Vásáry Tamás

Élete

Gyermekkora

Vásáry Tamás 1933. augusztus 11-én született Debrecenben jelentős értelmiségi családba. Édesapja Vásáry József (1890-1975) politikus, országgyűlési képviselő volt. Nagyapja, Baltazár Dezső (1871-1936) református püspök és zsinati elnök, korának egyik legbefolyásosabb református lelkipásztora volt, aki nemcsak a református egyházban, de a közéletben is meghatározó szerepet játszott. A család politikai vonalát erősítette nagybátyja, Vásáry István (1887-1955) is, aki Debrecen polgármestereként, majd később, 1944-45-ben az ideiglenes kormány pénzügyminisztereként szolgált.

Vásáry Tamás kivételes memóriával rendelkezett már gyermekkorától kezdve. Saját bevallása szerint még a keresztelőjére és születése utáni percekre is emlékszik - ezt 16 éves korában realizálta először, amikor keresztapa lett, és megkérdezte édesanyját, miért nem templomban keresztelték őt, hanem magánháznál, holott püspök unokája volt. Édesanyja megdöbbenve hallotta a részleteket, hiszen Tamás akkor még csak háromhónapos volt.

Zenei pályájának indulása szorosan kapcsolódik nagyapjához. Baltazár Dezső a két világháború között Amerikába utazott, hogy pénzt gyűjtsön a debreceni kollégium javára. Útja során olyan nagyhatású beszédeket tartott, hogy az egyik egyházfi, aki történetesen zongoragyáros volt, az adományokon túl egy különleges hangszert is küldött ajándékba. Ez egy mechanikus zongora volt, amely speciális papírtekercsek segítségével automatikusan játszotta a különböző műveket, láthatóvá téve a billentyűk mozgását. Ez a zongora, amelyet később édesanyja örökölt, meghatározó szerepet játszott Vásáry zenei érdeklődésének kialakulásában.

Már nyolcéves korában megmutatkozott későbbi karmesteri elhivatottsága is. Első "koncertjén" Liszt Les Préludes című művét vezényelte - igaz, ekkor még csak egy lemezjátszó előtt állva, amelyen nővére a philadelphiai zenekar Ormándy Jenő (1899-1985) által vezényelt felvételét játszotta le. Ez a gyermekkori élmény később szimbolikus jelentőségűvé vált pályafutásában.

Gyermekkorát rendkívüli érzékenység jellemezte. Visszaemlékezései szerint különösen érzékeny volt a vizuális benyomásokra - amikor még olyan alacsony volt, hogy szeme egy vonalban volt az asztalok, székek sarkával, gyakran panaszkodott: „Anyuka, a bútorok szúrják a szemem.” A hegyes tárgyak, mint a tű vagy az olló látványa is irritálta. Ezeket az érzékenységeket később tudatosan kezelte, részben pszichoanalízis és Carl Gustav Jung (1875-1961) műveinek tanulmányozása segítségével.

Zenei tanulmányok és Kodály Zoltán hatása

Csodagyerekként indult pályája: már gyermekkorában rendszeresen adott zongorakoncerteket. Zenei érdeklődése először nővére zongoratanárnőjével, Kovács Margittal (1903-1978) való találkozásakor mutatkozott meg, amikor hallás után eljátszotta neki a rádióban hallott Boccherini-menüettet, nemcsak dallamát, de harmóniáit is kikeresve. Hat évesen, bár még korhatár alatt volt, Liszt II. rapszódiájának eljátszásával nyert felvételt a debreceni Zenedébe. Első nyilvános koncertje egy Mozart-emlékest volt nyolcéves korában: Gulyás Pál (1899-1944) verse vezette be az estet, ahol Baranyi János (1893-1976), a Városi Zenede igazgatója vezényletével a Figaró-nyitány, a Kis éji zene, valamint a D-dúr zongoraverseny (K. 175) és a g-moll szimfónia hangzott el. A koncert és különösen a próbák meghatározó volt.

Tízévesen került Dohnányi Ernő (1877-1960) tanítványai közé, tizennégy évesen pedig már megnyerte a Zeneakadémia Liszt-versenyének első díját. Élményt jelentettek számára – ekkor határozta el, hogy karmester is szeretne lenni. 1953-ban szerezte meg művészdiplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongora tanszékén, ahol Gát József (1913-1967) és Hernádi Lajos (1898-1984) voltak a tanárai. Az utóbbival, sajnos, sosem alakult ki Mester-tanítvány kapcsolata.

