Szotyory László

Az 1960-as, majd hangsúlyosan az 1970-es évektől a rendszerváltozásig, illetve a romániai forradalomig lezajlott időszakban az őrült diktatúra elől menekülve csapatnyi erdélyi művész talált Magyarországon új otthonra és új alkotói közegre. Szervátiusz Tibor, Tornay Endre András, Elekes Károly, Jovián György, Krizbai Sándor, György Csaba Borgó, Katona Szabó Erzsébet, Nagy Árpád Pika, Diénes Attila – hosszan sorolhatnánk tovább is azt a névsort, amely azt tanúsítja, hogy az elszakított országrészek művészei, így Erdély alkotói közül is többen, lezárva szülőhelyükön tanulmányaikat, az anyaországba való áttelepülésüket követőn bontakoztatták ki tehetségüket, építették fel életművüket. Az 1957-ben született Szotyory László is ennek a művészcsapatnak tagja, de ő 1970-ben még gyermekként, családjával, szüleivel érkezett Magyarországra, és már középiskolai tanulmányait, majd felsőfokú művészeti stúdiumait is itt, Veszprémben és Budapesten végezte. Művészeti érdeklődése a dunántúli város kiváló oktatási intézményében, a Lovassy László Gimnáziumban végzett tanulmányai során éledezett, ahol Bognár Zoltán grafikusművész volt kitűnő rajztanára. Koncentrált művészeti tanulmányait Vágfalvi Ottó festőművész veszprémi szakkörében kezdte meg, de később egy évig a Tamás Ervin festőművész által vezetett budapesti Dési Huber István szabadiskola foglalkozásait is látogatta. Mindezen közben részt vett korosztálya amatőr kiállításain, és a Helikon-pályázaton pályadíjat is nyert, s miután sikeresen felvételizett, így 1978-ban megkezdhette stúdiumait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol már a felkészülési időszakban is maximális szabadságot adó, de tanítványaira odaadón figyelő Kokas Ignác (valamint Dienes Gábor) volt a mestere. Ezt az önállóságot és az alkotómunkát meghatározó szabadságot azután is megőrizte, hogy diplomás festőművészként 1983-ban kilépett a főiskoláról: a kezdetektől a maga útját járta, művészeti csoportokhoz, kurrens stíluskörökhöz, áramlatokhoz nem csatlakozott.

