Somogyi Győző

Festő- és grafikusművész, a 20. század végi, 21. század eleji magyar képzőművészet markánsan egyéni formanyelvű, következetesen figuratív eszközöket használó alkotója. Művészete a magyar és keresztény képi hagyományok megőrzését, felélesztését, a modern és posztmodern művészet tanulságaival való ötvözését és ezáltal a bennük megjelenő értékek átörökítését célozza. Az alábbiakban először összegezzük művészi pályafutásának főbb adatait, majd kitérünk alkotásainak művészetelméleti hátterére, végül három csoportra – művészi grafika, könyvgrafika, festmények – bontva tekintjük át munkássága fő vonulatait és eredményeit, kiemelve az egyes műfajok és korszakok legjelentősebb, legjellemzőbb alkotásait.

I.

Somogyi Győző 1942. július 28-án született Budapesten vasutas családban, ám kisgyermekként hosszú időt töltött édesanyja szülőföldjén, Jászapátiban is. A Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett 1960-ban, majd háromszor felvételizett sikertelenül a Képzőművészeti Főiskolára. Különböző munkahelyeken végzett fizikai munkát, miközben – öccsével, a később művészettörténész pályára lépett Somogyi Györggyel együtt – Szilágyi Ernő filozófus baráti-tanítványi körében képezte tovább magát. 1962-ben civil hallgatóként beiratkozott a Római Katolikus Központi Hittudományi Akadémiára, majd 1967-ben pappá szentelték, és 1968-ban az egyháztörténet doktorává avatták. 1975-ig munkáspapként működött, de ezzel párhuzamosan 1973-tól már kiállító grafikusművészként is sikereket ért el. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója, a Művészeti Alap és a Magyar Képzőművészek Szövetsége tagja lett, és 1977-ben elnyerte a miskolci Országos Grafikai Biennálé Nagydíját. Az 1970-es években a Budapesti Építőanyagipari Szövetkezet (BÉPA) nevű kisvállalkozás egyik, Erdély Miklós által vezetett műhelye volt a munkahelye, és ennek révén megismerte a hazai neoavantgárd művészet képviselőit és gondolati rendszerét. Közben bejárta a magyar vidéket és a Kárpát-medence számos táját, tanulmányutakat tett Nyugat-Európában és Görögországban. 1975 óta a nyarakat a Balaton-felvidéki Salföldön vásárolt, majd jórészt saját munkával felújított és kibővített parasztházban töltötte. A hagyományos állattartásra berendezett porta 1986 óta feleségével, Korényi Dalma szobrásszal, iparművésszel közös otthona. Részt vett az 1980-as évek ellenzéki mozgalmaiban, rendőri ellenőrzés alatt állt. A – képzőművészeti tevékenységéhez szorosan kötődő – katonai hagyományőrzés is egyre fontosabb szerepet játszott az életében, és ilyen tárgyú kutatásaiért már 1983-ban megkapta a magyar értelmiségiek által alapított Március 15-e Díjat. Művészi munkásságát 1988-ban Munkácsy Mihály-díjjal, a Balaton-felvidéken végzett környezetvédelmi tevékenységét 1994-ben Pro Natura díjjal ismerték el. 1996-ban a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze címmel, 2012-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1997-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2014-től a Nemzet Művésze. A nem hivatalos helyi művészeti élet aktív szereplője, 1989-ben az ő kezdeményezésére alakult meg a Veszprémi Művész Céh nevű szakmai, érdekképviseleti szervezet. A műveiből rendezett több száz egyéni és csoportos kiállítás közül a legjelentősebbek a budapesti Ernst Múzeumban 1992-ben és 2003-ban rendezett retrospektív tárlatok, majd a Vigadóban 2014-ben bemutatott nagyszabású életmű-kiállítás voltak. Utóbbihoz kapcsolódóan Sárba Katalin szerkesztésében minden korábbinál gazdagabb képanyagot közlő életmű-album látott napvilágot.

