Csepelen 1893-ban kezdte meg Weiss Berthold és Manfréd a lőszergyárának az építését. A Weiss testvérek (és később leszármazottaik) rohamléptekkel növekvő vállalkozása a település fejlődésének is új irányt szabott egészen 1944-ig. Manfréd a gyár tövében üzemorvosi rendelőt, központi fürdőt, tanműhelyt (stb.) hozott létre. Egy évvel halála előtt, látva munkásainak és családtagjaiknak még mindig rossz egészségi állapotát, nehéz anyagi helyzetét, a korábbi ambulancia és kisműtő helyett emeletes kórházat építtetett és csecsemőotthont létesített. [1]
A vasúti végállomás előtt 3 kapuja volt a gyárnak, a 3. kapunál állt az említett kórház, mellyel szemben a gyári munkások lakó- és tisztviselőtelepe húzódott, ahol a Szőke család is helyet kapott 1950 körül, amikor Nagy-Budapest is alakult. Édesanyja laboráns volt a Csepel Művekben, édesapja a martin kohászat főmérnöke, később a gyáregység vezetője, szakoktató és címzetes egyetemi tanár. Szőke László ebbe a tisztviselőházba jött haza először a Baross utcai klinikáról, majd még további 25 évig. Ott házasodott, oda születtek gyerekei még egyetemi évei alatt. Mindez különös korban történt, melyben az alábbi „mese” is:
A palacsinta („népmese” 1956-ból)
Történt egyszer, hogy egy szép őszi napon
testvéremmel játszottunk a kisszobában.
Mindez Csepelen történt.
Dübörgés volt, néztünk ki az ablakon - mi van?
Örömmel láttuk, ágyúk, tankok,
szaladtunk szólni anyunak, hogy nézd, nézd!
Nem értettük, miért nem örül velünk, hiszen ott voltak
az ablak előtt az ágyúk, meg a tankok.
Ő meg csak telefonált, sikertelenül, és abbahagyta
a palacsintasütést is.
Itt a vége, fuss el véle. (Sz. L.)
A csepeli Jedlik Ányos gimnázium matematika-fizika szakán érettségizett. Kevés dilemmát követően az építészet sokrétűsége fogta meg, így került a BME Építészmérnöki Karára. A gólyatáboruk Csongrádon az előfelvételisek katonaideje volt. Az a tizenegy hónap összekovácsolta a társakat olyannyira, hogy mire elkezdték az egyetemet, már tudták, hogy az egyetem végeztével együtt szeretnének dolgozni és élni. Mivel véletlenek nincsenek, nem sokkal később a Hely is megadatott ehhez.
Építészet?
A hatvanas évek olyan meghatározó építész egyéniségek fénykora volt, mint Jánossy György, Farkasdy Zoltán, Jurcsik Károly, Földesi Lajos, Gulyás Zoltán, Ivánka András, Molnár Péter, vagy a miskolciak mestere, Plesz Antal. (...) Ugyanakkor az építészetet a hatalom nem tekintette többé művészetnek. Többé nincs építészeti reprezentáció, nincs politikai tartalom, amit építészeti nyelven, az építészet által kellene, lehetni elmondani. A társadalom építésügyről, építőiparról beszél a kortárs építészettel kapcsolatban, az építőművészet fogalma egyre inkább a huszadik századot megelőző korokra vonatkozik. Az épület esztétikai értékét felváltja a technikai-műszaki tartalom, eluralkodik a mennyiségi szemlélet, megindul a tervezőirodák „tervgyárakká” válásának folyamata. A hetvenes évek elejére azonban, mint ismeretes, kifullad az új gazdasági mechanizmus, és az építészet végleg az építésügy irányítása alá kerül. (...) A hetvenes évek a rendszertervezés, építésiparosítás, és a nagypaneles, szovjet házgyárak időszaka Magyarországon. Ekkor kezdi elveszíteni presztízsét az építész-szakma, amennyiben a lakosság az építészt teszi felelőssé a minőségtelen lakótelepi lakásokért és környezetért.
A Miskolci Építész Műhely fiatal tagjai a hetvenes években, jellemzően 1972-77 között jártak egyetemre, ahol nem találtak építészeti eszmékre, mesterekre [2]. A Csongrádon és Budapesten leszerelt építész csapatot végül Miskolcra irányították.
