Verebes György
Munkácsy Mihály-díjas festőművész, grafikus
A vajdasági Zentán 1965-ben, orvos-családban született Verebes György festőművész a múlt század nyolcvanas éveiben a szülővárosában végzett alap- és középfokú tanulmányokat követően képgrafikusi tanulmányait lezárva kapott diplomát a Budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolán, de rövid grafikusi – majd alkalmazott grafikusi – működését 1988-tól fokozatosan felváltotta a festészeti alkotótevékenység. Lezárva a kenyérkereső foglalatoskodásként űzött magyarországi és svédországi portrérajzolói korszakát az 1990-es években megkezdte a széleskörű, több művészeti területet és ágazatot felölelő munkássága megalapozását: a festészet mellett a zeneszerzői, zenei előadó-művészeti, zongoraművészi tevékenysége is kiemelkedő jelentőségűvé alakul, de a művészi illusztráció, a díszlettervezés és a belsőépítészet terén is jelentős alkotások fűződnek életművéhez, amelynek szerves alkotórésze az elméleti tevékenység: számos tanulmányát, művészeti tárgyú dolgozatát adta és adja közre folyóiratokban, különböző kiadványokban. A rendkívüli aktivitást, fantasztikus munkabírást tanúsító tevékenység-leltár tételei között fontos a művészeti-közéleti szerepvállalás is: a művésztelep-vezetés, a különböző helyi – szolnoki – és országos hatókörű művészeti társaságok, alapítványok feladatköreinek áldozatkész ellátása. A számtalan, szerteágazó foglalatoskodás között azonban természetesen a festészet a legfontosabb, legjelentősebb alkotótevékenység.
A szülővárosával, Zentával való szoros kapcsolatot napjainkban is ápoló Verebes György festőművész festői munkásságát az alábbiakban foglalta össze a 2007-ben megjelent, Balázs-Arth Valéria által jegyzett Délvidéki Magyar Képzőművészeti Lexikon: „Festészetében az absztrakt expresszionizmus mellett fiktív történelmi képeken dolgozik. 2002-ben elkezdett egy festői programot: nagyobb méretű olajfestményekből álló sorozatot készített Alvó titánok címmel. Ehhez a sorozathoz képileg és mondanivalójában is szorosan kapcsolódik a Mudrák elnevezésű sorozat, amely szintén nagyobb méretben készült. A képek szellemi hátterét az egyén-személy, egyéniség-személyiség ellentmondása, avagy egysége képezi. Verebes György célja az emberi egyéniség legmarkánsabb testi megnyilvánulásának, az arcnak, valamint a kéznek művészeti eszközökkel történő átlényegítése egyéniből egyéni felettivé, azaz személyessé, majd pedig személyesből személy felettivé, amikor a partikuláris testi létezés szimbólummá alakul, ami által univerzális jelentésre tesz szert. Ezért folyamodott többek között a festmények méreteinek fokozatos növeléséhez, valamint a színek és formák egymást segítő vagy egymással ütköző térképző erejéhez."
A múlt század nyolcvanas és a kilencvenes éveinek grafikai kompozícióit, fiktív történelmi jeleneteket rögzítő festészeti munkáit követően a festői kibontakozásra az ezredforduló éveitől került sor Verebes György munkásságában. Az első arcokat és kezeket ábrázoló képek a 2000-es években, vagyis a zentai művész szolnoki alkotóperiódusának terméseként születtek meg. A közelmúlt eme képegyüttese szemléletesen azt tanúsítja, hogy e festőművészt már-már kizárólagosan az arcok és a kezek megjelenítése foglalkoztatja festői mondanivalóinak összegzése és közvetítése kapcsán. Az arcok és a kezek képei is értelmezhetők egymással szorosan összefüggő sorozatművekként, de ez nem zárja ki azt, hogy kiemelve az együttesből egy-egy kép önállóan is teljes értékű alkotásként állhat előttünk. A sorozat-jelleget feltételező összefüggéseket igazolja – az azonos témán, illetve motívumon túl – a formátum és a technika is. Az arcok és a kezek képei szabályos, a klasszikus képalkotási módszerek szelleme és gyakorlata szerint megalkotott, álló vagy fekvő téglalap, vagy négyzet formátumú, vászonra festett olajkompozíciók.