Kodály Zoltán (1882-1967) meghatározó szerepet játszott életében, különösen a szülei kitelepítése után. A család életében súlyos törést jelentett a második világháború utáni időszak. Vásáry szüleit 1951-ben kitelepítették, és már ő is fent ült a teherautón a szüleivel, amikor egy rendőr érkezett azzal az utasítással, hogy „Melyikük Vásáry Tamás? Maga itt marad!” Később derült ki a fiatal művész számára, hogy Kodály Zoltán és a Zeneakadémia igazgatója, Zathureczky Ede (1903-1959) a belügyminiszternél, Házi Árpádnál (1908-1970) járták ki a mentesítését. A szülők Jászkarajenőn, Cegléd közelében nehéz körülmények közé kerültek. Később Kodály segítségével – aki személyesen beszélt Vas Zoltánnal (1903-1983) és Révai Józseffel (1898-1959), a korszak meghatározó kultúrpolitikusaival – sikerült elintézni, hogy áttelepítsék őket Zelemérre, a Baltazár-nagyapa egykori kastélyába.

Amikor a családját elvitték, Vásáry Tamás felkereste zongoratanárát, Hernádi Lajost, aki közölte vele, hogy Kodály hívatja. A találkozás első pillanatai nehezek voltak: Kodály különböző zenei feladatokat adott neki, például Bach-duók játszását fordított kézzel, vagy fúgák transzponálását más hangnembe. Ezután azonban átnyújtott neki egy köteg százast „az induláshoz”, és azt tanácsolta, hogy vezessen naplót, mert érdekes lesz az élete.

Kodály támogatásával folytathatta tanulmányait, és munkát is kapott a Muzsika Hangversenyrendező Vállalatnál. Szintén Kodály előterjesztésére még a diploma megszerzése előtt kinevezték szolfézstanárnak a Zeneakadémián. Később azonban választania kellett: amikor a Szovjetunióban felfedezték, mint szólistát, és egyre több külföldi versenyen kellett részt vennie, a szolfézstanítás és a koncertezés együtt már nem volt összeegyeztethető. Nagy félelmek közepette állt Kodály elé ezzel a döntéssel, hiszen tudta, hogy mestere számára a szolfézstanítás zenepolitikájának központi eleme volt. Kodály azonban nagyvonalúan csak annyit mondott: „Ha nem megy, hát nem megy.”

Kodály nemcsak szakmailag, de emberileg is támogatta. Amikor Vásáry panaszkodott neki az gyenge minőségű bécsi mechanikás zongorájára, Kodály arra kérte, nézzen ki magának egy hangszert. Végül ő fizette ki a huszonkétezer forintos új Steinway zongorát, de a hálálkodást elkerülendő, házvezetőnőjével küldte el a csekket. Amikor Vásáry később az utcán találkozott vele és megpróbálta megköszönni, Kodály csak annyit mondott: „Úgy [tudja megköszönni], hogy tanulja meg a teljes Wohltemperiertes Klaviert kívülről, minden hangnemben, és legalább négy idegen nyelvet.”

Nemzetközi karrier és az emigráció évei

Művészi karrierje még Leningrádban és Moszkvában indult kiemelkedő sikerrel. Az 1950-es években több jelentős nemzetközi versenyen ért el kimagasló eredményeket:

1955: díjazott a varsói Chopin-versenyen

1955: díjazott a párizsi Marguerite Long-versenyen

1956: díjazott a brüsszeli Erzsébet királynő versenyen

1957: díjazott a Rio de Janeiró-i nemzetközi versenyen

A brüsszeli siker különös jelentőséggel bírt életében: amikor 1956 végén édesapját a Kádár-rendszerben börtönbe vetették, a fiatal zongoraművész személyesen Erzsébet belga királynőhöz (1876-1965) fordult segítségért apja kiszabadítása érdekében. Édesapját végül kiengedték a börtönből, Vásáry pedig szüleivel sorsközösséget vállalt és elhagyták hazájukat.

Az első emigrációs év Belgiumban telt, ahol egy zenerajongó orvos családjánál laktak. Innen utazott a riói zongoraversenyre, ahol igazságtalan pontozás miatt csak ötödik lett. A brazil koncertek honoráriumából tudtak egy évig megélni. Svájcba költözésük előtt egy kalapba három cetlit tettek az általuk javasolt országokkal: Vásáry Svájcra, édesapja Angliára, édesanyja Németországra szavazott. Végül a Vöröskereszt segítségével sikerült Svájcban letelepedniük, ahol az öregek házában kaptak szállást. A svájci állampolgárságot 1972-ben kapták meg.