„Az ember a sorsával küzd nem a körülményeivel.” [3]
Az ÉSZAKTERV igazgatói tárgyalójában néhai Kerepesi Ferenc igazgató úr maga mellé vette a tervező vállalat alkalmasnak vélt embereit, hogy együtt fogadják az akkori építész hallgató egyetemistákat. Azt a feladatot kapta, hogy javítsa az építésügy BAZ megyei káderellátottságát, és ennek meg is akart felelni. Nem volt könnyű a helyzete, a szakmai vezetőkön kívül a kor aktuális emberei is ott voltak az általa meghívottak között. A feladat jellege miatt ott volt Bodonyi Csaba és Ferencz István is, mint a vállalat fiatal építészei. Kicsit később megjött (vagy hívatták?) Plesz Antal is, akit a fiatal építészek vezetőjeként mutatott be az igazgató úr.
Ma már tudjuk, hogy hiba volt részünkről az egy-két évfolyammal fölöttünk járó Wéber Lászlót szószólónkká tenni, hiszen ő a Kollektív Ház lakói között csak „jöttment” volt, bár abban az időben társunk. Mondott valamit vágyainkról, meg a közösségről, amelyet látszólag el is fogadtak. De Plesz Tóni nem. Beszélt a minőség forradalmáról. Ma már nem tudom pontosan vissza idézni érzelemtől fűtött szavait. A lényeg az lehetett, hogy az építészet kapcsán ő emberépítéssel foglalkozik, nem nyájtereléssel. Ebben a helyzetben mi voltunk a nyáj. (Jellemző emberismereti és egyéb fogyatékosságaimra, hogy szavait akkor támadásnak, és nem tanításnak vettem.)
1977-ben megkezdődött Miskolcra településünk, jómagam 1978 őszén érkeztem a városba. Ekkor Plesz már elköltözött, 1979-ben átadták a Bodonyi Csaba által tervezett Kollektív Házat. A nyáj terelését tanítványaira hagyta. [4]
Mesteriskola.
A betiltott, majd újraindított Mesteriskolából kikerült mestereknek köszönhetően az ÉSZAKTERV-ben megalakult a MIM, azaz a Mesteriskolás Műterem. Bodonyi Csaba és Ferenc István voltak a mesterek – Plesz Antal már Budapesten -, Noll Tamás és Golda János pedig a tanítványok. (Négy további társunkat a sikeres felvételi után valamiért kirúgták. Akkoriban sem volt gyakori, hogy a vidék -főleg csoportosan- egy központi rendezvényen túlzott szerepet kapjon. Nem olyan rég volt, hogy a Csete-féle „pécsi csoportot” a kreált „tulipán vita” kapcsán meghurcolták, kicsinálták. Makovecz pedig a pilisi parkerdőben kapott menedéket.)
A következő felvételin négy északterves fiatal is felvételt nyert: Pirity Attila, Horváth (Figura) Zoltán, Rudolf Mihály, és jómagam. A csapatot Horvát (Medve) Zoltán és Szegedről Vesmás Péter egészítette ki. Együtt dolgozásunk nem volt eredménytelen, de többekben ellenérzést, sőt félelmet keltett. Meditz László Sopronban, az Ikva partján, egy Kulacs nevű műintézetben meglátva asztaltársaságunkat megjegyezte: „egységben az erőszak”. Talán önigazolásból, vagy talán az adott hely tiszteletének nekünk természetes, nekik érthetetlen volta miatt „helyszínrajztervezőknek” is hívtak minket az egyébként művelt, sok esetben tehetséges társaink. [5]
Kedvezett akkoriban az idő a településsel való gondolkodásnak, a 70-es, 80-as évek építészeti újságai tele voltak azzal, hogy a XX. század eleji modernizmus városelképzelései alól kipergett a föld, az idő. Már kevesen vágytak a „7 milliós Párizs” toronyházaiban lakásra, az akkori nyugat-berlini átépítések sem követték a „Gropius-Stadt” lakótelepi mintáit, hanem valami más épült az akkori sztárépítészek rajzai nyomán. Itthon meg kipukkadni látszott a „létező szocializmus” „mindent elbontunk, építünk helyette egy sokkal jobbat” lendülete. Ez érezhető volt az Északtervben és főleg az E irodában is. 81-ben a MIM-ben elkészült Bodonyi Csaba irányításával, Ferencz István és Sári István társaságában a „Varsói konfrontáció” pályázata. (Mi, későbbi E