A nyílt és a rejtett festői arculatot egyként karakterizáló, legfontosabb Verebes György-alkotta műegyüttesei, az Alvó titánok és a Mudrák képsorozatai abbéli feltételezésekre ragadtathatnak bennünket, hogy a realista, az újrealista látásmód és stílustörekvés egyik újabb, különös szemlélettel megragadott alkotásait sorolhatjuk be kategorizálási szándékainknak engedelmeskedve a való világot megjelenítő művészeti türköztetések jelenkori osztályába, de itt másról, egészen másról van szó. Verebes György képeinek motívumai, az arcok, a lehunyt szemű arcok és a kezek nem ábrázolnak, hanem jelentenek. Ez a jelentés a képek álomszerűségében, az álomittasságban ölt testet, amely eltávolít a realitásoktól és a szürreáliák világához közelít. „Az álomképek általában a szokványos ébrenléti képekből, emlékekből állnak – mondja a festő. Ilyen a testben való létezésnek az emléke is, mert az egy emlék. Minden jelenvaló pillanat az előző pillanatnak az emléke. Így épül fel a tudomás, amely egy olyan üstökös, amelynek nincs teste, csak csóvája van, és az emlékeknek a csóváját húzza maga után." Mint amiként valamifajta mögöttes valóságba vezérelnek azok a gondolatok is, amelyeket – és ez nem paradoxon – a lezárt szemek tekintetéről a művész az egyik eszmefuttatásában megfogalmazott: „A tekintet egyértelmű, a lezárt szem talány. Ki van mögötte? És mit lát? Ahol szem van, ott látás van, mert a látás teremtette a szemet. A lezárt szemhéjak mögött megleshetem a teremtés pillanatát, a látásét, mielőtt szem lett volna. A lezárt szem senkié és mindenkié! A világ a lezárt szem mögött egyszerre van kívül és belül. Ez a világ senkié és mindenkié. Az enyém, akkor is, amikor már nincs szemem. A lezárt szem mögött a látó, a látás és a látott dolog egy!"
A művészet történetének hosszú évszázadai során, már korábban is kitüntetett pozícióban ott voltak az arcok és a kezek is a különböző korszakok művészeinek alkotásain. De az arc és a kéz is a teljes alak, a teljes organizmus lényeges üzeneteket hordozó elemeiként jelentek meg, vagyis egy – konvencionális kifejezéssel élve – jól bevált rendszer, az emberi test, az emberi alak részeiként. Aztán a XX. században az arc évszázadokkal korábban kidolgozott portréja mellett a kéz is megjelent önállóan, a testtől elszakítottan, kiemelt mű-koncentrátumként. A jelképes, a szimbolikus tartalmakat összegző, az adott kort metaforákba sűrítő és jellemző arcok és kezek körében kell tehát kutatnunk – messze túl a valósághű ábrázolás egynemű tartományain – Verebes György arc- és kéz-képeinek jelentésköreit kutatva, amely kutatómunkát újabb felismerések zavarják meg: az arcok ugyanis nem emberi arcok, hanem titán-portrék, a kezek meg nem egyszerű kezek, hanem mudrák, vagyis távol-keleti, ősi kéz-jóga helyzetek leképezései. Vagyis Verebes György kompozíciói révén a görög mitológia hányatott sorsú, hatalmi harcokba keveredő és hatalom-sújtotta, az istenek második nemzedékének, Gaia és Uranosz gyermekeiként megszületett, lehunyt szemű titánjai és titaniszai néznének ránk a művekről, ha felnyitnák szemeiket. Az első kérdés tehát, amely felmerülhet: a XXI. század nyitányán miért festi a művész az ókori görögség kalandos sorsú, hol mélységekbe vetett, hol megcsonkított, hol felfalt, hol az alvilágból kiszabadított mitológiai alakjait, végső soron az erő és a találmányaik révén az emberiség jótevőinek megszemélyesítőit, illetve ezek képzeletbeli arcképeit. Egyszerűsített gondolati konzekvenciákat vonva: nyilvánvalóan a hányatott sors, az eszeveszett küzdelem, a hatalmi harcok, a reménytelen vereségek és a fénylő győzelmek – a fénylő vereségek és a reménytelen győzelmek – okán a szimbolikus tartalmak, a napjainknak szóló üzenetek, a párhuzamok megfogalmazása, kimondása, a példák és a tanulságok felmutatása érdekében.