II.

Művészetének szellemi hátterét a katolikus tanítás, illetve ezzel szoros egységben a magyar történelem, kultúra és hagyományok, valamint a szűkebb pátria iránti rajongó szeretete adja. Teológiai képzettségének, papi hivatásgyakorlásának hatása abban is megnyilvánul, hogy nézeteit mindig is rendkívüli erővel és világossággal volt képes megfogalmazni. Az 1970-es évek óta számos írása és vele készült interjú látott napvilágot a nyomtatott és az elektronikus médiában. Ezek részben saját művészetével, részben művészetelméleti kérdésekkel, illetve a képzőművészeten messze túlmutató történelmi, filozófiai, ökológiai, teológiai problémákkal foglalkoznak. Képzőművészeti nézeteinek legátfogóbb forrása Takács Gábor 2016-ban A szépség szolgálatában címmel kiadott, korábbi nyilatkozatok szemelvényeit is közlő interjúkötete (FOKUSZ Egyesület – Magyar Napló). Ezt megelőzően többek között Kapiller Ferenc készített vele számos interjút, amelyek gyűjteményes kötetként is megjelentek (Megélt aranykor, Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2005).

Somogyi Győző a jó és az igaz fogalmától elválaszthatatlan szépséget az isteni Teremtésben, az életben gyökerező objektív kategóriának tekinti, és kifejezésre juttatását a művész elsődleges feladatának tartja. Gondolkodásának meghatározó eleme a felvilágosodással uralkodóvá vált, a fejlődést középpontba helyező modern elméletek kritikája, és velük szemben a kereszténységben és más szakrális kultúrákban is meghatározó hagyományos, értékközpontú művészet szolgálata. Kulcsfogalma az újrateremtés (rekonstrukció), mint a művészi tevékenység, és általában a kultúra alapmozzanata. A modernizmus által kergetett és soha el nem ért utópikus jövő helyett egy múltbeli aranykorhoz kíván visszanyúlni, csatlakozva azon művészek seregéhez, akik az évezredek során ugyanezen gondolat jegyében alkottak. Térben a szűkebb pátriához – választott otthonához, a Balaton-felvidékhez – és tágabban a magyar kulturnemzethez, az ezeréves hazához való kötődés jelöli ki munkásságának keretét. Műveivel nemzetéhez kíván szólni, a magyarok számára felmutatni múltjuk és jelenük értékeit, hőseit és csodálatos tájait, természeti kincseit, hagyományait. Lokálpatriotizmusa logikusan következik abból a meggyőződéséből, miszerint a kultúrát mindig a nemzeti határoknál szűkebb, a természeti és történelmi adottságok által meghatározott regionális egységek teremtik és hordozzák. Szellemi látóköre ugyanakkor a modern és posztmodern filozófiai és művészeti irányzatokra is kiterjed, ezek egyes technikai eredményeit előszeretettel állítja saját mondanivalója szolgálatába. A magyar művészet nyugati igazodási kényszerét elveti; európai tanulmányútjai éppen az otthoni értékek még határozottabb felismerésével járultak hozzá művészi fejlődéséhez.

III.

Somogyi Győző művészeti alkotótevékenysége rendkívül termékeny rajzkészségében, valamint grafikusi látásmódjában gyökerezik. Az iskolai évek alatt indult, majd teológiai tanulmányai idején búvópatakként tovább élt „firkálás" az 1970-es évek elejére érlelte ki a rá azóta is jellemző egyéni, összetéveszthetetlen rajzi stílust. Vékony, általában tussal felvitt, kissé girbegurba, részletező, ugyanakkor nem javított vonalakból építi fel spontán hatású rajzait, amelyek vázlatként, grafikai tervként vagy önálló rajzkompozícióként egyaránt értékelhetők. Lapjain az egyes alakokat, tárgyakat, épületeket gyakran nem reális tér- és méretviszonyokkal helyezi el, az anatómia és a centrális perspektíva szabályait figyelmen kívül hagyja. Ugyanakkor az ábrázolt emberek, állatok iránt – sutaságuk, torz vonásaik dacára is – mély szeretetet, az épületekkel, viseletekkel és egyéb tárgyakkal kapcsolatban pedig őszinte érdeklődést mutat és ébreszt.