irodások ott sertepertéltünk körülöttük.) Ez a munka volt Bodonyi Csaba településsel foglalkozó gondolatainak akkori összefoglalása. A kedvező nemzetközi és hazai visszhang megerősítette Horváth István (†) főmérnök urat abban, hogy tovább támogassa az ez irányú törekvéseket, mint ahogy tette ezt korábban is, például az Eger – Tihamér esetében. Az általa vezetett tervtanácsokon megismertette ezeket a munkákat a vállalat műszaki vezérkarával, tervezőivel, és fölmérte, hogy mely esetekben kell bevetnie tekintélyét. Ne felejtsük el, hogy a pártállam, a beruházó-kivitelező diktatúrájának idejét éltük, településfejlesztésben a szanálás utáni lakótelepek korát. Ez a körülmény indított el minket a ma már „Miskolci településszemléletnek” nevezhető úton, hiszen elfogadhatatlan volt számunkra, hogy mindent megtagadjunk, eltöröljünk, amit a megelőző korok létrehoztak. A bontás-építés együttélése természetes, Plesz Tóni szavaival: „minden embernek (kornak) kötelessége időről-időre újraértelmezni önmagát.” De nem a semmit! (Azzal a gőggel, hogy itt vagyok, jó vagyok, érzem magam, hozom a jövőt.) Ezt akkoriban szolidabban fogalmaztuk meg: „ami nem változik, az meghal.” [6]
Településtervezés.
Eger, Tihamér 1979-től. Egy síbaleset miatt osztották rám a munkát az Északtervben. A feladatom az lett volna, hogy a nemrég elkészült településrendezési terv alapján hajtsuk végre a kb. 2000 lakásos lakótelep paneles típusterveinek adaptálását a meglévő, jellemzően falusias lakóterületen. ’79-et írtunk, ez a második olajválság ideje. A kor szóhasználata szerint háromféle építkezés volt: célcsoportos, többszintes telepszerű, magánerős.
Ezeknek a beruházásoknak a menete azzal kezdődött, hogy a kijelölt területre elrendelték az építési tilalmat – ez Tihamér esetében is így történt már jóval korábban. Ez együtt jár a terület szellemi és fizikai romlásával, az elvándorlással, az elöregedéssel stb. igazolandó a teljes szanálást. A korabeli légifotón látszik, hogy az Eger-patak és a Kertész utca között már megépült hasonló eljárással a Hadnagy utcai lakótelep jelentős része.
A házat ahová születtem Csepel nagy részével együtt már elbontották. Munkába menet naponta láttam Miskolcon a szélfutta pusztaságokat az egykori városi tömbök helyén. Nem váltam a bontás hívévé. Az Északtervben osztályvezetőm és a főmérnök úr néhai Dézsi János és Horváth István javaslatomat támogatták és velük utazhattam Egerbe az építésért felelős Tanácselnök-helyettes asszonyhoz Dérné Farkas Erzsikéhez, kit régről ismertek, hisz ő is építész volt. Köszönet mindhármuknak. A terv lényege az volt, hogy csak annyit bontsunk a Kertész és Maklári utca között, amennyi a teljes terület közműellátásához és a belsőségek feltárásához szükséges. Az új peremeken épüljön meg az, amihez van még központi erő, a többi részen és a tömbbelsőkben szüntessük meg az építési tilalmat, és szabályozott formában engedjük az építést. Amit szerettem volna az nagyjából megtörtént pl. felépült a Maklári utcában a ’48-ban félbehagyott templom. [7]
Hadas.
Már nem tudom hány ilyen próbálkozásunk volt, de most először lehetett arra gondolni, hogy ebből meg is valósulhat valami. Jött a Mesteriskolán a „Mezőkövesd – Hadas városrész” pályázat. Jók voltak a körülmények, a mi mesterünk Csaba és Pifi volt, Vesmás Péteré és Horváth (Medve) Zolié Plesz Tóni, de ott volt még Szendrői Jenő bácsi, Makovecz, Molnár Péter, Jánossy György, Arnóth Sam, Virágh Csaba, a „kis” Janáky, Reimholz és még többen az akkori nagyok közül. A diákok közt is voltak társaink, de voltak, akik idegenkedtek tőlünk, ez néha kölcsönös volt. (A pályázat előadója: Ferencz István.)
