erzsébet, A szavak ereje. L. Simon László alkotói munkásságáról, Budapest, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, 2021.
Papp Tibor, A költészet váratlan arca. L. Simon László: Egy paradigma lehetséges részlete, Magyar Napló 1997/7–8., 62–63.
Pécsi Györgyi, Szubjektív könyvtár. L. Simon László: Versenyhátrány. A (kultúr)politika fogságában, Irodalmi Jelen 2008/., 23.
Prágai Tamás, L. Simon László: Nem lokalizálható, Szabad Föld 2003. szeptember 26.
Péntek Imre, Megéledő konzervatív hagyomány. L. Simon László: Körbejárni a hazát. Esszék, Búvópatak 2018. október, 25–27.
Pósa Zoltán, Régi és új mítoszok. L. Simon László esszépanorámája, Magyar Nemzet 2012. augusztus 4., 35.
Soltész Márton, Utószó, in L. Simon László, A megőrzés kultúrája. Esszék, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2023, 233–237.
Thimár Attila, L. Simon László: Japán hajtás, Szépirodalmi Figyelő 2008/3., 80–81.
Végh Attila, Memento mori. L. Simon László: Japán hajtás, Magyar Napló, 2009/4., 40.
Veszprémy László Bernát, A nyúl puskát ragadott. L. Simon László esszéválogatásáról, Mandiner, 2021. május 25.
Zsávolya Zoltán, Nem is olyan „nehéz” a föld. Portré L. Simon Lászlóról = Pályatükrök, Húsz portré fiatal alkotókról, szerk. Ekler Andrea–Erős Kinga, Kortárs Kiadó, Budapest, 2009., 21–28.
Zsávolya Zoltán, A szomorúság analitikája. Palkó Tibor – L. Simon László: Háromlábú lovat etető lány, Magyar Napló 2010/1., 39–41.
[2024]