Szecsődi Ferenc

Szecsődi Ferenc zenekedvelő családba született 1954-ben. Apai nagynénje volt Szecsődi Irén, a világhírű szopránénekesnő, aki pályafutása során számos kortárs mű ősbemutatóját énekelte. Többek között Kodály- és Szokolay-felvételek őrzik hangját. Ferencsik János korának egyik legnagyobb énekeseként, legszebb hangú lírai szopránjaként jellemezte. Unokaöccse, sajnos, csak felvételekről ismerhette meg a legnagyobb sikereit.

A későbbi hegedűművész édesapja kottagrafikusként dolgozott, ennek következtében az összes kortárs zeneszerzőt jól ismerte. A kottagrafikus mesterség kifejezetten bonyolult és nehéz szakma, egy-egy igényesen előállított kotta szinte már művészi kivitelezést igényel. Az édesapa olyan hírnevet szerzett, hogy még külföldi kiadók is foglalkoztatták. Ennek egyik előnyét a későbbi hegedűművész is élvezte, mert így számos, akkoriban hazánkban beszerezhetetlen zeneműhöz is hozzájutott.

A család rendszeres vendégei közé tartozott Weiner Leó, aki elsőként figyelt fel rá. Weiner tanár úr állapította meg azt is, hogy abszolút hallással rendelkezik. A klasszikus zenei műveltség jegyében zongorázni íratták be, de oktatója a kezdet kezdetétől panaszkodott rá. Se az ujjrendeket nem tartotta be, sem a skálákat nem gyakorolta rendszeresen. Kötetlenül, belső indíttatásból adott elő kis darabokat, de ezzel is kivívta tanára neheztelését. Szülei, a sok tanács hatására a csepeli zeneiskola vonós tanszakára vitték át. A felkínált cselló helyett a hegedűt választotta, de kedve jó ideig abban sem telt. Ezekre az évekre, jóval később, így emlékezett vissza: „Ha valakit nagyon korán akarnak valamilyen szigorú munkára fogni, ma is azt tanácsolom: meg kell várni azt az időt, amikor magától szeretné elkezdeni."[1]

A sors iróniája, hogy se a hegedülést, se a zongorázást nem hagyta abba, mert a zene vonzotta. Kitartása meghozta a sikerélményt, mert egy idő után a zeneiskolai hegedű-feladatokban meglátta a művészi kihívást, s elkezdte élvezni. Zongorázni pedig továbbra is kedvtelve ült le, s tudása egyre biztosabbá vált. Ma már, egyetemi tanárként számos esetben ő kíséri tanítványait a főtárgyórákon, esetenként vizsgákon, ritkán pedig hangversenyeken is. A legutóbbi alkalommal Csajkovszkij Hegedűversenyének zongorakíséretét játszotta el.

Weisz Lajosné indította el a hegedülés útján, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában Bodonyi István tanár úr mellett vált hegedűssé és a Zeneakadémián Szűcs Mihály révén bontakozott ki hegedűművészi hivatása. Még a konziban többször is eltanácsolták a pályáról, s szüleinek is azt javasolták, hogy vegyék ki a zeneoktatásból, mert „reménytelen eset". Az indok általában az volt, hogy kicsinek tartották a kezét, hogy nem tartották elégségesnek a gyakorlását és muzikalitása ellenére sem játszott szépen. Bodonyi tanár úr azonban négy év alatt figyelmes pedagógiájával előcsalta belőle az igazi zenészt, aki a hangok urává vált. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára így az elsők között vették fel.

A főiskolán több nagymestert is élőben hallhatott: Kovács Dénest, Tátrai Vilmost vagy Szász Dénest. Az esti hangversenyeken megcsodálhatta Ruha Istvánt, aki később barátságával is kitüntette. Akkoriban több esetben Budapesten járt Yehudi Menuhin és David Ojsztrah, akiknek játéka szintén ösztönzővé vált a számára. A zeneakadémiai évek során egy külföldi út nem várt meglepetéseként felismerte, hogy sokkal keményebb szakmai munkára van szüksége, ha az európai élvonalhoz akar tartozni. A számos példa, a külföldi élmények és Bodonyi tanár úr feltétlen bizalma végül meghozta az eredményét: 1977-es diplomahangversenyét akadémiai nagydíjjal értékelte a szigorú zsűri.

A diplomaszerzés évében Weninger Richárd professzor hívására és támogatásával került Szegedre a konzervatóriumba tanítani. Abban az évben kötött házasságot, és az ifjú párnak a munkahely szolgálati lakást is biztosított. A Tisza-parti városhoz mindvégig hű maradt, noha sokan és sokszor intették arra, hogy csak a fővárosban lehet karriert építeni. Nem hallgatva sem a szirénhangokra, sem a szibillai jóslatokra, tanítani kezdett és hosszú pályája során több száz növendéket juttatott el a magasabb szintű hegedűművészethez.