Első, határozott célt szolgáló rajzai a doktori disszertációjához és hittanelőadásokhoz készített illusztrációk, majd kisméretű, bibliai üzenetet hordozó, titokban közterületeken elhelyezett cédulák voltak. Művészi ismertségét azok a szitanyomatok hozták el, amelyeket először 1973-ban állított ki a budapesti Derkovits Klubban. Ezt a technikát – amelynek alkalmazását egyik korai munkahelyén, a Kossuth Nyomdában megismert nyomdászi gondolkodás készítette elő – 1972-ben Markó György nyomdászmestertől tanulta meg. 1980-ig folyamatos technikai kísérletezés, új és új festőanyagok kipróbálása közepette a sablonokat és a nyomatokat is saját kezűleg készítette aprólékos tusrajzai 20-30 százalékos felnagyításával. Nyomataiból mindössze néhány, legfeljebb 10-15 példányt készített, és azok sem voltak teljesen egyformák. A példányszámok azt követően sem emelkedtek jelentősen, hogy már egy erre szakosodott nyomdával dolgoztatott. Az 1970-es években készült, változatos méretű szitanyomatainak többsége vallási témájú (Golgota, 1972; Avakum protopópa, 1973; Isten Báránya, 1974; Bevonulás Jeruzsálembe, 1975 stb.), máskor a munkásság életéből (Kőmíves Kelemen, 1975; Csepel, 1975; Külváros, 1978 stb.), a magyar és közép-európai történelemből (Galícia 1914, 1974; illetve az 1848/49-es szabadságharc, a Tanácsköztársaság és a II. világháború eseményei) merít. Megjelenik ezek mellett a táj- és faluábrázolás (Hollókő, 1974; Békás szoros, 1975; Salföldi házam, 1978 stb.), a portré (Önarckép, 1973; M és M, 1975 stb.) és az állatábrázolás (Elefánt, 1973; Rackajuh, 1973; Ló, 1974 és 1975 stb.) is. 1975-ben készítette egyetlen rézkarc technikájú lapját (Kalotaszeg), ám egyértelmű volt számára, hogy mondanivalója a szitanyomat kínálta lehetőségekkel, a mélyfekete és a vakítóan fehér színfoltok, vonalak, pöttyök ellentétével fejezhető ki leginkább. Kísérletezett színes szitanyomtatással is, de ezzel néhány kisebb alkotás (R. G. arcképe, 1976 stb.) után felhagyott, részben a házilagos nyomtatás súlyosan mérgező volta miatt. A Pannónia Filmstúdióban 1979-ben készített rövidfilmjével, a szitanyomatai világát megelevenítő Gőzhajóval Pest-Budára 1848-ban című alkotással az animációs műfaj területére is kirándulást tett.