A XX. század utolsó harmadában – a szocialista rendszer társadalmi mélyrétegeiben lassú, de radikális átalakulásra törő, alig érzékelhető mozgások, változások indultak meg – a magyar művészetet, illetve a magyar festészetet megannyi törekvés, stílusáramlat együttes jelenléte, párhuzamos futása határozta meg. Jelen voltak a hivatalos művészethez kapcsolható figurális, és az ezzel szembeforduló, avantgárd alapállású, jobbára elvont kezdeményezések is. Így hangsúlyosak voltak a hosszan továbbélő realista és posztimpresszionista irányzatok, s mellettük hol felerősödtek, hol kissé elhalkultak, hol új erőre kaptak – vagy kifulladtak – az expresszionista intenciók, a pop art, a hiperrealizmus, a síkkonstruktivizmus, a koncept art és az újfestészet, a transzavantgárd, majd a posztmodern szemlélet által karakterizált tendenciák, és fokozatosan teret nyertek az új médiumok, illetve az általuk megvalósított, új minőségeket szintetizáló képalkotó metódusok révén megszületett munkák is. Mindez a zsákutcába vezető, közösségiként meghirdetett eszmeiség – a kommunizmus – és az erre alapozott társadalmi berendezkedés szilárdnak vélt kultúr- és művészetpolitikájának bástyái között, a nagyvilág művészeti történéseitől még mindig kissé elszigetelten zajlott. Szotyory László pályakezdésének időszakában kimagasló művészeti esemény volt az 1984-ben megrendezett Frissen festve című tárlat, amely az új szenzibilitás címszó alatt nyitott meg egy, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján fellépő nemzedék főszereplésével lejátszódó festészeti történetet. Mindemellett olyan, az új szenzibilitás jelenségének körén kívül dolgozó alkotók festői életművét megalapozó vagy kibontakoztató időszak volt ez, mint az önálló utakon járó Bukta Imréé, Deim Pálé, Földi Péteré, Gaál Józsefé, Kovács Péteré vagy a szentendrei Vajda Lajos Stúdió vezéregyéniségeié: ef Zámbó Istváné, fe Lugossy Lászlóé, Wahorn Andrásé. A rendszerváltás utáni új helyzet művészeti téren is szabad tereket nyitott – kissé gazdátlanná válva, az állami gondoskodástól és anyagi forrásaitól egyre inkább megfosztottan –, s így a művészeti sokrétűség és sokszínűség, a sokágúság totális korszaka köszöntött ránk: az a közeg teremtett meg és determinált alkotói lehetőségeket, amelyben a művészet egyre erőteljesebb szubjektivizációs folyamatának lehettünk tanúi a társadalmi kérdésektől és problémáktól egyre messzebb távolodva. Művészettörténeti kulcs-, vagy varázsfogalommá vált az egyéni mitológia. A viharos változások korában, a (neo)avantgárd mozgalom trendjeinek erőteljes hullámverésében Szotyory László a hagyományra szavazott: a természetelvű, a figurális festészet eszményei szellemében festett, a tradicionális eszközökkel alkotott táblaképekkel lépett fel az 1980-as évek második felében, és ezen ideák szellemében festi műveit – leginkább olajfestékkel, kezdetben farostlemezre, később, az ezredforduló óta csaknem kizárólagosan vászonra – napjainkban is. Mintegy festői programként olvashatók azok a lírai indíttatású sorok, amelyeket a művész első jelentősebb önálló kiállítása, a budapesti Stúdió Galériában 1991-ben rendezett tárlat katalógusában adott közre: „Olyan jeleneteket festek, amelyekbe szívesen besétálnék. Véletlenül találkoztam ezekkel a látványokkal, érzésekkel és különös volt a hangulatuk. Nem idillikus, hanem inkább talányos, különös. A képek konkrét élmények emlékei, vagy csak érzések emlékei. Bár a jelenetek kitaláltak, azokat megtörténtnek vagy megtörténhetőnek érzem, vagy csak szeretném, ha megtörténnének. Ezért festem meg magamnak azokat. Mert festés közben – ha jól megy a festés – én is ott vagyok abban a tájban és aszerint alakítgatom, hogy a hangulata minél kedvemre valóbb legyen. Jól érzem magam a szereplőim között. tanulmányozom, hogy az épületeknek milyen intenzív személyiségszerű hatásuk van, és hogy mitől lesz egy reális táj egyszerre valóságos és idegenszerű. Találgatom, hogy vajon milyen kapcsolat lehet két nő között, akik a hajót várják, vagy akik estefelé egy kis neonnal kivilágított városszélen valahová indulnak. És, hogy vajon ki az a három fehéringes férfi, akik közül az egyiknek pisztoly lóg az oldalán. És, hogy vajon miféle hirtelen támadt szél űzi a felhőket ott a kastély fölött és lobogtatja a bokrokat a kastély kertjében, s hogy kitől vagy mitől ijedhetett meg a lány – aki mintha Marylin Monroe lenne – amint szalad felénk. Lehet, hogy attól, hogy én szeretek olyan tájat festeni, ami egy kicsit félelmetes. És néha az épületeket is annak érzem. Nagyon fontos a táj, ami e jeleneteket körülveszi. Nem a szelíd, szép természet izgat, hanem az a táj, ahol a város, a technika együtt képez tájat a felhőkkel, a naplementével, esetleg a tengerrel. Számomra így születik meg egy új romantikus táj, mely ugyanolyan mint a jelenetek szereplőinek hangulata, arckifejezése. Szükségem van még arra, hogy a képen valahol messzire lehessen ellátni, hogy az átláthatatlan végtelen jelenlétét érezzem. Ez biztosít arról, hogy nem vagyunk körülzárva, csalogat és bíztat, hogy a látható dolgokon túl is még mindig történik valami.”/1. E tárlaton az pályakezdő alkotószakasz legjelentősebb kompozíciói kerültek a falakra: a Kastély (1988), a Félelem (1989), a Melankólia (1989), az Üzletemberek (1989), a Reggeli a szabadban (1991) és a Menekülés (1991) című alkotások. A budapesti bemutatkozó kiállításról tudósító recenzióban azt jegyezhettük fel a művészeti szaklapban, hogy látszólag szokványos témaválasztással élő képeket, embereket, tájakat, épületeket megidéző műveket alkot Szotyory László, de a dolgok, a személyek, a motívumok nem a megszokott jelentéseket hordozzák és közvetítik, a képi atmoszférát idegen, ismeretlen érzések, hangulatok, mozzanatok zavarják meg. Emberek, férfiak és nők jelennek meg furcsa helyzetekben, és egymással nehezen tisztázható kapcsolatokban, szokatlan látószögből szemlélt tájak rögzülnek és nyitják meg távlataikat, s a baljós egek alatt sajátságos, egyéniségekként megtestesített épületek magasodnak. Minden hétköznapi, már-már szokványos, és minden különös, furcsa, szokatlan, bizarr, sajátságos, idegen egyszerre. E képi jelenségek mérlegelésével a Szotyory-kompozíciók legfontosabb jellemzőiként már ekkor a misztikumot, a rejtélyt, a talányosságot, a titokzatosságot jelölhettük meg. A szordínós kolorit hideg, fagyos zöld és kék árnyalatai, feketébe burkolózó elsötétülései között, az emlékszerűen előhívott képek filmekre és a filmek szereplőit megszemélyesítő színészekre utalnak – mintha Marilyn Monroe, mintha Michel Piccoli vagy Clint Eastwood tűnne fel egy-egy kompozícióban elmosódó, bizonytalan kontúrjaikkal övezve –, de a hanyag eleganciával öltözködő alakok jobbára megőrzik titokzatos inkognitójukat./2.