Az emigrációban töltött első évek során egy szerencsés véletlen indította el nemzetközi karrierjét: Brüsszelben egy bankár vacsoráján eljátszotta Liszt La Campanelláját, aminek nyomán szerződést kapott a Deutsche Gramophonnál. 1958-ban megjelent Liszt-lemezét „az év legjobb lemeze” címre jelölték Angliában, Lionel Solfel (1914-1999) kritikus méltatta, majd következett a két Liszt-zongoraverseny felvétele. 1960-ban debütált Londonban, ahol a Wigmore Hallban és a Royal Festival Hallban játszott, a BBC pedig tv-felvételt készített vele. A londoni Times kritikája után nemzetközi karrierje gyors emelkedésnek indult.

1962-ben pedig Széll György (1897-1970) vezényletével debütált New Yorkban a Carnegie Hallban. Az emigráció első évei a megfeszített munka jegyében teltek - egy különösen intenzív időszakban kilenc hónap alatt 125 koncertet adott világszerte. Ezt követően is évi átlag 100 hangversenyt adott a világ legfontosabb zenei központjaiban, olyan kiemelkedő karmesterekkel dolgozva együtt, mint Ernest Ansermet (1883-1969), André Cluytens (1905-1967), Paul Kletzki (1900-1973), Fricsay Ferenc (1914-1963), André Previn (1929-2019), Claudio Abbado (1933-2014), Sir Simon Rattle (1955*).

Első házassága is az emigrációs léthez kapcsolódik. 1957-es Rio de Janeiró-i versenyén találkozott Kutasi Kovács Lajossal (1920-2004), a Dél-amerikai Magyar Hírlap szerkesztőjével, aki interjút készített vele. Később a sors különös fordulata révén Kutasi Kovács lánya, Ildikó (1947-1994) először Jánosfalvi Albert fiatal magyar költőhöz ment feleségül, akinek esküvőjén Vásáry volt a tanú. Jánosfalvi tragikus autóbalesetben bekövetkezett halála után Vásáry és Ildikó egymásba szerettek. Bár a művész eleinte erkölcsi dilemmákkal küzdött, amiért barátja özvegyébe szerelmes, végül 1966-ban összeházasodtak. Huszonnyolc évig éltek boldog házasságban, amíg 1994-ben Ildikó 47 éves korában Londonban rákban el nem hunyt.

A Deutsche Gramophon-nál felvett számos lemez biztosította Vásáry számára a világhírt és a koncertfelkéréseket. Amikor azonban Elsa Schiller (1897-1977), a magyar-német származású producer távozott a cégtől (1965-ben), akkor megszűnt a magyarok felvételi lehetősége. Vásáry helyzete is kritikussá vált. Amikor pedig egy salzburgi koncert miatt lemondta a Mendelssohn zongoraversenyek felvételét, akkor jelezték neki, hogy nem terveznek többet vele. Ezután csak akkor készíthetett felvételeket, ha más előadót nem találtak – így vette fel ő Rahmanyinov összes zongoraversenyét és több Brahms művet. Karrierjére negatív hatással volt a Deutsche Gramophonnal való kapcsolat megromlása, bár később más kiadóknál (Chandos, Collins) is készített felvételeket.

Rendszeres vendége volt a világ legjelentősebb zenei fesztiváljainak, többek között fellépett a Salzburgi Ünnepi Játékokon, az Edinburgh-i Fesztiválon, a Berlini Fesztiválon, valamint a BBC Proms koncertsorozaton, a Holland Fesztiválon és a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. E rendszeres fesztiválszereplések révén a nemzetközi zenei élet elismert művészévé vált.

A karmesteri pálya

A tényleges karmesteri karrier lehetősége először 1956-ban csillant fel, amikor Tóth Aladárral (1898-1968, az Operaház igazgatója 1946-1956 között) kritizálta a Lammermoori Lucia aktuális előadását. Tóth felajánlotta, hogy jöjjön az Operához korrepetálni és később vezényelni, de a forradalom és édesapja letartóztatása miatt ez meghiúsult. Mint Vásáry később megjegyezte: "Ha nem lett volna 56, nem fogták volna le édesapámat, akkor én hazamegyek Belgiumból, megyek az Operába és én ma boldog operakarmester vagyok. Ehhez lett volna ténylegesen kedvem."