Az 1970-es években készített szitanyomatait a korabeli kritikusok – és a fősodorba tartozó elemzések azóta is – groteszk társadalombírálatként, magas technikai színvonalú kuriózumként értékelték. A művész azonban nyilatkozataiban mindig világossá tette: nem groteszk, kritikai hatásra törekszik, hanem a legcsúnyább, legelesettebb, legprózaibb alakokban és helyzetekben is tetten érhető szépséget, istenképűséget szeretné ábrázolni. A szakrális, társadalmi és történelmi tematikában az 1980-as években és azután is remekműveket alkotott (Öreg pár, 1981; Lakótelep, 1982; Jézus és a halászok, 1983; 1956-os sorozat stb.), emellett magyarországi városokról készített vedutákat (Bécsi kapu tér, 1982 stb.) és – megbízásoknak eleget téve – madártávlati térképeket (Kőszeg belvárosa, 1981; Keszthely, 1985; Sümeg, 1993 stb.). Ehhez kapcsolódott monumentális vállalkozása, a Kárpát-medence páratlanul részletes, madártávlati térképe, amelynek részein utazásaihoz kapcsolódóan az 1970-es évek közepétől egy évtizeden át dolgozott. (Az összesen mintegy háromszor négy méteres alkotást 2003-ban jelentette meg atlasz formában a Magyar Napló.) Célja egyszerre volt a régi térképrajzolási hagyományok felelevenítése, valamint az, hogy a Kádár-korszak számos hazugságot tartalmazó hivatalos térképeivel szemben megbízható úti kalauzt alkosson. Az 1980-as évek után a festészet érezhetően háttérbe szorította munkásságán belül a művészi grafikák készítését, de még az ezredfordulót követően is kerültek ki a keze alól kiemelkedő lapok, sorozatok, például a Balaton-felvidék „szent hegyeiről", illetve Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmének világáról.

IV.

Utolsóként említett művészi grafikai sorozata, a Zrínyi-eposzt idéző több mint félszáz rajza már átvezet Somogyi Győző könyvgrafikai munkásságához. Az ezredfordulót követő másfél évtized alatt készült lapokat önállóan is kiállították, majd a 2016-os jubileumi szövegkiadás illusztrációiként könyvben is megjelentek. E késői sorozathoz hasonlóan könyvgrafikai tevékenysége túlnyomó részét gyerekkora óta meglévő hadtörténelmi érdeklődése inspirálta. Az első ilyen kötet a Móra Kiadónál 1983-ban napvilágot látott Páncélos lovagok című ifjúsági ismeretterjesztő munka volt, amelyben Bodor Ferenc szövegét illusztrálják Somogyi Győző maximális történelmi hűségre törekvő színes rajzai. Három évvel később egy klasszikussá vált szakkönyvhöz, Barcy Zoltán A szabadságharc hadserege című munkájához (Corvina Kiadó) készített több száz rajzot. Ezután a Magyar huszárok (szöveg: Barcy Zoltán, Corvina, 1987), majd Királyért és hazáért címmel a Magyar Királyi Honvédséget bemutató kötet (szöveg: Barcy Zoltán, Corvina, 1990), Az Erdélyi Fejedelemség hadserege (szöveg: B. Szabó János, Zrínyi, 1996), a Nagy Huszárkönyv (szöveg: Ságvári György, Magyar Könyvklub, 1999) és Honvédhuszárok címmel az 1920–1945 közötti időszakkal foglalkozó munka (szöveg: Ságvári György – Szabó Péter, Timp Kiadó, 2001) következett, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. 2010 után két hadtörténelmi sorozat került ki a keze alól. Az első a Cser Kiadó és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum együttműködésében, különböző szerzők tanulmányaival kísért táblákat közölt (Mária Terézia magyar katonái, Magyar hadizászlók, A szabadságharc katonái 1848/49, 2011). Végül az Egy ezredév hadban című sorozatban (Zrínyi Kiadó) 2013 óta évente két-három kétnyelvű – angol-magyar – kötet lát napvilágot. Itt már a minimális terjedelmű szöveget is Somogyi Győző készíti el.

A régi magyar hadiviseletek kutatása és bemutatása terén ez a közel kéttucatnyi kötet már csak azért is óriási teljesítményt jelentett és példátlan (el)ismertséget hozott a művésznek, mert az elméleti és rajzolói munkát gyakorlati hagyományőrző tevékenység tette hitelesebbé. Somogyi Győző több hagyományőrző huszárcsapat alapítója és tagja, évről évre számos ilyen rendezvény szervezője vagy aktív résztvevője. Az illusztrációk alapjául szolgáló, színes ceruza és tus technikájú rajzok – amelyek számos kiállításon szerepeltek országszerte – a vonalvezetést, az alakok felépítését tekintve a művész fekete-fehér grafikáinak stílusát követik, míg élénk színviláguk Somogyi Győző festményeit idézi. Már az 1986-os A szabadságharc hadserege című kötetben világos volt, hogy a szokásos könyvillusztrációknál többről van szó. Olyan művész tevékenységéről, aki a szöveget író szakember egyenrangú alkotótársa, sőt – amint azt a legújabb sorozat bizonyítja – önállóan is képes egyedülálló, forrásértékű szakkönyveket készíteni. A hadtörténelmi művek árnyékában egyéb könyvei is születtek, amelyek közül A Balaton-felvidék tájba simuló népi építészete (szöveg: Krizsán András, Cser Kiadó, 2010) a legjelentősebb.