Az 1991-es Stúdió Galéria-tárlatot követően Szotyory László Budapesten és a vidéki városokban, sokszor egy-egy festői téma vonzáskörében festett alkotásokból megrendezett, rendszeresnek ítélhető önálló kiállításai – pl. 1999 Budapest, BTM Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeum; 2000 Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum; 2005, 2008, 2013 Budapest, Várfok Galéria; 2015 Budapest, Karinthy Szalon; 2019 Budapest, Műcsarnok –, és a legfontosabb hazai és külföldi magyar művészeti fórumokon, csoportos bemutatókon való állandó szereplései egy következetesen vállalt művészi magatartás folytonosságát (állandóságát), s egy tudatos festői program megvalósításának alig kitapintható állomásait jelezték. Ezek a tárlatok mintegy kronologikus rendben tükröztetik azokat a tematikai csomópontokat, amelyek e festőművész elmúlt évtizedekben kifejtett munkásságát koncentráltan meghatározták, és amelyek alakulását, kisebb változásait, illetve finom elmozdulásait az elmúlt évtizedekben rendszeresen közönség elé tárt művei révén követhettük nyomon. Így szorosan összetartozó egységekként regisztrálhatók az amerikai filmek jelenetei és szereplői, sztárjai által inspirált munkák, a leginkább mediterrán táj-, vagy trópusi park-képek és a városképek, a vadregényes tájban megjelenő épület-kompozíciók, az emberalak-idézések és a portrék, az állat-ábrázolások – a kutyák (vérebek), farkasok, oroszlánok –, az autókat és repülőgépeket megjelenítő kompozíciók műcsoportjai. (Az a jellegzetes vonás megkerülhetetlen, hogy az ún. valóságelemeken, az ún. valóságra – természeti elemekre, tájakra, városokra, civilizációs kreációkra, emberalakokra és állati teremtményekre – hivatkozó jelenségeken túllépő kompozíció – absztrakt, elvont kép – nem született Szotyory László műhelyében.)