Szakmai életünk egyik nagy élménye volt ez a pályázat, nem véletlen, hogy a később négyünk által (Horváth -Figura- Zoltán, Bede István, Rudolf Mihály, Szőke László) megalapított Kft. névadója lett, s Rudolf Mihály cégének ma is ez a neve. A megismerés, a felismerés izgatottá tett minket. A működő közösség a török utáni pár században olyan rajzolatú települést hozott létre, mely sok szempontból hasonlítható volt az élő szervezetekhez. Persze itt is jött a hidegzuhany, mikor kicsit kipirulva, felhevülten megmutattuk mesterünknek, Bodonyi Csabának, hogy mire jutottunk. Ráadásul ez a Kollektív Házban, a későbbi két miskolci főépítész akkori közös lakásában történt Viszlai József és Rostás László előtt. Csaba véleménye rövid volt és letaglózó: ez semmi. Feszült lett a helyzet, elsőnek Figura állt föl, becsapva az ajtót távozott, mi Miluval összetekertük a rajzokat, és szintén elmentünk. Később a ház emeleti folyosóján sikerült összeszólalkoznom Csabával, ezt most nem idézem. Helyette álljon itt pontatlanul és hézagosan egy idézet Németh Lászlótól, a Magyar Műhelyből:
„…nem a műhely hiányzik, mert az létezik, elég, ha az irodalmárnak Ady nevét említem, vagy a zenésznek Bartók Béláét és Kodályét, hanem a láthatár, egymás gondolatainak, szándékának megértése, belátása…”
Csaba hiányolta munkánkból a fejlesztésre tett javaslatokat, mi meg azt gondoltuk, ezt a csodát szabályait megismerve meg kell őrizni, átépítve a kor igényei szerint. Gergely Katival (†) és Vösivel Budaházy Miklós segítségével befejeztük a pályázatot. (Ekkor tudtuk meg a kultúrmérnöktől, aki Hajós Alfréd irodájában kezdett, hogy a „közmű védőtávolság” nem a közművet, hanem annak üzemeltetőjét védi, és kb. 4 méterbe bepakolható minden, ami korunkban kell.)
Az eredményhirdetés és a bemutató a Csontos Csaba (†) tervei alapján felújított keszthelyi Festetics kastély könyvtárában volt, nyertünk valamit. Plesz Tóni büszkén mondta: „látszik, hogy kendermagos volt a kakas!”
Nemsokára vállalati munka lett a Hadasból, komolyra fordult a dolog, olyan rendezési tervet kellett készíteni, mely lehetővé teszi a továbbélését. Az ilyen építésjogi műveletek esetén illik az éppen hatályos törvények, rendeletek szerint eljárni, vagy indoklással felmentést szerezni. Ez Figurának bravúrosan sikerült. Az akkori Országos Építési Szabályzat szerint a Hadas szinte minden telke beépítésre alkalmatlannak minősült, így érthető, hogy a VÁTI (mellesleg az 50-es évektől a szabályok szövegezője) 83-ban aktuális rendezési terve építési tilalmat rendelt el szinte az egész területre. Nem is történt sok minden a itt, csendben öregedett, elhalt. Egy-két helyen belemartak – a Főutca mellett a Hór-pataknál néhány középblokkos, emeletes lakóépülettel és egy iskolával (eltüntetve egy itt állt templom nyomait) vagy a Honvéd utca mellett egy sorházzal.
Ilyen körülmények között kezdtük el a terület telkenkénti helyszínelését. Mi, fiúk Zsóriban laktunk, reggel jöttek a lányok, Mari, Kati. A Matyó Rózsában találkoztunk, kávé után kezdődött a séta. A Figura által előkészített vizsgálati lapokat a lányok töltötték ki, rajzoltak hozzá a mi bemondásaink alapján, Milu fotózott. Esténként Zsóriban ment a kiértékelés, a következő nap előkészítése. Szép anyag gyűlt össze, szerintem azóta sem volt és vélhetően nem is lesz ennyi időnk és figyelmünk egy közös munkára.