Amiként az arc-kompozíciók, a mudrák esetében is időben és térben is távoli jelenségek motívumait idézi meg a zentai-szolnoki festő: a hinduizmus és buddhizmus ama szertartásos kézmozdulatait illetve kéztartásait, amelyeknek száznál több változata van a tantrikus szertartásokban. A lexikális meghatározás szerint „A lényekben áramló élet csatornáiban pszichikai és fizikai okokból gátak alakulhatnak ki. Ezek a csatornák az ujjakon, a tenyéren, a lábakon, a fej tetején és a gáton kapukban végződnek. Ezeken a kapukon keresztül kapcsolódik mindenki a Kozmosz végtelen energiáihoz. A mudrák segítségével meggyógyíthatjuk magunkat, erőt vagy bölcsességet nyerhetünk." És túllépve a szimbolikus tartományokon, miként eme kéz-képekben, az arc-képekben (de nem arcképeken) is, illetve hatásvilágukat átélve elérkezhetünk a művek által közvetített pszichikai hatóerőkhöz, a meditációk teréhez, a belső énünk felé fordulás ösztönzéséhez. Megfoghatatlan, behatárolatlan terekben járunk, soha nem látott, soha nem ismert arcokkal szembesülünk, (zavartan keressük a szemkontaktust a lehunyt szemekkel), különös kéztartásokat, kézmozdulatokat tanulmányozhatunk, amelyekben azonban nem fedezhetjük fel a megszokott gesztusokat. Elvarázsolhatnak a mély, sötétségbe forduló színárnyalatok, a mélységüket megtörő furcsa fények, és így, a különös motívumokat életre keltő különös, érzékiségekben fürdő festői közegekben megérinthet a lét metafizikus, transzcendens sugárzása. Sejtelmesen derengők, bizonytalanságokkal hadakozók, titokzatos, furcsa szépségeikkel rabul ejtők, az emlékezetben szívósan megrögződők Verebes György sokszoros áttételeken keresztül korunkra reflektáló, titán-arcokkal és mudrák-kezekkel szembesítő, egy-egy motívumra lecsupaszított, mégis gazdag, érzékeny festőiséggel interpretált alkotásai. Ezek a totalitásra törő, bensőségesen megszólító művek, ezek a szimbolikus tartamokkal áthatott test-részlet-képek így teljesítik hivatásukat és küldetésüket.
Sokoldalú, szerteágazó, több alkotóterületet átfogó tevékenysége, a képzőművészeti mellett kifejtett zeneművészeti munkássága révén a jelenkori művészet egyik legizgalmasabb művészegyénisége Verebes György, jelentős, egyéni arculatú, értékekben gazdag életmű építője. A művész ars poetica-ja gyanánt is hivatkozhatunk azokra a gondolatokra, amelyeket a Kenderesi Júlia által készített Kagylókürt-beszélgetésben fogalmazott meg: „A képeken keresztül üzeneteket szeretnék átvinni és ehhez fontos a szakmai hitelesség. … De ehhez fel kellett fegyverkezni. Egyrészt valóban meg kellett tanulni festeni, olyan képeket készíteni, amik önmagukért képesek beszélni. Olyan képeket szeretnék festeni – hellyel-közzel sikerül is –, hogy azokat vegyék észre először egy kiállításon. Ehhez többféle módszert használok, egyrészt egy klasszikusnak mondható festészeti tudást, aminek az a funkciója, hogy bizalmat keltsen. Ha azt látják a látogatók, hogy valaki ennyit dolgozott a képen, akkor az bizonyára fontos. Fontos a festőnek, és talán fontos a nézőnek is. A technikai, szakmai felkészültség kizárólag ezért, a hiteleség miatt van. Hogy átmenjen az üzenet, s a képeken megjelenő állapotok minél átélhetőbbé váljanak. Lehetőleg sallangmentesen. Ha valaki csak a szakmai tudást látja benne, lelke rajta, de nekem föl kell fegyvereznem a képeimet ezzel. Ez egy fegyverzet, egy eszköztár." Korunk egyre slendriánabb, provizórikus műveket termő, idővel elavuló-megsemmisülő anyagokba foglalt produktumai által determinált művészeti gyakorlatával szemben tehát Verebes György mély értelmű, jelentésgazdag alkotásait a szakmai tökély, a mesterség tiszteletét tükröztető, a klasszikusokat idéző munkamódszer is élteti.
[2022]