Szotyory László piktúrájában a nyolcvanas években, a nyolcvanas-kilencvenes évtized fordulóján az Amerika-atmoszférával, az újvilág-hangulattal árnyalt filmjelenetek, autós életképek, épületábrázolások figurális kompozíciói domináltak (N. Y. 1992, Új Mexikó 1992, A híd 1992). A kilencvenes években Szotyory érdeklődése a szobrokkal, szökőkutakkal ékesített parkok felé fordult, majd az évtized második felében egyre erőteljesebbé váltak a természetábrázolások: a ligetek, fasorok, erdők, vízpartok, vízesések leképezései, illetve pontosabban megjelenítései (Via Sacra 1994, Tájkép 1998, Kút a ciprusok között 1999, A nagy szökők 1999, Sötét vízesés 2000). A Szotyory László által megjelenített táj többszörösen is különösségekben játszó: a szabályosságok és a szabálytalanságok talányossága, a valószerűségek és a képzeletszerűségek kettősségei miatt. Az egy-egy véletlenszerűen feltűnő útrészlet, az egy-egy kitüntetett pozícióba helyezett szökőkút a szabályozott-meghódított természet-mivoltot sugallja, de az érintetlennek tűnő tisztások és ligetek, erdőrészletek, vízpartok, víztükrök is – megkomponáltságukból eredően – civilizációs beavatkozásokat sejtetnek. Feltételezzük tehát, hogy Szotyory László képein kalandozva parkban járunk, amely a természet, és a meghódított, a kordában tartott, az emberi akarat által szabályozott és rendezett természet tartománya: átmeneti közeg. A Szotyory-park, a Szotyory-táj fölött bizarr fények derengenek, sejtelmesen gomolyognak, egymásba olvadnak a kivilágosodások és az elsötétedések – nem eldönthető hogy virrad, vagy alkonyul –, és a szürkékkel keveredő sötétzöldekben, a feketékbe váltó kékekben mintha valami súlyos fenyegetettség munkálna, mintha e baljós, sötétségekbe burkolózó árnyalatokban félelem vegyülne. Mélységekbe szédítő, titokzatosságokkal átitatott, sejtelmes Szotyory képein minden motívum: az ég, a fák, a bokrok, a tisztások és a víztükrök, a fények és az árnyékok. Talán a dolgok pontos festői megragadhatatlanságának és megjelölhetetlenségének belátása következményeként oldódnak fel a formák, válnak puhaságokká, tompaságokká, bizonytalanságokká a máskor határozott, a környezettől elváló világos testkiterjedések: a körvonalak és az élességek elvesznek, s komor, fojtott atmoszféra lengi át és mossa egységessé a képelemeket és képközegeket. Géczi János írta le a kilencvenes években festett Szotyory-parkokat és -tájakat elemezve: „A park, amely nem olyan ambivalens, mint a táj, de azzal szemben inkább metafizikus, festőnk képi szándékaihoz mostanság nagyon illeszkedik... Habár Szotyory parkjai általában ember nélküli üres terek, a színpadukon mégis lappangó, antropomorf tragédiák, átkokkal terhes történetek, isteni gonoszságok és élvezésekkel eltervezett regények játszódnak le... De továbbra is az ambivalenciáknál maradva: festőnk panoptikumot idéző térszervezése, történetnélkülisége egyszerre lehet mítoszi helyzetek imitációja és megtörtént dolgok mementója. Lehet felsorolás is, számbavétel, egész és töredék, jelzett és jelölt – és persze mindenekelőtt festmény.”/3. A Szotyory-park- és -tájvilág felismerhető, de kétségeket élesztő, gyanút keltő, furcsaságokban játszó. A köznapiság, a valószerűség misztikussá, már-már irreálissá transzponálódik – pedig látszólag teljesen valószerű természetkivágásokat látunk –, és ez a kettősség, ez a határhelyzet fókuszálja a Szotyory-képek tartalmi, gondolati szövevényességét: ember nélkül is az ezredforduló emberének válságos létállapot-tükröztetését. Szotyory László tájábrázolásai is igazolják azokat a megállapításokat, amelyeket Bukta Imre művészetét analizálva Keserü Katalin művészettörténész fogalmazott meg a modern kor tájképfestészete kapcsán: „Az utóbbi évszázadok talán legjelentősebb civilizációs és műfajtörténeti eseménysora a táj(kép) körül zajlott. Nemcsak a hihetetlen méretű és gyorsaságú urbanizációval függ össze a táj és természet felértékelődése, de a szekularizációval és profanizálódással is a különleges, a szent, a tradíciókat őrző helyeké: a földi, vízi, égi és űrutazásokkal a földi és kozmikus táj nézőpontjának és nézési módjának megváltozása; az ún. nagy történetek viszonylagos értékére való rádöbbenéssel a történetekben aktívan részt nem vevő természet mikro-történetei iránti érdeklődés.”/4. A tájkép módosulásának folyamatát vizsgálva Keserü Katalin konklúziója: „Az átalakulás feltétele a mű és a táj azonosítása, ennek pedig az a meggyőződés, hogy a táj lényegileg ugyanolyan, mint az ember (a művész,) s hogy a mű éppen ezt reprezentálja. Azaz egy szubjektív mű- és tájértelmezés, és a szubjektív objektívként való minősítése, a kettő közötti határ felszámolása, ami a műalkotás világa és a környezet közti különbség eltűnését is jelenti.”/5.