Művésztanárként a felsőfokú szegedi zenei oktatás teljes átalakulásában részt vett. Viccesen elmondhatja magáról, hogy bár 1977 óta ugyanabban a teremben tanít, mégis a negyedik munkahelyén dolgozik a hetedik megbízásában. 1977-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Ének- és Zeneiskolai Tanárképző Intézet Szegedi Tagozaton kezdte meg pályafutását tanársegédként. 1985-ben előléptették adjunktussá. 1990-ben az intézmény átalakult, ekkor vette fel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriuma nevet, amelynek ettől az évtől docense volt. 1997-ben elnyerte a főiskolai tanári címet. A következő évben, 1998-ban az intézet átkerült a helyi egyetemhez, neve ekkortól a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Konzervatóriuma lett. 2000-ben habilitált a Hubay-iskola témakörében. Ezzel együtt egyetemi tanárrá nevezték ki és megkezdte emlékezetes kamarazene tanszékvezetői tevékenységét is. 2003-ban ismét átalakult a munkahelye, így azóta az a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kara, amelyen a vonós tanszékvezető professzori posztját tölti be. 2014-ben pedig elfogadta Tóth Péter dékán úr felkérését és a dékánhelyettesi tisztség feladatkörét is elvállalta.

Tanártársaival és megannyi helyi muzsikussal immár négy évtizede dolgozik azon, hogy a város kulturális élete minél gazdagabb legyen, mert Vaszy Viktor és Vántus István távozta után rá és barátaira hárult a feladat, hogy Szeged Magyarország meghatározó zenei központja legyen. Kollegái közül kiemelkedik a Szegedi Szimfonikus Zenekar volt koncertmestere, Kosztándi István, akihez évtizedes barátság köti. Tevékenységüket méltatja, hogy évek óta sikeres a Vántus István Kortárszenei napok sorozata. Teljesítményüket az érti meg igazán, aki tudja, hogy a város mai napig nem rendelkezik jó akusztikájú hangversenyteremmel. A kezdetek viszontagságairól több riportban is beszámolt, amelyeket csak alátámaszt az, hogy Szeged másik híres művésze, Gregor József azonos tartalommal kritizálta az állapotokat. A jelen helyzetet az teszi reménytelivé, hogy a Zeneművészeti Kar felújítása során van esély egy jó akusztikájú előadóterem kialakítására.

A szegedi letelepedést kritizálók közül sokan vetették fel, hogy miért nem helyezkedett el egy professzionális szimfonikus vagy kamarazenekarban. Sosem vágyott azonban együttesbe, így összesen két esetben engedett az ilyen jellegű felkérésnek. Az egyik kivételt képezte a nyarankénti zenélés egy németországi kisegyüttesben, amely a szűkös anyagi helyzetén enyhített. Az Északi-tengerben található kis szigeten huszonöt évig zenélt egy nyolcfős kamaraegyüttesben. Pótolhatatlan tapasztalatot eredményezett ez a tevékenység, amelyet a kamarazene-tanítás során bőven tudott kamatoztatni. Emellett számos külföldi ismeretséget is tudott szerezni így, amiket kollegái és tanítványai támogatása érdekében később kamatoztatott.

A másik zenekari kitérő pedig a kiváló magyar muzsikus, Bogár István nevéhez fűződik. Bogár, mint a Budapesti Strauss Zenekar karmestere, rá tudta venni mélységes muzikalitásával, hogy csatlakozzék az együtteshez koncertmesterként. Főként spanyol és francia útjaik során világhírű termekben (pl. Pleyel-terem, Zaragozai Auditórium) adhattak teltházas koncerteket. Végül, azonban hazatért és megmaradt szólista s kamarazenész karrierje mellett.

Évtizedek óta együtt dolgozik Fekete Márta zongoraművésznővel, aki számos esetben mellette állt kamarapartnerként és barátként. Szintén hosszú évtizedekre nyúlik vissza Szentpéteri Gabriella zongoraművésznővel való közös zenélése is. Szervezésükben jött létre 1989-ben a Magyar Zongorás Trió, amelynek a harmadik tagja Rádi Ildikó csellóművésznő. A kamarazene manapság veszélybe került értékeit képviselve közvetítik Mozart, Beethoven és Svendsen darabjait.