V.

Alkotótevékenységének a témák gazdagságát, az esztétikai programot és a művészi kifejezés erejét tekintve egyaránt legjelentősebb területe a festészet. Ugyanakkor művészi útkeresése és első sikerei idején – egészen 1980-ig – a festészet jóval kisebb szerepet játszott munkásságában, mint a fekete-fehér grafika. Az 1970-es években készült festményein már megjelent későbbi tematikájának számos eleme (Salföldi dombok, 1975; S. M. őrangyala, 1976; Magyarok Nagyasszonya, 1978 stb.). A képek technikája, színvilága és komponálásmódja is a későbbi évtizedeket előlegezte. Fényereje és évezredes hagyományai miatt kezdettől kizárólag tojástempera festéket használt, amelynek technikáját Bráda Tibortól és Gajzágó Sándortól tanulta meg. Hordozóként ekkor még felváltva használt vásznat, fatáblát és farostlemezt, de az utóbbit – a színek hosszú távú beszürkülésétől tartva – 1980 után elhagyta. Élénk, tiszta színek használatára, a látvány vagy látomás erejének expresszív felfokozására törekedett. Később, 1980-ban tett görögországi utazása hatására színei kivilágosodtak, képeinek formavilága harmonikusabbá, művészi programja egyre tudatosabbá vált. Ekkortól a festészet a legfontosabb kifejezőeszköze, és alkotótevékenységében központi szerepet kap a „magyar mediterráneum", a Balaton-felvidék fényeinek, színeinek, természeti és kulturális örökségének idealizált bemutatása, illetve – az illusztrált hadtörténelmi könyvekkel párhuzamosan – a magyarság hősi múltjának festői eszközökkel történő dicsőítése. Stílusa és tematikája ekkortól keveset változott, ugyanakkor az ábrázolt témák gazdagságának köszönhetően szó sincs önismétlésről. Sok száz vagy sok ezer festmény sem tud mindent elmondani a Somogyi Győző által csodált gazdag világról, a Teremtésről, a magyarságról, a Balaton-felvidékről. Színvilágát a tiszta, élénk rózsaszínek, citromsárgák, világoskékek, pirosak, zöldek határozzák meg. Képszerkesztésében a különböző nézőpontok egyidejű alkalmazásával, a méretarányok szubjektív alakításával, montázsszerű hatásokkal, egyes részletek aprólékos, mások vázlatos bemutatásával igyekszik hangsúlyozni a szakrális vagy történelmi mondanivalót, átadni az ábrázolt táj, emberek, állatok, épületek iránti szeretetét.