Amiként a művész 1992-es amerikai útjának hatalmas jelentősége volt festészetének alakulásában – számos jellegzetes, amerikai tájakra, városokra jellemző motívumot feldolgozó, és az amerikai életérzést tolmácsoló kompozíciót készített a tengerentúli kontinensen tett utazásának élményeit feldolgozván (Kaliforniai este 2000, Magasvasút 2007, Nevada 2008, Felhőkarcolók 2009) –, ugyanígy jelentős munkákkal kamatozott két itáliai ösztöndíjas időszaka is: az 1985-ös és 2004-es római alkotóperiódusa (Temető Rómában 2005, Róma 2008). Az utazási élményekkel és emlékekkel, az elvágyódással és a hazatéréssel is kapcsolatba hozhatók az ezredfordulón, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után született, repülőgépeket megjelenítő alkotások. (A repülők I., II. 2001, Óriás lények találkozása 2008, Égi bálna II. 2009). Az égi járművekkel kapcsolatos benyomásairól, csodálattal áthatott érzéseiről tanúskodik az a bensőséges vallomás, amelyet a repülőgépekről, és az ezeket megjelenítő képekről rögzített a művész az egyik feljegyzésében: „A repülők is régóta foglalkoztatnak, majdnem olyan régóta, mint az autók. Mindkettőt megelevenedő lényeknek látom, melyeknek arcuk, szemük van, mint valamely állatnak. A nagy repülőkről leginkább a bálnák jutnak eszembe. Olyan nagyok, hogy félelmetesen tornyosulnak fölénk, eltakarják az ég egy darabját, ez a félelmetességük azonban engem nem taszít, inkább lenyűgöz. De az is érdekel, amikor apró lényekként repülnek a messzi égben. Nem kritikával, csakis csodálattal nézem őket. Az első repülős képeket 2001. augusztusában festettem. Aztán egy időre leálltam ezzel, mert semmiképpen sem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha aktualizálnék. Ez mindig is távol állt tőlem. Most is. A képeimet soha nem tematikus, teoretikus alapon választottam ki, hanem mindig optikai és érzelmi szempontok alapján.”/6.