Noha, az ország egyik legjelentősebb hangszeres tanára és bő évtizedig töltötte be a kamarazenei tanszékvezetői posztot, saját tanítványaival csak ritkán jutott ideje együtt játszani. Egyszer megkísértette őt a vonósnégyes felállás is, de idő hiányában mégsem tudták megszervezni. A kamarazenét azonban támogatja azzal is, hogy rendszeresen készít átiratokat saját maga és tanítványai számára. Kiemelkednek ezek közül a növendékeiből álló Szegedi Hegedűegyüttes részére hangszerelt darabok.

1982-ben sikerült a szakma figyelmét újra felhívnia magára, amikor a Budapesti Muzsikusfórumon vidéki művészként fellépett. A meghívások sora követte sikerét. 1984-ben elnyerte a Cziffra Alapítvány nagydíját, amelynek következtében több hazai és külföldi koncerten is felléphetett. Itt ismerkedett meg egyik későbbi kamarapartnerével, Kassai István zongoraművésszel. Az alapítványnak köszönhetően neve végképp rögzült a koncertlátogatók és a hangversenyrendezők fejében.

A szakma elismerését is kivívta, szerencsére, időben, így minden díjból, kitüntetésből erőt tudott meríteni a további időszakra. 1987-ben a Magyar Rádió művészeti díját kapta meg, amelyet kárpótlásnak érzett azok után, hogy az intézmény számos korábbi versenyén nem találkozott támogató zsűrivel. 1992-ben az év legjobb előadóművészének választották. A következő esztendőben kapta meg a hazai zenészvilág egyik kultikus középdíját, a Liszt-díjat. Kamarazenészi és –tanári tevékenységét 1996-ban Weiner Leó-díjjal köszönték meg az illetékesek. 2009-ben pedig a Magyar Köztársaság Érdemes művésze címet vehette át Sólyom Lászlótól.

Mivel volt ideje felkészülni a hírnévre, fel tudta építeni saját repertoárját. Mikor harmincévesen kinyíltak előtte a legjelentősebb európai koncerthelyszínek, már a hegedűirodalom java az ujjában volt. Így tudta kielégíteni a sok felkérést a koncertező művészre jellemző összeroppanás nélkül. Voltak olyan évek, amikor 55-60 fellépést vállalt, azaz minden héten legalább egy estén zenélt. Megérzéseire hallgatva válogatta ki a következő darabot, s mára több, mint ötven versenymű előadásával büszkélkedhet. A közkedvelt Bach-, Beethoven- és Brahms hegedűversenyeken túl számos ritkaságot is megismertetett a közönséggel, pl. Locatelli-, Brahms- és Viuextemps kamaramuzsikája tűnik kiemelkedni a hatalmas repertoárból.

Kortárs magyar zeneszerzőkkel is jó kapcsolatot ápolt, részben családi örökségként, részben előadóművészi kötelességként. Durkó Zsolt barátságát bizonyítja, hogy két művet is neki írt, így az 1979-es Refréneket és az 1993-as Hegedűversenyt. Kocsár Miklóst, Patachich Ivánt, Huszár Lajost és Rózsa Pált is megihlette hegedűhangja, s versenyművüket neki ajánlották. Szívesen vett részt Balassa Sándor szerzői estjén éppenúgy, mint Szőllősy András, továbbá Bozay Attila emlékkoncertjén. Fiatalabb pályatársak és kollégák is kellő feladattal látják el, így például szoros együttműködése alakult ki Tóth Péterrel, akinek több darabját is műsoron tartja: pl. Lacrymae, Rapszódia, Balkán concertante, vagy a Duo concertante két hegedűre.

Sokáig játszott itthon elérhető, jó minőségű, de átlagosnak mondható hangszereken, majd 1992-ben Ruha Istvántól megvette az egyik cremonai mesterhegedűjét. Később jó munkakapcsolatot alakított ki két nagyszerű hangszerész-mesterrel (Kemény Zsombor és Székely Márton), akiknek remekein játszik. Annak idején, Ruha István barátsággal és mesteri figyelmességgel adta át neki a hegedűt, azóta azonban már ő az, aki tanítványainak hegedűt szerez.

Az első felvételt 1991-ben készítette el, akkor Erkel- és Hubay-darabokat rögzített. Egy későbbi lemezen Durkó Zsolt kifejezetten nehéz zenekari szólamokat tartalmazó Hegedűversenyét játszotta a Magyar Rádiózenekarral Vásáry Tamás vezényletével. A CD különlegességét az adja, hogy a felvétel a darab harmadik élő előadásán készült. A két első előadás nem hozta meg a várva várt sikert, Vásáry vezényletével azonban zajos tetszést aratott. Ennek kapcsán jegyezte meg az előadó egy későbbi interjúban, hogy az élő koncertek felvételeit sokkal jobban szereti, mint a steril stúdióbelieket.