Festői termését négy főbb csoportba sorolhatjuk: arcképek, amelyek zömmel portrégaléria-szerű sorozatokba rendeződnek; történelmi, elsősorban hadtörténelmi jelenetek; szakrális művek; illetve táj-, állat- és növényábrázolások. Az első csoportból kiemelkedik három, már programjával is nagy hatást kiváltó sorozata: a Magyar hősök arcképcsarnoka (száz, egyenként 40 x 30 cm-es vászon, 1986–1996), a Magyar királyok arcképcsarnoka (52, egyenként 50 x 40 cm-es vászon, 2000–2005) és Az Árpád-ház szentjei (27, egyenként 70 x 50 cm-es vászon, 1998–2000). E három nagy sorozat mellett évtizedek óta készíti saját családjának „ősgalériáját", de a reformkor hőseitől legendás magyar betyárokig számos kisebb-nagyobb, sorozatszerűen összeálló portré-együttest (általában önálló képmásokat, de ritkán kettős vagy hármas csoportportrékat) alkotott. Mindezeket a „magyar katolikus ikonosztázoknak" szánt festménysorozatokat a régi portréfestészet számos sajátosságának – elölnézeti beállítás, hősi pózok, névfeliratok – alkalmazása, a viseletek, fegyverek, zászlók, rendjelek, címerek, attribútumok részletező, dokumentumértékű ábrázolása jellemzi. Mégsem historizáló, hanem félreismerhetetlenül mai festményekről van szó: ezt bizonyítja a nevek és évszámok mellett egy-egy háttérmegoldás, viseleti elem vagy éppen rejtett (ön)arckép is.

Történelmi festményei a magyar középkorból (pl. Szent László-jelenetek, 1987), a török korból (A mohácsi csata, 1990 stb.), a napóleoni háborúk időszakából (Széchenyi a tolentinói csatában, 2004 stb.), az első világháborúból (pl. az Alaptörvény díszkiadásához készített illusztráció, 2012), és leggyakrabban az 1848/49-es szabadságharcból (pl. a váci csata különböző ábrázolásai, 1991–98) merítik témájukat. Legfontosabb tablói monumentális méretűek: Bocskai letelepíti a hajdúkat (1984), Bethlen Gábor (1992) és Báthory István krakkói bevonulása (2016) címmel körülbelül 1 × 2 méteres vásznakat festett, míg a Szent Korona 1790-es Pozsonyból Budára való átvitelét 1 × 4,5 méteres képen ábrázolta (1990). Ezek a sokalakos kompozíciók a művész arcképeire jellemző történelmi hűséggel mutatják a színpompás viseleteket, zászlókat, hintókat, lószerszámokat, ékszereket. Felépítésük rendkívül összetett. Somogyi Győző gyakran korabeli ábrázolások parafrázisával, az egyes alakok és csoportok elhelyezésének gondos, a művészi kompozíció szempontjaiból kiinduló mérlegelésével érleli ki jeleneteit, amelyeken nem egyszer szimbolikus égi szférával is találkozunk. A dinamikus csatajelenetek (amelyek között szintén akad monumentális méretű: A turai ütközet, 1995) sokszor egymás mellé sorolt, egymást átfedő-átmetsző filmkockák hatását keltik.

Szakrális festményei között nyitható szárnyakkal rendelkező triptichont (Golgota szárnyasoltár, 2000 stb.), önálló táblaképet (Krisztus, Szűz Mária, valamint sokszor portrékat rejtő őrangyalok, szentek ábrázolásai), egyházi célt szolgáló sorozatot (Keresztút, 1994), mindkét oldalán festett croce dipintát (Európa kereszt, 2003 stb.) és meditatív kompozíciót (Angyalok Esztergomban, 2005 stb.) egyformán találunk. Az élénk, tiszta színek, a szent alakok ikonszerű beállítása és a hagyományos ikonográfia gazdag eszköztárának értő alkalmazása mellett az is fontos jellemzője ezeknek a vallásos kompozícióknak, hogy a Biblia és a legendák szereplőit általában magyaros viseletben, magyar tájban ábrázolja a művész, és gyakran már művei címével (Csobánci Korpusz, 1997; A Káli-medence Madonnája, 1999 stb.) is hazájához, ezen belül a neki oly kedves Balaton-felvidékhez kapcsolja azokat. Szakrális kompozícióinak élénk színei és egyéni megfogalmazású alakjai miatt azonban e művek ritkán kerültek templomi elhelyezésre.