A 2011-ben a székesfehérvári Pelikán Galériában rendezett Parkok és repülők című kiállítás ismertetőjében az új évezredben megjelent, képről-képre vissza-visszatérő repülőgép-motívum kapcsán a tárlatról írt ismertetőjében Lóska Lajos művészettörténész állapította meg: „Később az automobilokat tiszteletet parancsoló méretű aerobuszok követik, melyek még a személyautóknál is jobban megragadták a festő fantáziáját. E repülőgépek, pihenjenek a földön, szálljanak az égben a felhők között, esetleg lebegjenek a táj felett, főként monumentalitásukkal hatnak; de nem a technikát megszemélyesítő ultramodern gépezetek, hanem inkább hatalmas méretű állatokra, óriás ámbrás cetekre hasonlító élőlények (Víz alatti repülők 2001, Égi bálna I. 2009). Jól kifejezi a monumentalitás előtti tisztelgést az Óriás lények találkozása (2008) című festmény, melyen egy gótikus katedrális méreteivel konkuráló repülőgép látható. A hatalmasság érzetét a körülöttük nyüzsgő hangya méretű emberek csak fokozzák.”/7.

Akárcsak a műfajoknak – tájkép, városkép, életkép, portré –, a festői témáknak, és a témákat éltető, az ún. valóságra hivatkozó konkrét motívumoknak sincs döntő jelentősége, meghatározó volta ebben a festészetben, mert a jelentések, a jelentéskörök nem a megszokott, konvencióink-éltette szimbolizációs-metaforikus rendszerbe illeszkednek. A motívumok, kikapcsolva az áttételeket és kapcsolatokat, semlegesítve az asszociációs íveket, radikálisan átírva a tartalmi és jelentés-vonzatokat ugyanis csupán önmagukat jelentik. A megszokott jelentésektől való megfosztás, a szimbolizációs (ikonográfiai) megfosztottság a Szotyory-piktúra egyik legfontosabb karakterizáló, lényegi jegye: a dolgok önmagukká való, újra önmagukká váló lecsupaszítása, illetve új, személyes érzelmi tartamokkal való átitatottsága revelatív hatású. Ezáltal váratlan vonzások, taszítások, a korábbi eszményeket és minőségeket átértelmező ambivalenciák tünedezhetnek fel befogadói érzeteinkben. Mindennek forrása az az alkotói szándék, amelyet néhány évvel korábban, 2015-ben Szépek és félelmetesek címmel megrendezett kiállítása kapcsán idézhettünk a művész ars poeticája gyanánt: „Számomra a szépség mindig megrendítő és a lenyűgöző mindig félelmetes is. Ezek nálam együtt járó érzések. Mindig csak ezek a dolgok, csak ezek az élmények késztetnek festésre. Az irónia vagy például a kritikai attitűd soha. Így mondhatom, hogy ezekben az együttes érzésekben, így minden képemben elárulok magamról egy rajongást, vágyakozást valamilyen szépségeshez és a kicsit borzongatóan félelmeteshez való vonzódásomat is. És ez érvényes a képeimen lévő minden tájra, autókra, ciprusokra, repülőkre és minden épületre és minden lényre. … A festés azt a funkciót tölti be az életemben, hogy a vágyaimat egy festői varázslat révén megidézzem.”/8. Vagyis nincs itt semmi spekuláció, teória, alkotói kunszt: Szotyory László munkái hagyományos táblaképek, meghatározható műfaji keretekkel és leírható festői eszközökkel, világosan körvonalazható stílus-sajátosságokkal és jellemzőkkel, amelyek révén festői vágyak rögzülnek, emberi hevületek, hangulatok koncentrálódnak, s a vászonra felhordott festék hedonizmusa a maga anyagi valójában ölt testet.