A karmesteri pálya végül 1970-ben indult el, amikor a Montreux-i Fesztivál vezetője, André Böröcz (1919 – 1998) felkérte, hogy a Liszt Kamarazenekart dirigálja. Hamarosan már saját zenekara lett, a Northern Sinfonia (1979-1982), majd a Bournemouth Sinfonietta (1989-1997) vezetőjeként működött. Vezényelte a világ legjelentősebb együtteseit a New York-i Filharmonikusoktól a Berlini Filharmonikusokig. Karmesterként is készített lemezfelvételeket – különösen emlékezetes a Herbert von Karajan (1908-1989) stroke-ja után készült Mozart-lemez (1979), amit zongoristakét és karmesterként is jegyzett, és amit a kritika rendkívül pozitívan fogadott. Az idő előrehaladtával a vezénylés egyre nagyobb teret kapott művészi tevékenységében, saját bevallása szerint zenei munkásságának mintegy háromnegyedét teszi ki.

A hazatérés és az új lehetőségek

1972-ben járt első ízben újra Magyarországon. A hazalátogatása különleges élmény volt, hiszen első feleségével érkezett, aki emigrációban született, és soha nem járt még Magyarországon. Felesége számára meghatározó élmény volt, hogy mindenki magyarul beszél, Vásáry pedig a viszontlátás örömével nem tudott betelni.

Eredetileg házat szerettek volna vásárolni Magyarországon, de kiderült, hogy külföldinek ez nem volt egyszerű, még Fischer Annie (1914-1995) közbenjárására sem, aki pedig jó kapcsolatot ápolt Aczél György (1917-1991) kultúrpolitikussal. A visszatérés folyamata mégis megindult: Kovács Dénes (1918-1977) hegedűművész, a Zeneakadémia akkori igazgatójának meghívására kurzust tarthatott a Zeneakadémián – mint később kiderült, ez Aczél utasítására történt.

Ferencsik János (1907-1984) karmester halála után Aczél György személyesen hívatta magához, és felajánlotta neki az Állami Hangversenyzenekar vezetését. Ez azonban nem volt egyszerű helyzet. Amikor Vásáry megkérdezte, mit szól ehhez az ÁHZ, Aczél csak annyit felelt: „Nem demokrácia ez, hogy megkérdezzük tőlük.” Vásáry azonban tudta, hogy a zenekar Kobajasi Kenicsirót (1940*) kedveli, és ha egy együttest hatalmi szóval kényszerítenek egy karmesterre, az nem vezet jóra, ezért nemet mondott.

A sors végül más utat jelölt ki számára: amikor egy alkalommal vezényelte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát, az első koncert után a vezetés levélben kérte fel karmesternek. Ez már egészen más helyzet volt, hiszen maga a zenekar hívta. Így kezdődött el hosszú és termékeny kapcsolata a Rádió együtteseivel. Ennek hatására 1993-ban költöztek Magyarországra, s svájci állampolgársága ellenére a következő évtizedek nagy részét itt is töltötte.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara élén

1993 és 2004 között a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának főzeneigazgatójaként működött. Nagy lelkesedéssel vágott a munkába, magyar kortárszenét – például Durkó Zsolt (1934-1997), Balassa Sándor (1935-2021) és Szokolay Sándor (1931-2013) műveit – éppúgy vezényelt, mint Beethoven-ciklust, vagy a Margit-szigeti Szabadtéri Színpadon Henrik Ibsen (1828-1906) Peer Gynt-jéhez Edvard Grieg (1843-1907) kísérőzenéjét.

Beethovenből, Mozartból több lemezt is rögzített együttesével. Egykori tanára, Dohnányi és Kodály zenekari műveinek feltámasztását is célul tűzte ki. Ő vette fel először Magyarországon Dohnányi fisz-moll szvit-jét és a Szimfonikus percek-et (1996), majd két évvel később a két hegedűversenyt és a csellószólóra írt Konzertstück-öt. Tervei között szerepelt Kodály teljes életművének felvétele, de ehhez nem kapott elegendő támogatást.

Magyar művészekkel is termékeny kapcsolatot ápolt, így az említett Szabadi Vilmos (1959-) hegedűművész mellett Érdi Tamás (1979-) zongoraművésszel, Frankl Péter (1935-) zongoraművésszel és Hegedűs Endre (1954-) zongoraművésszel is. A komolyzenei közönséget meglepve 2003-ban elvállalta, hogy Zorán (Sztevanovity Zoran, 1942-) ünnepi estjén közreműködjön, amit örömmel tett, már csak azért is, mert könnyű hangvételű zongorafelvételt korábban nem készíthetett.

A zenekarral sikeres vendégszerepléseket adott Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Svájcban, Belgiumban és Hollandiában. A dél-amerikai vendégszereplés alkalmával Msztyiszlav Rosztropovics (1927-2007) játszotta Antonín Dvořák (1841-1904) és Dmitrij Sosztakovics (1906-1975) versenyműveinek szólóját.