A rendezési tervet elfogadták, újraindult az élet a Hadasban, Horváth Zoli mezőkövesdi főépítész lett, ingázva Pest és Miskolc között sok házat tervezett, melyeket meg is építettek, többek között Gergely Katival a „Táncpajtát” vagy Pethő Jani (†) festőművész szintén Kis Jankó Bori utcai házának műterembővítését. Évtized múltán a Hadassal kapcsolatos dolgokat Bodonyi Csaba Pécsett tanította. [8]
A tanítás.
„A városok története alig néhány ezer évre tekint vissza, „generációik” századokban mérhetők. A világ különböző tájain azonos törvényszerűségeknek engedve alakultak ki a társadalmakká szerveződő emberiség élettereként. Általában véve a város térbeli struktúrájának sajátossága, hogy nemcsak az egy-ember, hanem az emberi élet különböző nagyobb léptékű szerveződésének a kerete, és mivel térbeliségét időben bontja ki, így nemcsak a múlt lenyomata és a jelen élettere, de a jövő bölcsője is.” [9]
Ferencz István 1993-ban lett az Iparművészeti Főiskola Építőművész szakának tanszékvezetője. Az építész képzést - az elődökhöz hasonlóan - reformálva úgy gondolta, hogy a fiatal aspiránsoknak hallania kellene a településtervezésről is. Tisztában volt Szőke László egyszerű, az azonosulásra, az emberek és környezetünk szeretetére alapozó megismerési módszerével, földrajzi, történelmi és irodalmi tájékozottságával, és sajátos organikus településtervezési felfogásával, ezért felkérte őt, hogy a 9. szemeszterben az építész diákok hallhassanak az egy-egy tervezendő épület településben történő beágyazásáról, valamint a településről, mint élőlényről – lásd az 1988-ban Szőke László által írt Bevezetés az organikus településszemléletbe – Forgatókönyvvázlat című írását. (In: Magyar Építőművészet, LXXIX. évf., 1988.6. szám, pp. 54-55).
Szőke László a településről szóló tanítását sokféle képpen megfogalmazta már.
A legrövidebb talán ez:
„Nyelvünk módot ad arra, hogy a település szóban egyszerre vegyük észre a térbeli képződményt és a történést, az időbeliséget.
Tudnunk kell, hogy e folyamat részesei vagyunk - térben és időben. Települünk. Ez életünk egyik lenyomata. Tér és Idő keresztjén élünk.”
A másik részlet kicsit másként közelít:
„A kétféle tekintet:
Az egyik: bátran bújik „nagyszerű” teoretikus, vagy utópisztikus elképzelései mögé, és azt általánosítva számonkéri a világon. E nézet számára az egyediség nem jelent szellemi forrást, vagy feladatot.
A másik: próbál bekapcsolódni az időbeli folyamatba a térben, és a térbeli folyamatba az időben. Próbálja megérteni, hogy az adott helyen miért, mit tettek, építettek eddig, és az ma hogyan folytatható. E nézet szerint minden település egyedi, a természet és az idő terméke, illetve lenyomata. Tudatában annak, hogy a folyamatban csak egy végállapot van: a halál, és az sem az. Ezt jobb lenne nem tervezni.
A kétféle tekintet nem összebékíthető. Ugyanakkor a kényszer létezik, az élő - /ember,..hitel, világ, stadium, stb./ időről időre kénytelen újraértelmezni - és megtartani önmagát. Ez az a keskeny palló, amin járunk.” [10]
Szőke László A „miskolci” településszemlélet kialakulása (Bevezetés az organikus településszemléletbe) [11] című gondolat-fejtésében részletesen beavatja az olvasót abba a folyamatba, abba az 1978 óta tartó főépítészi és településtervezői munkája elvégzése közben kialakult szemléletbe, melynek alapján sok mindent megérthetünk a településtervezés kapcsán. Megérthetjük, hogy az organikus a címben a teremtett világ rendjével megegyezőt jelenti, hogy a település egyszerre időbeli folyamat és térbeli megvalósulás – a hitükben együtt élők közös és folyamatos cselekedete, és hogy a szemlélet az a – nem elhanyagolható – gondolati rendszer melyben mindez leírható. Hét pontba foglalt munkamódszerét olvasva megérthetjük környezetünket és önmagunkat, a szerepünket a vállalt munkában, és a lehetőségeink lehetséges lehetetlenségét a tér-idő kontinuitás inhomogenitásában.