A szabályosnak tűnő formarendben és a tradicionálisnak minősíthető keretek között hallatlan különös, izzó, mély érzelmekkel telített, feszült festői terrénum kibontakoztatására vállalkozik a művész, és ezáltal tárja elénk misztikus realista világát. A tematikai és műfaji sokrétűség ellenére a Szotyory-művek egységet alkotnak: az összefogó jegy a részletezést kerülő megjelenítés, a derengő, sejtelmes fényekkel átitatott, általában sötét kolorit, a végtelenbe nyíló távlatok szédítő lezáratlansága, a képalkotó elemek, a motívumok, a formák puha, lágy, már-már árnyszerűvé alakított megragadása – és mindezek intenzív atmoszferikus sugárzása.

(Mintegy mellékes, a műveket összefűző szál lehet a páros motívumok gyakori megjelenése: a két indián lány, a két farkas, a két véreb, a két oroszlán, a két repülőgép kompozíciója.) És mindezeken túl, a mélyebb tartalmi régiókban egységessé avatja ezt a képegyüttest a szépség iránti rajongás, illetve a szépség által indukált megrendülés érzete, amely a távoliságban, az egzotikumban, a monumentálisban, az erősben, a méltóságteljesben, a titokzatosban, az idegenséggel színezett ismeretlenben, a már-már elérhetetlenben: a különösben ölt testet. Abban a különösben, amelyet a kép vágyképpé avatásával: az ún. valóság egy-egy részletének szokatlan, a köznapitól messze eltávolodó megidézésével, a szokatlan, merész nézőpontok kijelölésével, a váratlan kiemelésekkel, a felfokozott emóciókkal felruházott lények és tárgyak oly nagyvonalúan magabiztos megjelenítésével, a kiszámíthatatlan jelenségek szunnyadó feszültségével teremt meg a festő. Az indián lány, és (2001. szeptember 11. után) a repülőgép, a kutya, a farkas, az oroszlán, a pálmafa, a felhőkarcoló Szotyory László képein sohasem jelkép, és művein sohasem elsődlegesek vagy fontosak e motívumok szimbolikus vonatkozásai, hanem sokkal inkább az érzéki sóvárgások lényei, tárgyai és megnyilvánulásai. És műértelmezői kérdéseinket is annak alapján kell megfogalmaznunk és következtetéseinket is azt mérlegelve kell megvonnunk, hogy miért az „a vágy titokzatos tárgya”, ami. Az alkotói indítékokat kutató következtetéseink – a valóságos valóság reménytelen, lehangoló voltára való megszokott utalásokon túl – a romantikus hevületek, a távoli világokba való elvágyódások, a naivitások-színezte boldogságkeresések és a lappangó érzékiségek szférái felé vezérelhetik a befogadót, fizikai és lelki megnyugvással kecsegtető megoldás gyanánt. Földényi F. László esztéta már másfél évtizeddel ezelőtt, Szotyory László Kiscelli Múzeumban rendezett kiállítását megnyitván megállapította: „A szelíd erőszak, amely Szotyory festészetét kitünteti, a vágyakozást hivatott fölébreszteni a nézőben. De úgy, hogy közben a tárgy, amelyre a vágy irányul, magát a nézőt is behálózza. Az eredmény a kép és a néző között kialakuló dialógus, ami Szotyory legjobb képein lezáratlannak látszik. Ezt szolgálja az árnyaltan alkalmazott levegőperspektíva, ami a képek hangulatát megfoghatatlanná teszi, de a térperspektíva is a végtelenség érzetét ébreszti. Szotyory festményei úgy hatnak, mintha ablakok lennének, amelyen át maga a végtelen sejlik föl. Vagy ajtók, amelyeken át ki lehet sétálni a térből és a valóságból.”/9.