Lemezei sorából kiemelkedik a Hubay-sorozata. A Naxos megbízásából Kassai Istvánnal játszották fel Hubay összes hegedűt tartalmazó kamarazenéjét. A tizenhárom-lemezes sorozatot 1996-ban indították el és 2009-ben fejezték be. Bartókon és Kodályon kívül ilyen mérvű tudatos és rendszerező összkiadás egyetlen magyar szerző esetében sem történt. Ráadásul, világszenzáció, hogy egyetlen szerző életművéből a két művész ilyen magas számú lemezt adott ki. A sorozat kifejezetten szép kritikákat kapott, különösen a külföldi (főleg a francia és német) szaklapok tekintettek rájuk etalonként. Jelentősebb méltatásai közül is kiemelkedik az azóta szlogenné vált „A magyar Paganini" aposztrofálás, ahogy például a Zürichsee Zeitung kritikusa említette. Szerencsére érzékeny magyar kritikusok is felfigyeltek a felvételekre, pl. Hollós Máté, Kerényi Mária és Pándi Marianne. A komolyzenei rádiók Nyugat-Európában rendszeresen játszanak róla tételeket, sőt olykor a Bartók Rádió Notturno műsorában is feltűnt pár közülük.

A zenetörténészek az 1970-es évek óta már ki merték mondani, hogy Hubay Jenő zeneszerző életművének elutasítása politikai tévedés volt. Ennek ellenére senki sem vette a bátorságot, hogy a szerzővel behatóan foglalkozzon. Még 1987-ben is féltették a hegedűművészt attól, hogy Hubayval foglalkozzon. Jól látszik a hagyományos iskolán felnőtt zenekritikusi beidegződés abból, ahogy az Ara Pacis kantátát tárgyalták. Hiába aratott teljes közönségsikert a mű, a kritikusok leginkább fanyalogtak.

A magyar hegedűiskola megalapítóját így olykor kalandos és ártó fuvallatok között lehetett felfedezni. Kezdettől tagja volt a Hubay Társaságnak, amelynek 2005 óta az elnöke. A Hubay Társaság céljai között a teljes életmű gondozása csak az egyik. Ennek jegyében 2001 óta a névadó születésnapján hegedűs találkozókat tartanak. Másik, s jelenleg sokkal hangsúlyosabb feladat a gyökerek s az új hajtások ápolása, azaz az idős művészek és a fiatal tanítványok támogatása. Felsorolni is hosszú lenne, hogy mennyi nagynevű muzsikusnak rendeztek már tisztelgő, ünnepi estet. A hosszú névsorból álljon itt csak néhány: Répássy Györgyi, Bodonyi István, Pallagi János, Vermes Mária, Konrád György, Dénes László, Komlós Péter vagy éppen Kern István. A fiatal tehetségeknek pedig a versenymegmérettetésen túl, esetenként ösztöndíjat tudnak adni, vagy mesterhegedűt, a már említett két hangszerész remekei közül.

Szintén Hubay szellemi örökségét ápolják azzal a törekvéssel, hogy a vidéki zeneiskolai tanárok számára is rendeznek versenyt. Így 2016. március 12-én, Hubay Jenő halálának évfordulóján rendezték meg az első ilyen jellegű eseményt, de olyan nagy volt iránta az érdeklődés, hogy már a folytatást szervezik. A magyar hegedűiskola hagyományait ápolják a már 1992-ben elindított Mester és tanítványa koncertsorozattal, ahol népes számú tanítvány léphetett művésztanáraival egy dobogóra. Az új magyar mesterhangszereket bemutató esteken minden darabot másik hegedűn játszanak a résztvevők. A 2006-ban elindított sorozat soron következő részét 2008-ban már a Duna Televízió is közvetítette.

Hubay szellemi örököseként tehát anyagi és művészi támogatással fordulnak az új és az idős nemzedékek felé. Habilitációjának is és az MMA székfoglaló előadásának is A világhírű Hubay hegedűiskola titka volt a témaköre.

Szecsődi Ferenc Európa-szerte ismert hegedűművész, a Magyar Zongorás Trió tagja, Hubay Jenő szellemi örökségének gondozója, de ezekkel együtt és ezeken túl: tanár. Közel negyven éve oktat, tanít és nevel. A tanításban öröme telik, s növendékei is szeretnek hozzá járni, mert a muzikalitást igyekszik bennük felszabadítani, a belső zenei örömöt segíti felszínre jönni. Tanítványai közül a riportokban a következőket említette meg: Farkas Erzsébetet, Faragó Márkot, Szirtes Edinát, Sztathatosz Sebestyént, Szűcs Mátét, valamint a BBC Szimfonikus Zenekar művészét: Várnagy Katalint.

[2016]