Az időszak vége nem volt konfliktusoktól mentes. Amikor a kultuszkormányzat az Állami Hangversenyzenekarból Nemzeti Filharmonikusokat alakított és megemelte fizetésüket – ahogy a Fesztiválzenekarnál is – de a Rádiózenekarét nem, az demoralizálta a zenészeket. Amikor azt a hírt kapta vissza, hogy állítólag magának kért több milliót, a zenészeknek pedig nem, lemondott pozíciójáról. A kapcsolat azonban nem szakadt meg végleg: 2014-ben visszahívták, a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek főzeneigazgatójaként és azóta minden évadban ad egy hangversenysorozatot. 2020-tól pedig a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek elnök-karmestere.

Magánélet és társadalmi szerepvállalás

Két meghatározó házassága volt. 1966-tól Kutasi Kovács Lajos (1920-1989) író lányával, Ildikóval élt házasságban annak 1994-ben bekövetkezett haláláig. Második házasságát Tunyogi Henriett (1970-) balettművésszel kötötte, akivel 16 évig élt együtt, 2019-ben váltak el. Saját gyermeket tudatosan nem vállalt.

Társadalmi felelősségvállalása példaértékű: 2013-ban megalapította a Vásáry Tamás-Ösztöndíjat, 2017-ben pedig a Gyermekhíd Alapítványt, amely gyermekotthonban élő gyerekek társadalmi beilleszkedését segíti egyéni mentorok segítségével. A mai napig aktív művész, rendszeresen koncertezik és tart mesterkurzusokat. Szellemi és fizikai frissességét rendszeres mozgással és jógagyakorlatokkal őrzi meg, különösen a kundalini jógát gyakorolja rendszeresen.

Vásáry Tamás pályája példaértékű a magyar és nemzetközi zenei életben. Zongoraművészként és karmesterként egyaránt maradandót alkotott, művészetét a szakma és a közönség is a legmagasabb szintű elismerésekkel jutalmazta. Munkássága során mindig törekedett a klasszikus zene értékeinek megőrzésére és továbbadására, miközben nyitott maradt az új kihívásokra is. Életútja nemcsak szakmai szempontból kiemelkedő, de emberi példamutatása révén is meghatározó a magyar kultúra történetében.

Művészetfelfogás és spiritualitás

Vásáry művészetfelfogása szorosan összefonódik spirituális nézeteivel. Véleménye szerint a tudomány az anyagi világot vizsgálja, miközben az embernek csak az egyik része anyag, a másik anyagtalan. Az élet nagy része szerinte racionálisan nem magyarázható és nem is adható át. Ahogy fogalmaz: "amikor süt a nap, nem látod a csillagos eget, pedig az sokkal nagyobb."

Hiszi, hogy a mindenségnek van tudata, amit a vallásos ember Istennek hív, a nem vallásos energiának, és ennek vagyunk mi a részei. A mindenség és az ember között ugyanolyan kapcsolatot lát, mint a sejtek és az emberi test között. A spirituális fejlődésben fontosnak tartja a jógát, különösen a kundalini gyakorlatokat, amelyeket rendszeresen végez. Vallja, hogy "a születés meg a földi lét csak egy kis része életünknek. Ezért nem félek a haláltól, mert az egy másik kaput nyit ki, amely nagyon érdekel, s meggyőződésem, hogy jobb világba kerülünk. Elvem, hogy minden úgy jó, ahogy van."

Vásáry művészetfelfogásában központi szerepet játszik az autenticitás és az érzelmi hatás. Számára a művészet értékének elsődleges fokmérője az érzésvilág – vallja, hogy az a zene, vers vagy bármely alkotás, amely nem hat meg, nem gyakorol benyomást az érzelmeire, nem tekinthető igazi művészetnek. A klasszicitás kérdésében határozott álláspontot képvisel: szerinte a kiválóság nem a keletkezés korában, hanem az alkotás minőségében rejlik.

Kritikusan szemléli a modern zeneszerzés tendenciáit, különösen azt a kortárs kritikai elvárást, amely szerint a mai kompozícióknak feltétlenül a jelenkor termékének kell lenniük. Párhuzamot von a 19. századi zenével, amikor a kompozíciók túlnyomó többsége olyan harmóniákra épült, amelyeket a közönség szeretett és értett. Richard Wagner (1813-1883) példáját hozza fel, akiről a kritikusok tévesen jósolták, hogy művészetét csak a jövőben fogják tudni értékelni. A hagyománykövetés nemcsak a zenére, hanem a képzőművészetre és az irodalomra is jellemző, és határozottan vallja, hogy kiválót minden stílusban lehet alkotni.

[2024]