A táj-, állat- és növényábrázolások nem egyszer a történelmi tablókhoz hasonló monumentális méretben készültek (a Szépkilátó változatai, 1989–2010 között; Révfülöp 1900 és Révfülöp 2000, 2000 stb.), máskor néhány tenyérnyi méretű virágcsendéletekről van szó. Festői és emberi habitusa elsősorban a mediterráneum, illetve az azzal rokon klímájú és építészetű Balaton-felvidék ábrázolására indítja, és ha más témákhoz nyúl, akkor azokat is a választott otthonára jellemző élénk színekkel, vakító napfényben fürödve mutatja be. Kedvelt témái a Balaton-felvidék vulkáni tanúhegyei, falvai, szőlődombjai, présházai, a tópart látképei, illetve az arrafelé őshonos növények és állatok. Kisebb csoportot alkotnak az erdélyi (Torockó I-II., 1997; Nyárádselyei házak, 2006 stb.), az alpesi (Úrnapja Hallstattban; 1983, Genfi-tó, 1992 stb.) és a Balkán-félszigeti (Tanya Mikonoszon, 1982; Punat, 1995 stb.) tárgyú festmények, amelyeket elvétve egy-egy más helyszín ábrázolása (Visegrád, 1990; Tormás, 1995 stb.) egészít ki. A részletek gondos megfigyelése és aprólékos visszaadása a történelmi képeihez hasonlóan ezekre a kompozícióira is jellemző, de a látószögeket festői megfontolásból gyakran módosítja, bizonyos látványelemeket kihagy vagy csupán jelzésszerűen ábrázol. Tájképeit az adott helyszín „égi másainak" szánja, míg állat- és növényábrázolásain a fajtajelleg idealizált kifejezésére törekszik.

Somogyi Győző művészetének megértését egy sor ideológiai alapú előítélet nehezítette, nehezíti. A fősodorhoz tartozó művészettörténészek, kritikusok többsége mindig is csupán „groteszk" szitanyomatait méltatta, festészetét pedig „provinciális", „giccses", jó esetben „naiv" jelzőkkel illetve igyekezett zárójelbe tenni. A grafikák félreértelmezése és a festmények lenézése Somogyi Győző világnézetének és művészetelméletének meg nem értéséből vagy elutasításából fakadt. Paradox módon hozzájárult félreértéséhez az az óriási tekintély is, amelyet a régi magyar hadiviselet kutatójaként, ábrázolójaként, hagyományőrzőként kivívott magának. Ha ezt a tevékenységét teljes művészi univerzumából kiszakítva nézzük, akkor tehetséges alkalmazott grafikusnak vagy hóbortos „örök gyermeknek" gondolhatjuk őt. Ha azonban a modern-posztmodern, avantgárd-neoavantgárd „fejlődési út" helyett a művészet több ezer éves hagyományrendszere felől közelítjük meg az életművet, és megértjük annak belső törvényszerűségeit, akkor egyértelművé válik az egyes technikák és műfajok logikus rendje, célja és jelentősége. Szilárd értékrendje és magas művészi színvonalú alkotásainak bősége évtizedek óta nagy tekintélyt – ha nem is mindig ahhoz mért megértést – biztosít Somogyi Győzőnek mind a hagyományokra építő művészeti közegben, mind pedig a legszélesebb közönség körében. Karakteres, egyéni formavilága miatt tanítványokról, „iskoláról" esetében nem beszélhetünk, de emberi és művészi példája mind saját nemzedéke, mind az utána következő művészgenerációk sok tagja számára rokonszenves, követendő mintát ad. Művei megtalálhatók több hazai köz- (Székesfehérvár, Veszprém, Kecskemét stb.) és egyházi (Székesfehérvár, Sárospatak, Ják stb.) gyűjteményben, de túlnyomó részüket magángyűjtemények őrzik. Ezen belül nagyszámú festménye és grafikája található négy meghatározó kollekcióban: az Első Magyar Látványtár Alapítványban, a Merics-gyűjteményben, a Németh-Kriza Gyűjteményben és a Völgyi-Skonda Gyűjteményben.

[2017]