Közös munkáink során nem győzte hangsúlyozni, hogy a település megismerése mennyire fontos, hogy annak érzékileg tapasztalható jelenét, domborzatát, talaját, vizeit, időjárási és egyéb szokásait, meglévő házait és lakóit, használóit, de a történetét, régi és mai térképeit, fotóit, légifotóit, terveit, ha konkrét helyszínről van szó, akkor annak közműveit, értelmezési határait, helyneveit, térbeli kapcsolatait, stb. – részletesen meg kell tanulni, jegyzetelni és rajzolni – a folyamatból ez sem elhanyagolható. Itt nem éppen iskolás módszerre gondolok, hanem olyasmi településtervezői tér-tömeg-idő összefüggéseknek a felfedezésére, amit talán Sári István urbanistától hallottam (először), miszerint ha szép az idő, a tömeg lemegy a térre. Az ember először csak nevet rajta egyet, de a viccben a legjobb, hogy ez tényleg így működik.
Szőke Lászlót 2004 óta ismerem, örülök, hogy barátomnak mondhatom. Jelen írásomat az ő ajánlására készítettem. Több településtervezési - pályázati és egyéb közös munkánk során ismertem meg szakmai elhivatottságát és egyedülálló organikus településszemléletét. Doktori iskolám hat szemesztere során is rendszeresen konzultáltunk a település megismerésének mikéntjeiről, településtörténetről- és tervezésről. Élettörténetét, tapasztalatait egy-egy jeles alkalomra jóízűen, választékosan és jó kedvvel írta, mindig szívesen olvastam őket. Ezért a felkérést követően arra jutottam, hogy az lesz legjobb, ha írásaiból kivonatokat, ill. montázst készítek, feltárva életútját, tanítását. Szőke László olvasás általi, vagy személyes megismerését mindenkinek jó szívvel ajánlom.
1] Bolla Dezső: A Weiss család szerepe Csepel történetében
[2] Bán András, Sulyok Miklós: A Miskolci Építész Műhely, TERC kereskedelmi és Szolgáltató Kft., Budapest, 2022.
[3] Keleti bölcselet, és Plesz Antal egyik tanító mondata, amit többek között minden kiállításmegnyitón elmondott Miskolcon 2014-ben bekövetkezett haláláig.
[4] Szőke László: Magyar hangja Plesz Antal, In: Országépítő melléklet 2015/02., pp. 20-21.
[5] Szőke László: Magyar hangja Plesz Antal, In: Országépítő melléklet 2015/02., pp. 20-21., Bp., Kós Károly Egyesülés, 2015.
[6] Szőke László: Misi, kell Kex?, In: Arrafelé, Kiállítási katalógus Rudolf Mihály építész és Tanítványainak a Miskolci Galériában megrendezett tárlatához, pp. 22-25., Hadas Építész és Művészeti Kft., Miskolc, 2015.
[7] Szőke László: Székfoglaló előadás a Magyar Művészeti Akadémia Makovecz termében.
[8] Szőke László: Misi, kell Kex?, In: Arrafelé, Kiállítási katalógus Rudolf Mihály építész és Tanítványainak a Miskolci Galériában megrendezett tárlatához, pp. 22-25., Hadas Építész és Művészeti Kft., Miskolc, 2015.
[9] Szőke László: Bevezetés az organikus településszemléletbe – Forgatókönyvvázlat, In: Magyar Építőművészet, LXXIX. évf., 1988.6. szám, pp. 54-55.
[10] Szőke László: A „miskolci” településszemlélet kialakulása (Bevezetés az organikus településszemléletbe), In: Kollektív ház, Miskolc ’79-’09 – A Miskolci Galéria Könyvei 37., Kiadó: A Borsod-Abaúj -Zemplén Megyei Építész Kamara és a Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum, Miskolc, 2009.
[11] In: Kollektív ház, Miskolc ’79-’09 – A Miskolci Galéria Könyvei 37., Kiadó: A Borsod-Abaúj -Zemplén Megyei Építész Kamara és a Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum, Miskolc, 2009.
Miskolc, 2026.06.30.
Molnár Katalin
építész, urbanista