Természetesen nem csupán az Szotyory László festőművész képeinek nagy általánosságokban megragadott tanulsága és felismerésekre indító üzenete, hogy a szépség lélegzetelállító, a szépség félelmetes, a szépség védtelenné és kiszolgáltatottá tesz, hanem az, hogy valamifajta eddig ismeretlen szépség felfedeztetett és elénk állíttatott, és hogy a valóságon túli szépségek félelmetes világába e festő képeinek ablakain át bármikor kinézhetünk, képeinek ajtajain át bármikor ki-, illetve beléphetünk. Csak rajtunk múlik, hogy az ablakokon elénk tárt érzéki látvány csábításának engedelmeskedünk-e, hogy kinézünk-e ezeken az ablakokon, s hogy átlépünk-e ezeken a képek által szélesre tárt ajtókon. De azért legyünk óvatosak: ez az átláthatóság, ez az átjárás a mi szürke világunk és Szotyory László festői szépségekben tobzódó félelmetes világa között nem akadályok nélküli, nem teljesen, nem felhőtlenül szabad: befogadói kalandozásaink során – a nagy magyar festő-elődök, Csontváry Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos, Farkas István nyomdokain – óhatatlanul is a misztikum, a transzcendencia béklyóiba gabalyodunk.

Szépen fogalmazta meg Szotyory László festészetének lényegi konzekvenciáit, korba ágyazottságát a Műcsarnokban 2019-ben rendezett kiállítás katalógusának bevezető tanulmányában Horváth Éva Mónika kurátor: „… A vágyvezérelt világ az ősi analógiák mellett a jelenkort is egyre erőteljesebben uralja. A sóvárgás, a rítus, a vágyakozás átszövik és stimulálják fogyasztói mindennapjainkat. Szotyory festés közben az örökké éhes hiányérzetünk nyomában ébredő kielégíthetetlenségről, a folytonos vágyódásról és közvetlen következményéről: a féktelen fogyasztásról mond le. Arról, ami nem más, mint a fenntarthatatlanságok összes boldogtalansága, az általunk működtetett óriási pazarlás, hiábavalóság. Vásznain korántsem a cselekvésképtelen melankólia van jelen. Sőt, mindezeket figyelembe véve, festészete egy derűs, és talán boldogabb jövő felé irányuló lendületként is működik.”/10. Talán remélhető, hogy Szotyory László a XX. századi magyar piktúra figuratív, misztikus sugallatú tradícióit továbbvivő, a félelmetes szépségek igézetében megszülető festészetének elementáris lendületét nem oltják ki az ún. valóság és a művészet egyre fokozódó jelenkori, XXI. századi válságjelenségei.

Jegyzetek:

/1. Szotyory László: Bevezető. Szotyory László festőművész kiállítása. Budapest, 1991. Stúdió

Galéria. (Katalógus)

/2. Wehner Tibor: A helyzet látszólag. Szotyory László festőművész kiállítása. Új Művészet

1991 11. sz. 60–61. p.

/3. Géczi János: Szotyory László. In. Olaj/vászon. Budapest. 1997. Műcsarnok. 282. p.

/4. Keserü Katalin: Tájkép és táj-kép Bukta Imre művészetének kialakulásában. In.

Novotny Tihamér-Wehner Tibor: A Szentendrei Vajda Lajos Stúdió. Szentendre, 2000.

245. p.

/5. Keserü Katalin i. m. 245. p.

/6. Szotyory László feljegyzése a repülőkről. (Kézirat)

/7. Lóska Lajos: Parkok és repülők. Szotyory László kiállítása. Új Művészet 2011. 6. sz.

20–21. p.

/8. Wehner Tibor: A félelmetes szépség. Szépek és félelmetesek: Szotyory László kiállítása.

Karinthy Szalon, 2015. XI. 13-ig. Új Művészet 2015. 11. sz. 46–47. p.

/9. Földényi F. László: Bevezető. A vágyódás festészete. Szotyory László művészetéről.

In. Szotyory László festőművész kiállítása. Budapest, 1999. Fővárosi Képtár-Kiscelli

Múzeum. (Katalógus)

/10. Horváth Éva Mónika: Bevezető. A szépség könnyei. Szotyory László festőművész

kiállítása. Budapest, 2019. Műcsarnok. (Katalógus)

[2024]